„Ismerem ezt az érzést – jegyezte meg a goethei gondolatot továbbfűzve –. Harminc év szinte minden napja számomra lovaglással kezdődött.” A lovak iránti rajongását, a lovaglás szeretetét Tóth Béla családi örökségként hordozta, mert édesapja lovas ember, lovas mesteredző volt, így már kisgyermek korától magától értetődő, természetes volt számára az állatok közelsége és állandó jelenléte: „Családunkban már-már hozzátartozók voltak a lovak. Velük és mellettük nőttem fel” – állapíthatta meg, majd művészi aspirációi kapcsán jegyezhette fel: „Azt hiszem, hogy az ősi lovas tradíciók a családi hagyományokkal felerősödve jelentek meg szobraimban.”
Végvéri vitéz, Gyula
Ezek a családi hagyományokkal átszőtt ősi lovas tradíciók valóban hangsúlyosan megjelentek, és aztán végig is kísérték a csaknem hat évtizedet átívelő, a múlt század hatvanas évtizedének közepén megnyílt és a most januárban lezárult munkásságot. Az 1941-ben született, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán a legendák övezte kiváló mesterek – mint Somogyi József, Szabó Iván és Pátzay Pál – keze alatt tanult szobrász hatalmas, monumentális munkákat középpontba helyező életművet teremtett, amelyben mindemellett fontos szerepet kaptak az érzékenyen megmintázott kisplasztikák, valamint az éremművészeti alkotások is – de művészi vonzódásait elsősorban mindenkor a köztérre kerülő, nagy időknek szóló nagy szobrok megalkotásának vágya és szándéka vezérelte. Jóllehet 1971 és 2021 között rendezett jó néhány önálló kiállítást is – az elsőt a Budapesti Mini Galériában, az utolsót a szolnoki Agóra kiállítótermében, tanítványaival közösen –, ezeken a bemutatókon az autonóm kisbronzok mellett előszeretettel tárta közönség elé nagy méretben megvalósítani tervezett műveinek modelljeit is.
Verseny után, kisplasztika, é.n. (?)
Kincsem, Budapest, 1978.
Mert az igazi művészi feladat mindig a monumentális kompozíció, s ezek sorában is a lovas szobor megalkotása volt. Kezdetben pályázatnyertes, majd egyenes megbízásra készített művekként valósultak meg a karakteres egyéniségeket nagy mesterségbeli tudással megidéző büsztjei és domborműves emléktáblái, egészalakos emlékszobrai, kútplasztikái és síremlékei, s azok a lovas kompozíciók, amelyek a művészettörténet több évszázados, több évezredes toposzát, a szobrászi tehetség legnehezebb és legmagasabb szintű próbáját, a lovat, valamint a ló és az emberalak együttesét megjelenítő, remekbe szabott, az anatómiai problémák kidomborítása helyett a szépségeket és a tökélyt csillogtató művekkel gazdagította. Az egyik, számára is legfontosabb, általa is legjelentősebbnek ítélt lovas szobra a gyulai vár téglából emelt tömbjével harmonikusan összehangolt Lovas harcos (Végvári vitéz), amelyet 1974-ben állítottak helyére, majd sorra következtek az újabb és újabb nagyszabású munkák: a budapesti Kincsem-park gyönyörű Kincsem-szobra (1978), a kecses Tatai Diana (1988), a zalaegerszegi lovát ugrató Zrínyi Miklós (1989), a tatabányai méltóságteljes Gróf Esterházy József marsall (2001), a csongrádi, magas oszlopon, lova mellett álló Szent István (2001) és a szegedi IV. Béla (2010), amelyet szobrász-fiával, Tóth Dáviddal közösen formált meg. A lovas szobrok mellett hosszan sorolhatnánk azokat a jelentős, a befogadó városi tereket, környezetüket meghatározó műveket, amelyeknek a mintázott, majd bronzba öntött kompozíciókból felfűződő sorozatába illeszkedő alkotásként áll – mintegy találomra kiemelve a monumentális kollekciójából – a csongrádi Kubikus emlékmű (1979), a kőbányai Kőrösi Csoma Sándor-emlékszobor (1984), a gödöllői Török Ignác-portré (1996).
Gróf Esterházy József marsall, Tatabánya, 2001.
Zrínyi Miklós, Zalaegerszeg, 1989.
Szent István, Csongrád, 2001.
1956-os emlékmű (a MEFESZ megalakulása), Szeged, 2006.
Minden mű megvalósulása egy-egy hosszú, küzdelmes történet, amelyet Tóth Béla azon alkotói vallomása is tanúsít, amelyet Sebestyén István adott közre egy Csongrád város történetét összefoglaló antológiában az 1980-as évek második felében. A gyulai lovas vitéz keletkezéstörténetét így írta le az alkotó: „Ez az egyetlen munkám, amelyet könnyen csináltam. Amíg a gondolatból szobor lett, egyetlen szellemi, technikai megingás sem lassította a folyamatot. Mégis küzdelem kapcsolódik a vitéz születéséhez. Valahol, valakik által sugallva, az a nézet alakult ki, hogy a várhoz közeli sík terep közepén kell elhelyezni. Én akkor is azt állítottam, ma is vallom, hogy vár és katona egymáshoz tartozik. Vita indul. Szívós vagyok, nem engedek művészi meggyőződésemből, amelynek – úgy érzem – hadtörténeti igazságtartalma is van. Amíg a csata folyt, addig zsűrit nem hívtam a munkám megtekintésére. Ez bizonyos körökben gyanakvást támasztott. Azt pusmogták: nem tudom megcsinálni a lovat. Pedig akkor már hónapok óta, csaknem az utolsó anatómiai részletig, megformálva állt a mű Újpesten egy nagy fóliával letakarva. A ’gyulai ütközet’ végül is eldőlt a javamra. Az Országos Műemléki Felügyelőség hozzájárult, hogy a lovas vitéz a vár bástyája mellé kerüljön. Levettem a műanyag leplet a még agyagban álló munkámról… A zsűri tagjainak a szava már nem is kellett, amikor észrevettem, hogy a látványtól legyökereznek…”
Végvári vitéz, Gyula, 1974.
A lovas szobrok szobrásza, Tóth Béla 1980 óta Csongrádon, a budapesti művészeti pezsgéstől, a fővárosi művészeti élet nyüzsgésétől viszonylag távoli alföldi kisvárosban élt és dolgozott. Talán ez az önként vállalt visszavonultság is közrejátszhatott abban, hogy csak meglehetősen későn, nyolcvanesztendősen, 2021-ben kapta meg a Munkácsy-díjat – s ez a magyar művészeti viszonyokra és nem Tóth Béla tehetségére, életműve jelentőségére jellemző ismérv. (Egy 1988-ban megjelent művész-életrajzában olvasható: „Tehetségét szobrai fémjelzik, nem valamiféle művészeti díj. Azt még nem kapott.”) Mélységesen elszomorító, hogy Tóth Béla szobrászművész magas szakmai-művészeti díjjal megkésetten elismert alkotóként már egy évig sem tevékenykedhetett régi művei körében, új terveit realizálván…
Környezetünkért, miniszteri díjérem (1992-től)
Nyitókép: Tóth Béla Darvas Iván mintázása közben
