„Hiszen a jóga sem egyéb, mint alkímia…”
(Hamvas Béla: Scientia Sacra)
Hommage à Szun Vu-kung, 1966.
Jubileuminak is tekinthető az év során hatalmas munkával készült és az ősszel megjelent pazar kiállítású album. Címe: Festőjóga. A tekintélyes méretű kiadvány Molnár Sándor festményeit és szobrait, anyagtanulmányait mutatja be. Előzménye a négy évvel ezelőtt kiadott, azonos című grafikai album, amely papírra készült rajzait, akvarelljeit, kollázsait tartalmazza. Mindkét esetben helyesebb könyvről, mintsem albumról beszélni, noha hiányoznak belőlük a szokásos művészettörténészi tanulmányok. Mindössze néhány Hérakleitosztól, Hamvastól és főleg az Egyiptomi halottaskönyvből vett idézet kíséri a több száz reprodukciót, valamint bevezetőként Molnár Festőjógájának rövidített változata olvasható. Mert a festőjóga egyszerre Molnár Sándor elmélete és életműve.
L’amour sacré et l’amour profane, 1986.
Amikor a festő harmincéves korában, egy konyhai hokedlin ülve sebtében lejegyezte a szeme előtt, akárha egy lebegő képernyőn végigvonuló gondolatait – a festői elemek alkímiai analízisét –, egyúttal saját művészi élettervét is rögzítette. A terv névadója, keresztapja Hamvas Béla lett, mert amikor Molnár megmutatta mesterének, ő azt mondta: Ez jó. Majd megírjuk. Legyen a címe: Festőjóga. Hamvas azonban meghalt, s Molnárra hárult az elméleti kidolgozás munkája. Évtizedekkel később két könyvet is írt, először A festészet tanítását, amely inkább tankönyv, de tartalmazza a festőjógát, majd A festészet útját, amely Buji Ferenc szavaival szólva: „…mind nyelviségében, mind gondolatiságában egészen szokatlan a modern könyvkiadásban. Csaknem szakrális szöveg.” Ezt a kemény, tiszta, ugyanakkor sokszorosan áttetsző, ezért nagyon nehezen elsajátítható molnári művészetfilozófiát épp Buji Ferenc értette meg tökéletesen, s interpretálta Örvény és kristály. Molnár Sándor művészet bölcselete című tanulmányában. A kiváló tradicionalista filozófus, Buji elemzése azért is fontos, mert segít megértetni Molnár és Hamvas, mester és tanítvány kapcsolatát: „Molnár Sándor azon kivételes személyiségek közé tartozik, akik a hamvasi szellemiség lényegét mind életükben, mind életművükben képesek voltak szervesen alkalmazni – bár az is meglehet, hogy e tekintetben még kevesekről beszélni is túlzás.”
Sárkányölő, 1966. Magyar Nemzeti Galéria
A mester–tanítvány leszármazási láncolat, s egyáltalán, a tradíció ilyen komolyságú felfogása idegen a modern gondolkodástól, s persze a képzőművészeti tevékenység ilyen mértékű és következetességű filozófiai megalapozottsága is példa nélküli. Ezért Molnár művészi tevékenységét a Zuglói Kört irányító, sokakat összefogó közösségi munkája után jobb esetben pár ember empatikus és segítő odafordulása kísérte, de inkább félreértések, közöny vette körül, sőt, a magyar művészeti életben ritka erejű támadások érték. Már első műcsarnoki kiállítása éles nyelvű, s fölöttébb otromba kritikusi sértegetés céltáblájává vált, és a tárlatot politikusok is megpróbálták betiltani. Később még az őt nagyra becsülők szemében is nehezen megközelíthető kívülállóvá vált, és persze sok szempontból az is volt. Kevesen vehették észre és kevesen fogadták el, hogy egy ízig-vérig kortárs festő ilyen mértékben egyesítheti a XX. századi festői eredményeket régi korok vizuális nyelvével. De Molnár Sándor nem az öncélú rombolók vagy különc feltalálók, monomániások, hanem a nagy összegzők közé tartozik. Absztrakt festészetének „jógakorszakaiba” egyaránt beépítette az általa legkiválóbbnak tartott kortárs és modern festők hatását, a népművészet vagy más távoli kultúrák hatását, és nem utolsósorban a „régi mesterek”, Van Eyck, Rembrandt, Greco és sok más nagy művész vizuális nyelvi vagy technikai megoldásait. Az a fajta aláfestés és lazúrozás például, amit Molnár alkalmazott, teljesen szokatlan a huszadik század második felében. Talán a nála fiatalabb francia festő, Gérard Garouste 1980/90-es évekbeli festményein érhető tetten ez a tudatos stíluspluralizmus és eszközhasználat. De például az impresszionista színbontást és a szimbolista tiszta színeket, melyeket Molnár sok helyütt a barokkos fény-árnyékkal egyesített, aligha merte volna valaki így kockáztatni. A hagyományos iskolázottságú modern zeneszerzők közül Bartókra és bizonyos műveiben Sztravinszkijre jellemző, hogy az atonalitást népzenei hatásokkal és a régebbi tonális zenei nyelvezet görcstelen hozzáolvasztásával tették teljesebbé. A zenében, Molnár Sándor nemzetközi kortársai körében is – a képzőművészettől eltérően – tetten érhető egyfajta klasszicizálódás: Krzysztof Penderecki, Arvo Pärt vagy John Tavener avantgárd korszakaik utáni műveiben.
Metamorfózis I. (Európa elrablása), 1984.
Molnár útja azonban mégsem a neoklasszicizmus, hanem a teljesen egyéni festőjóga, amely „az egész életművön végigfutó, az egyes elemeket összekapcsoló, minden elemnek értelmet adó, rendező és megtartó tengely és gerinc” (Buji Ferenc). Molnár Hamvastól azt is megtanulta, hogy „A jóga az emberi Én szakrális művelése”. Tehát nem a képéhség (Hunger nach Bildern) irányította, mint az 1980-as évek újexpresszionista festőit, annál az ő becsvágya sokkal nagyobb volt, majdnem a hübrisz, olyan vakhit, amely bukáshoz is vezethetett volna. Súlyos és emelkedett szavakkal kifejezett program az övé, olyan, amilyet szívesen utalnak a magánmitológiák kétes világába. Holott semmitől sem áll távolabb, mint az eleve képtelen magánmitológiától. De ha távol áll is, a kudarc veszélyével számolnia kellett. Felismerte és megfogalmazta magának, hogy az elemek – a Föld, a Víz, a Tűz, a Kristály és a Levegő/Üresség – lépcsőin végig-
menve „Vissza kell találni Istenhez, az egyetemes igazsághoz, a halhatatlansághoz. Az istenek táplálékához, amely nem az ego, hanem az Önvaló igazsága.” Nos, ha ennek az élettervnek egyetlen elemét is kihagyja, vagy ha nem tudja végigjárni az utat, elbukik, ha előbb meghal, annak nem egyszerűen az lesz a következménye, hogy kevesebb műve lesz, hiszen az 1997-es, második műcsarnoki kiállításán, amikor a „kristálykorszak” felénél tartott, már szilárdnak és teljesnek látszott az életműve, hanem az, hogy valamelyik állomást, különösképp a legfontosabbat, az utolsó állomást nem éri el, ami pedig a legnehezebb: az Ürességet.
Tumo No 10-11-13, 1991.
Mindezzel tisztában kellett lennie, s utólag sejthető, hogy az Üresség előtti minden korszakát, minden egyes képét, noha végtelen türelemmel mindegyiket tökéletessé formálta, azért festette, hogy felkészüljön a végső kiüresítésre, a lebontásra, a felszámolásra. Arra is, hogy a csúcson nincs semmi más, mint a tüdőt maró ritka levegő, s a visszavonulás lehetősége.
Örvénykristály No 4, 1994–1996.
Szinte természetes, hogy az ilyen meredeken emelkedő út a műveket befogadók körében félreértésekhez vezethet. A festő egyes jellemzőbbnek vélt korszakait kiemelve a többit könnyen zárójelbe tennék, s ezzel persze az egészet tökéletesen félreértenék.
Éppen ezért immár megkerülhetetlen a két Festőjóga-könyv, mert egységben mutatja föl a teljes életművet, annak majd háromnegyed évszázadát.
A 2021 őszén megjelent kiadványban reprodukált legkorábbi képeit 1949-ben festette – egy tizenhárom éves fiútól teljesen szokatlan mesterségbeli készültséget felmutatva. A legutolsó művek pedig 2020-ban készültek, már azután, hogy az olajfestőecsetet letette. Vászonra pasztellel és leheletfinom vegyes technikával fölvitt, megfoghatatlanul áttetsző alkotások az utolsó munkái. A két dátum közötti hetvenegy évet tölti ki Molnár Sándor egész monumentális életműve.
Sunjata No 160 (Üresség), 2010.
A retrospektív album tervezője – miként a korábbinak is – Fákó Árpád grafikus, képzőművész, aki munkatársaival, kiváltképp Darabos György műtárgyfotóssal együtt különleges kvalitású könyvet hozott létre. Mi a különleges ebben a könyvben? Természetesen elsősorban a művek. De, mint tudjuk, reprodukálva egy műalkotás élvezhetősége azon múlik, hogy milyen minőségű és méretű a nyomat. A Festőjóga-albumban a számos kihajtható reprodukció legnagyobb mérete 32 × 80 cm (!), és a nagyítások révén gyakorlatilag eredeti méretben élvezhetők, részletként vagy egészként. Az eredeti művek ismeretében állíthatom, hogy a nyomatok nagy része olyan közel kerül a valódi festményekhez, amennyire ez a mai nyomdatechnikával egyáltalán lehetséges. Természetesen semmilyen könyv nem adja vissza egy többméteres festmény látványát a valódi térben, de óriási teljesítmény, ha színben, tónusban, faktúrában hiteles vizuális élményt nyújt, olyat, amilyet az eredeti képekhez közel lépve tapasztalhatunk. A legnagyobb kihívást Molnár Sándor könyvének készítésekor épp utolsó korszakának fehér képei jelenthették, hiszen már önmagában abszurdum a fehér festékkel festett képeket fehér papíron megjeleníteni. Hogy látható legyen a faktúra, és észlelhető a halvány szín, óhatatlanul a sötétítés lenne a kínálkozó megoldás, ami viszont meg-eszi, tönkreteszi a fehérséget, a fényt. Szerencsére nem így történt. A láthatóság szélén egyensúlyozva Molnár „üres”, fehér képei a nyomtatott könyvben is megőrizték a sokféle fehérséget, helyenként eljutva az eltűnés határáig, „a láthatatlan, anyagtalan, nem teremtett, meg nem nyilvánult misztériumig”.
Örvénykristály No 4, 1994–1996. (részlet)
A most megjelent könyv, illetve a rajzalbummal együtt mindkét Festőjóga-könyv tulajdonképpen az életmű végső megszilárdítása. Nem mintha nem lenne már önmagában is szilárd, ám a művek sorsa kiszámíthatatlan, ahogy értelmezésük és befogadásuk is az. Az információáradat korában látszólag több nyom marad utánunk. Gutenberg nyomdafestéke a papíron sokszor mégis tartósabbnak látszik az elektronikus adatnál. Mindenesetre esztétikusabb és valódibb.
Tumo No 9, 1990. (részlet)
A Festőjóga-album szemet gyönyörködtető reprodukcióival végérvényesen keretbe foglalja a festőművész munkásságát. Molnár esszenciális szövegeivel, a könyvtervező az egyes korszakokat elválasztó monumentális fejezetcím-betűkompozícióival, melyek mellett átellenben a festő fényképei az életszakaszok változásait tanúsítják – a mestere mellett álló harminckét éves ifjú bizalommal teli magabiztosságától az érett férfikor erejét felmutató portrékon át a mélyülő arcráncokon keresztül egészen a 2021-es évig, a botra támaszkodó agg festő rezignált tekintetéig. Mert „az öregkor második szakasza a koldusüresség”.
Tumo No 15, 1991. (részlet) Fotók: Darabos György
Mintha azt sugallnák ezek az utolsó fotóportrék, amit megírt A festészet útjában: „Tovább már nincs művészet, nincs mit mondani. Ennyit tud a művészet, többet nem, itt a határa. A művész különleges képességét felszámolja, az ürességnek vissza kell adnia, nincs semmi érdeme; amit elért, át kell adnia másoknak, nem tarthatja meg.”
Az életmű és a könyv viszont itt van: nekünk és az utánunk jövőknek. Őrizzük meg.
