A melankólia diszkrét bája

Kulinyi Istvánt kiváló grafikusként, festőként ismerte meg a szakma és a művészetkedvelő nagyközönség. A nyolcvanas évektől emblematikus hanglemezborítók, izgalmas festmények tarkították a pályafutását, melynek a most megjelentetett album is összegzéseként szolgál.

 „A Nagy kép egy összefolyó, egymásban változó találkozás – Kelet és Nyugat egymásra találásának szimbóluma is lehet” – magyarázta nekem Kulinyi István kiállításának legnagyobb méretű munkáját. Azt a festményt, amelynek egy digitális kép az alapja, ahogyan kiállított műveinek mindegyike is erre a fotó-digitális grundra épülve alakul. A tárlat minden műve technikai és szellemi értelemben is összetett. A művek kiindulási pontja az a félelem keltette helyzet melankolikus állapota, mely az elmúlt két év valamennyi válságát egyetlen lélekörvényben foglalja össze. (A kiállítás címe is eredetileg Melankólia lett volna).

Képei – sajátos, rétegzett folyamatokkal létrehozott alkotásai – egy folyamat stációi. Bezártságából adódóan a túlélés, a megújulás lehetőségét kínálta fel számára, új útra lépett, képzőművészeti tevékenységének jelentős fordulatát hozta ez az időszak. A számítógéppel való kapcsolata is megújult, az itt látható munkák, a manipulált képek az alkotónak és eszközének, a digitális folyamatnak kettősségét jelenítik meg. Mintegy az ember és gép újfajta deifikációs – megistenülő – együttalkotását fedezte fel Kulinyi e munkálkodás során. A művek alapját képező printeken sajátos ovális forma jelenik meg, mely egyre továbbvariálódik hol színes, hol ezüst – fekete-szürke színekkel, spray-, air brush-technikával. Befejezettségük – mint az alkotásoké általában – csupán látszólagos. Ezt Kulinyi egyik első mesterétől, Fischer Ernőtől is megtanulhatta. A soha el nem készülő mű(vek) sajátja egyrészt a folytonosság érzete, másrészt a velük való állandó foglakozás kényszere is. Maga Kulinyi említette, hogy majd hazaviszi a munkákat a kiállítás után, s újra meg újra belenyúl egyikbe-másikba. Tovább foglalkozik vele, no meg folytatja a sorozatot „talán 100-ig meg sem állok” – jelentette ki.

Amikor a kisebb méretű – állandóan bővülő – talán lírai absztraktnak is mondható, de mindenképpen a hagyományos festészet és a mixed média kettősségéből létrejövő sorozatot szemléljük, érdemes megfogadni Kulinyinak a kiállítás bevezetőjeként írt sorait. „Az életünk biztonsága mindennapi félelemmé és problémává vált, mint a létfontosságú védekező eszközök és módok felelős használata is. A szokatlan érzéseket keltő, a nyugati kultúránktól idegen, az arcot, a légzőszervet legjobban védő eszköz, a maszk lett az elmúlt két járványév új, többértelmű, szimbolikus tárgya, s így nekem mindennapi motívumom a folyamatosan fenyegető halálos kór árnyékában. Sorozatom minden egyes darabjával, s az arra fordított idővel tisztelgek a járvány áldozatai előtt.”

A világjárvány, annak szellemi és erkölcsi, majd a háborúba torkoló rettenetét a különös, ovális formák át- meg átalakulásai absztrakt – lírai absztrakt – módon szimbolizálják. „A szükség teremti a formát” – írja Kandinszkij. No, itt a szükség a lelkiállapot, a forma pedig izgalmas átalakulásokon megy keresztül. Kulinyi hol ősi maszkokat, hol röntgenfelvételeket, emberi testrészek kontúrjait vagy idegen kultúrák kultikus tárgyait idézi meg. Bevonja, új értelmezésekre sarkallja a nézőt – amint azt az absztrakt műfaja igényli is. „Az absztrakt képek együttműködésre serkentik a nézőt. E nélkül az együttműködés nélkül nincs hatása a képnek. Miközben részt veszünk a képben levő rend, ritmus és mennyiségi viszonyok kialakításában, bennünk magunkban is hasonló rend, ritmus és mennyiségi viszonyok keletkeznek” – írja Heinrich Lützeler.

Kulinyi művein az ovális alapot átfesti, belerajzol, hol geometrizálja, hol épp organikussá alakítja. Nyelvet teremt, új meg új nyelveket. A néző számára óriási kihívás az egyes munkák értelmezése, a velük való párbeszéd, de egy új nyelv létrejötte mindig magában hordoz ilyesfajta szembesüléseket a mű és nézője között. Kepes György e képalkotó folyamatról 1944-ben így írt: „A vizuális nyelv minden más kommunikációs eszköznél hatékonyabban képes a tudást terjeszteni.” Kulinyinál ez a tudás a saját eszközválasztás, a nem-elbeszélő attitűd és a Melankólia átalakuló formáinak megjelenítése. A melankóliáé, mely rabul ejt és új képzetekre sarkall. Ugyanakkor a kiállítás rejtélyes címe, a Kaltigurális időkép 20’21’22 is egyfajta játék. Játék a nyelvvel és a világ jelen állapotával (a szót Kulinyi „alkotta”, és értelmezésében egyfajta hideg, kedvetlen állapotot jelez).

Személyes ez a formákat alig tartalmazó műegyüttes, mely – mint említettem – Kulinyi közlése szerint alakulóban, bővülőben és elemeiben gazdagodóban van. Személyességét a manuális és a gépi izgalmas, egyedi és rendkívül gazdag variációs lehetőséget kínáló, összetett formája adja. Személyes, mert „rosszkedvünk telét” sajátos hangulati elemek beépítésével helyezi egy konkrét helyzet fölé emelkedő érzéssé. Személyességét a továbbiakban az a par excellence festőiség is segíti, mely a fent említett Nagy festmény áradásában, gomolygó hömpölygésében éppúgy jelen van, mint a kis lapok át-meg átszíneződő metaforikus elemeiben. Ugyanakkor személytelen, mint Simone Weil megfogalmazása: „A tökéletesség személytelen.” Személytelensége ugyanabból a perfekcionizmusból fakad, mint az érzelmileg egyértelműen bensőből szóló mű együttesé.

Képek a K.A.S. Galéria jóvoltából.