A királyi kovácsműhelyben készült impozáns kapuzat és rács XIV. Lajos, a Napkirály (1643–1715) uralkodása alatt készült, és a Carrousel (Körhinta) udvart határolta.

A francia uralkodóház évszázadokon keresztül alakította, tökéletesítette az európai kultúra egyik legszebb palota-együttesét, de a felvilágosodás viharos örvényei többször kifosztották  a Tuilleriák palotáját, majd a sorsa végleg megpecsételődött: 1871. május 22-én a párizsi kommünárok felgyújtották az épületet. Az üszkös romokat egy kereskedő vette meg a francia államtól, és a sértetlen kovácsoltvas műremek árverésen került az Esterházy család tulajdonába 1883-ban. Ekkor utazott a kapu Magyarországra, Pápára, a Várkastély főbejárata és a Nagytemplom közé.

A Tuilleriák kapuja – immáron Esterházy kapu néven – itt fordult sarokvasain hatvankét éven át, míg a XX. század világégése tovább sodorta. A szovjet laktanyaként használt kastély négy és fél tonnás kapuzata, öt méteres magasságával, tizenkilenc méteres szélességével, rejtélyes körülmények között tűnt el 1945-ben. Feltehetően hadisarcként egy tehervagon belsejében utazott tovább kelet felé, a mai napig ismeretlen helyre.

Azonban ott maradt Pápa régi képeslapjain és a város polgári emlékezetében. Újabb hatvan év múltán a Pápai Önkormányzat tervbe vette a Várkastély felújítását és a legendás kapuzat rekonstrukcióját is. 2011-ben kapott megbízást Lehoczky János iparművész, a magyar és az európai kovácsművészet ismert mestere, a tervek elkészítésére.

A Szentendrén működő Lehoczky kovácsműhely, az alapító János és a restaurátor fia, Tivadar évekig dolgozott az eredetkutatással, a korabeli fényképek, dokumentumok feldolgozásán alapuló tervezésen. Több tanulmányúton kutatták a barokk kori francia kovácsoltvas-művészet sajátosságait, az arányok és díszítmények korszakon belüli változatait.

Az újraalkotásnak három fázisa volt. Az első: a fennmaradt fényképek alapján a méretek és az arányok pontos meghatározása. Ehhez a kapuszárnyak tartóoszlopainak épen megmaradt alapzata adott viszonyítási pontot. A magassági és szélességi paramétereket, a részelemek méreteit, íveit és rajzolatát a régi fotók digitalizálása és számítógépes modellezése alapján kapták meg. A digitális minta körvonalait 1:1-es léptékben, részletekben kinyomtatták, összeállították, és a nyomat kontúrjait szabadkézzel átrajzolták. Erre azért volt szükség, mert a gépi formaalkotás nem képes azokat a finom árnyalatokat és hangsúlyokat megjeleníteni, amitől élővé válik egy műalkotás.

A második fázis a csomópontok és a díszítő motívumok megszerkesztése, térbeli meghatározása. Elvileg itt is alkalmazható a digitális program, de az ötvenéves önálló tervezői és kivitelezői gyakorlattal rendelkező tüzikovács-iparművész szellemi kihívásként viszonyult a több mint három évszázaddal korábbi szakmai titkok és fogások megfejtéséhez.

A harmadik ütem egy éven át tartott, amikor több üllőn szikrázva formálódtak az izzó vaselemek, és a hetvenhét éves Lehoczky János felügyeletével, kapu-részekké kapcsolódtak. A kivitelezés során milliméteres pontosságot kellett tartani, mert a tonnányi súlyú kapuszárnyak nyílása-záródása nem enged eltérést. A kontúrrajz részletei sablonként szolgáltak egy hatalmas vasasztalon kiterítve. A készülő vasdaraboknak pontosan fedniük kellett a rájuk vonatkozó rajzrészletet.

A geometrikus szerkezeti váz összeállítása szinte rutinmunka volt a négytagú, összeszokott kovácscsapatnak. Ellenben a csiga, virág vagy levél formájú díszítmények (amelyek azért szerkezeti szerepük is van) meghajtása, ellapítása, gombbá tömörítése – hogy közben mérettartóak maradjanak – már a mesterség művészete.

A legnagyobb türelmet és kitartást a díszítmények térbeli kiemelése igényelte. Közel kétszáz olyan különböző elem van, amit először próbaként vékony lemezből ki kellett domborítani, beilleszteni a helyére, majd eldönteni, hogy mit és mennyire kell megváltoztatni.

A kovácsolás csapatmunka. Zenekarhoz hasonlatos egység, pontosság és ritmustartás kell az izzó vas formálásához. Az ismert régi mondás szerint: egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács.

Két, három, akár négy ember is dolgozhat egy üllő körül. A vezető bal kézzel, fogóval kiveszi a tűzből, és az üllő megfelelő pontjára helyezi a narancsvörösen izzó vasrudat vagy munkadarabot. Ezután ráüt a jobb kézben tartott közepes kalapáccsal, majd a vele szemben álló ráverő kétkezes nagykalapácsa felemelkedik, és rásújt ugyanarra a pontra. A ritmust tartva újra üt a vezető, őt követi a ráverő, és így tovább. Amikor látja a vezető, hogy fordítani kell, jelzi a ritmust az üllőn, és közben fordít a darabon, majd ott folytatja, ahová várja a ráütést. Ez a művelet addig folytatódik, amíg a vezető meg nem szakítja: ekkor az üllőre ütve lehúzza a kalapácsát, vagyis a fémes csattanás elhalkuló pattogással szűnik meg. Nagyobb tömegű vasanyag kovácsolásánál szoktak két ráverő beállításával is dolgozni. A csapatmunka részese még a melegítő is, aki időben tűzbe rakja a váltó darabokat, mert addig kell ütni a vasat, amíg izzik.

Kiemelkedő művek akkor jönnek létre, amikor a nagy feladat megtalálja a méltó alkotót.

Lehoczky János Ferenzy Noémi-díjas iparművész közel negyven épülethez vagy épített térhez kapcsolódó, köztérre került munkáiban bizonyította alkotói kvalitásait. Ezzel a Tuillerie-Esterházy-kapu megbízással egy elveszett történelmi műremeket keltett életre.

A hányatott sorsú mű méltó rekonstrukcióját Pápa városa 2019 szeptember végén, ünnepi körülmények között birtokba vette.

De vajon nem anakronizmus a XXI. században, az informatika, a robotizáció, az időhiány, és a pénz-hatalom korában megidézni a háromszáz évvel ezelőtti tudást?

 

A „kapu” magállító - átengedő szerkezet, de egyben vizuális jel is, amin keresztül privát szférába, vagy kiemelt fontosságú közösségi térbe, akár magasabb létformába juthat az áthaladó. Kultúrtörténeti szempontból talán négy kategóriába sorolhatjuk: a távolkeleti zárószerkezet nélküli kultikus, beavató-bebocsájtó jel-kapuk, a gótikus, reneszánsz, barokk katedrálisok tematikus díszítményekkel gazdagított bejárati rendszerei, külön kategória lehet a a funkcionális és jelértékű hungarikum:  a székelykapu, végül a hatalmi jelképként is felfogható, méltóságot sugárzó vas építmények: a királyi kovácsoltvas kapuk. Ezek is funkcionálisak de átláthatók, nem zavarják meg a mögöttük magasodó, pompás paloták egységét. A nagy térhez viszonyított filigrán rajzolatuk függönyszerű, csak a látvány közelébe érve vehető észre  szerkesztettség rendje és gazdagsága.

A pápai kapuzat forma- és vonalhálója szigorúan, szimmetrikusan komponált, mégis játékos. Az íves, csavarodó részletmotívumok jól körülhatárolt, tükrösen ismétlődő rajzi egységeket, tételeket alkotnak, ezekből áll össze a kompozíció, aminek építkezése zenei jellegű.

A „fejezeteket” elemezve királyi attribútumok azonosíthatók. A kerítésekben a lándzsák az uralkodó alá rendelt haderőt, a kapupillérekben a jogar a jog és a hatalom együttállását, a kapuszárnyak közepén a keresztrajzolatot képező vonalrendszer a szakralitást, végül a kapu felső, átkötő motívumai a társadalmi hierarchia csúcsát, a koronát idézik meg.

Az egész rajzi rendszer két egymást fedő rétegre bontható: a függőleges és vízszintes tartószerkezetre, valamint a meghajlított, íves, csavarodó növényi ornamentikából szerveződő, a vázrendszert vitalitással, ritmussal, játékossággal megtöltő felületekre.

Épp ebben a kettős vizuális rendszerben rejlik a teljes mű máig is érvényes fő üzenete: a keretszerkezet az országot és az államot összetartó, szervező erőt, a díszítő ornamentika a teremtmények összességét, az emberi közösséget és az élővilágot jelképezi.

A kapuzatból hármas vertikális tagozódást is kiolvashatunk. A szemmagasságig érő, alsó tagozat a földi lét burjánzó világát, a középső a szakralitás áttetsző, felemelő terét, a felső rész a tudást, a szellemiséget és a művészeteket jeleníti meg.

A teljes formarend tükörszimmetriára épül, és ennek az osztó tengelyén, felül látható két fő motívum, a virág-nap korong, és a korona.

 

Az Esterházy-kapu rekonstrukciója egy újabb jelzés, hogy a XX. századi materializmus tradícióellenes hatalma megrendült, így a modernitás is már hagyományként él tovább. Valószínűleg a jövő civilizációs problémáinak megoldásához szükségünk lesz a történelmi tapasztalatok alaposabb megértésére és a hagyományok üzeneteinek újra értelmezésére is.