Majoros Áront kezdettől fogva foglalkoztatják az emberi test ábrázolásán keresztül megragadható lelki és szellemi tartalmak. Eleinte az archaikus egyiptomi és a görög szobrászat emberábrázolása inspirálta, a szobrok zárt jellege és emelkedett hangvétele érezhető a korai egész alakos kompozíciókon (Nyílás, 2010). Formái tömbszerűek, a felületet a lehető legminimálisabban alakítja, hogy az emberalak alapjellemzői teret nyerjenek. A forma redukálásával, ám az anyag és a levegő, illetve a telített és üreges részek finom dinamikáján keresztül igyekszik már ekkor is kivonatot képezni a lélek és test egységéből.
A fa megmunkálásával egy időben kezdett acélkorongokból plasztikákat építeni, majd szeletelt acéllemezek összeillesztésével bontotta tovább a teret és a fényt egyre inkább befogadó szobrainak jelentéstartalmát. 2010-ben kis méretű korongokból összeillesztett Andromédája a görög mitológiai nőalakot XXI. századi eszközökkel, kortárs formanyelven a mai társadalmi viszonyok közé helyezi. Bár az alak az ókori szobrok frontálisan álló testhelyzetét követi, szakít a patetikus hangvétellel, és nyoma sincs a művészet történetében a későbbiekben lendületesen narratívába helyezett hősnőnek sem. Androméda a jelenkor „szépsége”, arctalan figura, aki megelőlegezi a szobrász későbbi nőalakjainak jelentőségteljes pózokba helyezett, érzékeny figuráit. A szándékosan pixelekre emlékeztető elemekből felépített, héjszerűen képzett, vagy lepelszerűen, a térből finoman kidomborodó figurákkal (mint például a Levitáció II. és III., 2014) az egyensúlyt helyezi a szobrászi problematika középpontjába, majd modern kori hétköznapi tárgyakat bevonva konkrétabb üzeneteket fogalmaz meg (Szóródás, 2016; Gyűjtemény, 2017).
Köztéri szobrai között egyedi, figyelemre méltó darab Ybl Miklós emlékműve, melyet a képpontrendszer továbbgondolásával tervezett és alkotott meg 2018-ban az Ybl Budai Kreatív Ház kiállítótermének félköríves külső lejáratába. Az azonos méretű, az építészet alapelemeire utaló, kis négyzetes formák a fal síkjától különböző távolságokban hol sűrűbben, hol ritkábban helyezkednek el. Pozíciójuk révén különböző nézőpontokból változatosan rajzolják ki Ybl portréját, s a falfelületen az arcmáson kívül „szétszórva” a neves építésznek a város különböző pontjain felbukkanó műveire, és azoknak a budapesti építészetre gyakorolt későbbi hatására utalnak.
2012-ben dolgozta ki azt a technikát, amely az elmúlt évtizedben folyamatosan jelen volt eszköztárában, más anyag- és formakísérletek mellett. Már egészen korán, Korpusz (2008) című művén azt a kérdést feszegette, hogy a negatív forma, a nyílás, a hiány és a fény, mint a szobor szerves része, miként lehet spirituális tartalmak hordozója. Később organikus formákon keresztül ugyancsak a fény és a levegő jelentés- és formaalakító szerepét fejtegette, hogy azután megtalálja érett szobrászi hangját, amelynek segítségével a számára legfontosabb szellemi tartalmakat megfogalmazhatja. Érett periódusnak ebben az értelemben az az időszak tekinthető, amikor az anyag – tér – fény összefüggésében az emberalak megfogalmazása nyugvó-
pontra került, formanyelve és munkamódszere kimunkált. Ekkor határozott az acél mellett, azon belül is az előre szeletelt, horizontálisan vagy vertikálisan elhelyezett és meghatározott pontokon „szünetekkel” összehegesztett lemezek mellett. Ilyen módon komponálja, rajzolja ki a figurát, amely a benne és körülötte létrejövő tér- és fényviszonylatok mentén nyer érvényt. A tömör, kemény acéllemezek és a fény–levegő azonos ritmusú váltakozásával a művet körülvevő tér és a figura kölcsönhatásából születik meg az egységes látvány, amely a mű környezettel való kölcsönhatásában változó élményt ad. Attól függően, hogy milyen távolságból, nézőpontból tekintünk az alkotásra, fedi fel áttetszőségét vagy telítettségét, amitől a statikus figura mozgásba lendül, az anyag pedig feloldódni látszik.
Az acéllemezekkel képzett női és férfi alakok egy-egy magasabb szellemi, spirituális üzenetnek alárendelve helyezkednek el bizonyos pózokban (Korlát, 2019), vagy egészülnek ki mindennapi tárgyi környezetünk elemeivel (Mellényes, 2020). A Korlát nőalakja Borsos Miklós Alvó lány című munkájára reflektálva a Magyar Nemzeti Galéria Élő gyűjtemény projektjének felhívására készült. Az előd műve meghatározott méretű márványtömb kifaragásával készült: ezt a kiindulópontot veszi alapul Majoros, aki modelljét üveghasábba helyezi, így az a tömb kereteiben fejét egyenesen előretartva, feszesen ül. Hogy Majoros éppen ezt az alkotást választotta, nem véletlen: Borsos szobrának finom vonalvezetése, szinte légies rajzolata ellenpontozza a nehezen megmunkálható kemény anyag sajátságát, ahogyan a kortárs művön a formaképzés (a szeletek) sajátsága ellenpontozza az acél kemény ridegségét, statikusságát, a figura testtartása pedig jól illeszkedik nőalakjainak sorába.
Majoros rendkívül sokoldalú alkotó: különböző anyagokkal és technikákkal és személyes, illetve univerzálisabb témakeretben is képes gondolkodni, kísérletezni. A nagy formátumú acélszobrok mellett kisebb plasztikákat, objekteket is készített, amelyek kezdetben organikus formák (Dió, 2012; Ginkgo, 2011; Fény, 2008) leképezésére tett kísérletek, illetve testrésztanulmányok (Levitáció I., 2007) voltak. Ezt követően kisebb objekteket formázott pixelekre hajazó kis acélkorongokból, ezúttal sárgára festve azokat, hogy a Smiley (2011) vagy a Pac man (2011) egészen konkrétan megidézzék a digitális világ karaktereinek és hatásának kettős természetét.
Az objektek és plasztikák mellett Majoros Áron képeket is készít, amelyek ugyancsak játékosan szellemes karakterét csillantják fel, és a nagyobb lélegzetű szobrok mellett szinte szükségszerűen bukkannak fel életművében.
A háromdimenziósnak ható alkotásokon a rétegesen, egymás mögé felhelyezett fűrészpengék által a mű valóban, térben is kirajzolódik, plasztikussága segíti a repetitív – táji vagy természeti ihletésű – formai elemekből kirajzolódó, finoman stilizált kép narratívájának kibontását. A folyamatosság alapérzetét, a fűrészfogazat ritmikusságát hol hiányokkal, hol kiegészítésekkel szakítja meg, amitől egy filmszalagból kiragadott képi világ mesterségesen kimunkált díszlete sejlik fel (Város II., 2017). A képi világot alkotó, a „történetet” megjelenítő formák minden esetben konkrét emblematikus elemekként ékelődnek a tájképszerűen megformált alapon.
Láthatóan szívesen kísérletezik az acél mellett más médiumokkal is, miközben újabb és újabb formai megoldásokat keres, hogy alkotói karakterének különböző árnyalatai felszínre törjenek. Utóbbi kísérleteinek egyik eredménye Percepciók című sorozata, melynek formai előzményei az acélszeleteket összeolvasztó Metszet című egész alakos figura és az oldalnézetből középtengelyénél elmetszett fejtetőtől az ágyékáig ábrázolt nőalak (Metszet II.). A Percepciók első darabja még acélból készült, de a lemezeket a szobrász ezúttal összehegesztette, az arc kimetszett szelete részletesebben kimunkált, az egyéniség sejtetése új jelentéstartalmak felé nyitja művészetét. A 2020–2021-es járványhelyzet tapasztalatait sűrítette egybe a női arcok színes üvegből kiöntött fragmentumainak kiemelésével. Az egyes arcszeleteket nyalókákra emlékeztető módon fapálcákra illesztve – a szem, az orr és a száj kimetszésével, illetve azok hiányával – frappáns módon veti fel a közvetlen kapcsolatteremtés nehézségeinek témáját. A sorozat három darabján modellje Döbrösi Laura volt. Az influencerként is szerepet vállaló színésznő feltűnése Majoros alkotásán bár látszólag az egyéniséget hozza előtérbe, mégis a társadalmi szerepvállalás révén az adekvát felelősség vállalását hangsúlyozza, felhíva figyelmünket a követők, azaz a hatása alatt álló társadalmi csoportok időnként irreleváns elfogultságára.
A fent vázolt művészi életpályán jól követhető folyamatként rajzolódik fel Majoros Áron munkásságának kibontakozása. Érezhető a szobrászat hagyományainak és a klasszikus anyagoknak a tisztelete, miközben keze alatt a jelenkor vizuális nyelvezetén új megoldási javaslatok születnek időszerű kérdésekre. Megfér egymás mellett a mély gondolatiság és a fanyar humor, az esztétikailag vonzó, a leleményes és a transzcendentális tartalommal teli.
