Emlékezetem szerint sosem választotta el határozottan művészetét és oktatói pályáját, mi több, a szobrászatból sem mindössze a jól tanítható mesterséget kívánta átadni a rábízott tanítványoknak az Iparművészeti Egyetemen; mindenképpen közvetíteni tudott határozott művészeti értékrendet, korszerű alkotói szellemet, ami talán a legnehezebb föladat a művészetoktatásban. Józsa Bálint oktatóként és alkotó művészként egyaránt példás egzaktsággal, tárgyias pontossággal, egyúttal finoman cizellált érzékenységgel képviselte mondandóját, fegyelmező, illetőleg önfegyelmező elvként mindenkor a szakmai ismeretekre hagyatkozva. Jelentette ez utóbbi mind a rendkívül komolyan vett anyagismeretet, hiszen maga is szívesen fordult fához, kőhöz, fémekhez, de még műanyaghoz is, mind pedig a megmunkálásuk részletes és alapos ismeretét. Másfelől viszont jelentette azt az alapállást, miszerint a műalkotások értékét nem eleve az adja, hogy természetelvű vagy elvont formanyelvű alkotások-e, hanem kizárólagosan a művészi érték: az esztétikai minőség.
Valószínűleg ez a gondolkodásmód már főiskolás korában (akkor még Iparművészeti Főiskola volt az intézmény neve) mestere, Borsos Miklós mellett vált hitvallásává, oktatóként aztán kötelezőnek érezte továbbadását az új nemzedékeknek. 1961-ben kapta meg a diplomáját; pályája figurális munkákkal indult, de már korai szobraiban megfigyelhető a kompozíció építésében és a természeti formák kezelésében a személyiségjegyek biztonságos irányultsága – a saját, az önálló alkotói arculat felé. Egyúttal pedig motoszkál benne az érdeklődés a korszerűbb anyagok iránt. A lazuló politikai dogmák egyre kevesebb tilalomfát állítanak a szocreálon túli tájékozódása elé: Henry Moore-tól Hans Arpig, Constantin Brâncușitól Antoine Pevsnerig, Alberto Giacomettitől Max Billig, Alexander Calderig. Évtized sem telik el az iskola elvégzése után, már a modern szobrászat egyik legtöbbet ígérő anyagához, a krómacélhoz fordul; nem is akármilyen készültséggel, ugyanis kitanulja a hegesztés mesterségét. (Abban az időben ezt az anyagot és megmunkálási technikáját Magyarországon csak Segesdi György alkalmazza – részint figurális művek létrehozására is.)
Józsa első próbálkozásai az új anyaggal jobbára átírások a krómacél lemezre (érdekes: ezekre a formai kezdeményekre visszautalni látszik a Budakeszin 2014-ben fölállított Őseink emlékére című kompozíciója, amely a városrész sváb lakossága előtt tiszteleg), de már műhelyében/műtermében készülnek lemezvágással, hajtogatással, csavarással, hegesztéssel kisplasztikák; voltaképpen előkészületek méretesebb köztéri föladatok megoldására. 1974-ben meg elkészül Szegedre, a Biológiai Kutatóközpont elé a háromméteres átmérőjű Gömb. Egyforma méretű krómacél csövekből, nem akármilyen matematikai bravúrral kiszerkesztett átlátszó térforma. Az anyagválasztás és a technika részint korrelál a modernista épülettel, részint pedig formájával oldani kívánja a monstruózus, ám unalmas vízszintes tagoltságot – megvalósítva általa egy szolid, noha határozott térszervezést. (Pár esztendővel később a város egyik egyetemi épületében, az „Új klinikában” vízjátékkal gazdagított mobilplasztikáját avatjuk.)
Természetesen könnyű észrevenni a Gömbben a jelkép szándékát. Egyfelől a forma utalását a bennünket fölépítő, körülvevő mikro- és makrovilág alapformáira, másfelől a biológiai formák meghökkentő, ám matematikailag elemezhető, leírható szerkezetére.
Ezt az észrevételünket nyomatékosítja az újabb, 1985-ös megbízás. A Vértranszfúziós Intézet Kévés György alkotta könnyűszerkezetes épülete elé tervezhetett ezúttal még nagyobb, hét méter magas krómacél plasztikát. A Lüktetés voltaképpen egy köteg szorosan összefogott acélcsőből áll, amely magassága fölső harmadában kétfelől is szétnyílik, kigömbösödik (innét a cím), ahogyan az erek a váráramlásban változtatják alakjukat. A szimbólum jelenléte itt is nyilvánvaló. Sőt, a reagálás az épület karakterére hasonló, mint a szegedi munka esetében. A magabiztos technikai kivitelezés eleganciája pedig végképp Józsa Bálint kézjegyeként tűnhet föl – társulva a geometrikus komponálás egzakt üzenetéhez: a kozmosz rendje – a matematika – érvényes a benne létezőkére.
A Lüktetés meghozta alkotójának két év múlva a Munkácsy Mihály-díjat; s országosan ismertté tette nevét.
A 2015-ben új helyre igazított Millenniumi emlékjel című székesfehérvári plasztikája igazolja még inkább ezt a szakmai eleganciát, hiszen itt akár zászlólobogásként olvashatjuk, négyszirmú virágnak tekinthetjük az egyik csúcsára állított négyzetformát, vagyis a krómacél legszélsőbb szabadságát csodálhatjuk. Ráadásul mindez egy koronánkra hajazó, tükröző félgömbre állítva, miáltal az elmozgó szemlélő különleges fénymozgások, reflexiók játékával gazdagodik. Esetleg utalva a művész rendkívül gazdag köztéri és kisebb plasztikai munkásságára. A legkorszerűbb magyar szobrászati hagyatékok példás képviseletére: a nagyszerű pedagógus és a nagyszerű, ám végtelenül szerény ember alkotói ajándékára – föltehetőleg jövendőbeli közönségének is, ami föltétlenül kötelez emléke megőrzésére…
Nyitókép: Kvassay Jenő út 1., a VITUKI udvara, Örvény (alkotó: Józsa Bálint) 1978
Fotó adományozó: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény / Fortepan
_%C3%A9s_a_Kr%C3%BAdy_h%C3%A1z,_2017_Ny%C3%ADregyh%C3%A1za.jpg){kind=link}