Már a középiskolai évek alatt gobelinezni tanult. Mi fogta meg a falikárpit-művészetben olyannyira, hogy már egészen fiatalon e művészeti ág felé fordult?
A szövés és a rajzolás valóban egészen fiatal korom óta fontos szerepet játszik az életemben. Apai dédnagymamám gyönyörű szőtteseket készített, amelyeket kincsként őrizgettünk. Csodálattal nézegettem őket, s bizonyára ők mutattak számomra utat a művészet felé. Néhány még ma is megvan, már én vigyázok rájuk.
Szerencsésebb a gobelin szó helyett a szövött kárpit kifejezést használni, ugyanis a gobelin elnevezés valójában csak azokra a kárpitokra használható, amelyek annak idején a párizsi királyi Gobelin manufaktúrából kerültek ki. Mégis a köztudatban az egyszerűsített, hímzett változatokat és a hobbiból készített alkotásokat is gobelinként említik. A klasszikus, évszázadok óta készülő falikárpit szövésénél a függőleges láncfonalakat teljesen eltakarják a gyapjúszövedékek, ezzel a technikával mindenféle gyönyörűséget lehet megszőni, különböző képes felületeket kialakítani. A középiskolában művésztanárom, R. Fürtös Ilona hatalmas lelkesedéssel tudta átadni ezt a tudást, előttem pedig sorra tárultak ki a szövés csodáinak kapui, amikkel azóta sem tudok betelni. A falikárpitok szépségük mellett gyakorlati funkciót is betöltenek, ugyanis azon kívül, hogy élettel és melegséggel töltik meg a tereket, jól szigetelnek, ezért is találkozhatunk annyi falikárpittal a kastélyokban és a várakban.
Ön hosszú éveken át foglalkozott művészetterapeutaként pszichés betegekkel. Kevés művész áldoz erre időt és energiát. Honnan eredt ez a hivatástudat?
Mondhatnám, hogy a véletlenek összjátéka vezetett arra az útra, de mégsem így történt. Az Iparművészeti Egyetem előtt rajztanárként végeztem Pécsett, édesapám pedig tanítóból lett gyógypedagógus. Amikor egyetemre jártam, a faliújságon láttam egy hirdetést, amelyben már tanári végzettséggel rendelkező hallgatót kerestek, aki rajzórákat tartana a Lipóton, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. Hihetetlen élményekben volt részem és elképesztő lelki gazdagsággal találkoztam. Másfelől nehéz is volt, mert súlyos pszichiátriai kórképekkel küzdő betegekkel dolgoztam. Nagyon érdekelt, hogyan lehet a legbenső érzéseinket, félelmeinket, fantáziáinkat képekbe önteni, és ezáltal gyógyulni. Eredményes hivatás volt, amellyel sokat tudtam segíteni. Például voltak olyan betegek, akik két vagy három szót is csak fél óra különbséggel tudtak kimondani, de áradtak a színek és a formák, és történetek jelentek meg, amikor elkezdtek rajzolni. A művészetben nagyon őszinték tudunk lenni, nem jellemzők azok a csúsztatások, amik a beszédben megjelennek.
Manapság leginkább a régi úrilakokban és a múzeumokban szembesülhetünk azzal, mennyi szépséget rejtenek a falikárpitok. Ezért is érzékelem úgy, hogy a képzőművészeten belül a kárpitművészet méltánytalanul kevés figyelmet kap, és kevéssé divatos például a festészethez képest. Ön mit gondol, mi lehet ennek az oka?
A kárpitművészet érdekes határterületre esik. Nehéz eldönteni, hogy hova tartozik, az iparművészethez-e vagy a képzőművészethez. Ez a szakmai vita régóta tart, az én véleményem szerint szuverén művészeti ág, amely a képzőművészethez áll közelebb. A falikárpit készítése komplex folyamat, amelyben a kézművesség és a művészi alkotás egyszerre jelenik meg. A magyarországi művészek szerencsére olyan neves elődöket követhetnek, mint például Ferenczy Noémi, akinek a szemléletmódját szinte minden kárpitművész magáénak vallja. Ferenczy Károly lánya 1911-ben elment a párizsi Gobelin manufaktúrába, ahol megtanulta a technikát, majd miután hazajött, az általános gyakorlattal szembemenve az általa tervezett kárpitokat saját maga szőtte meg. Ezt a gyakorlatot követik a magyar kárpitművészek ma is, akik maguk szövik meg az alkotásaikat és nem másokkal szövetik meg. Egy-egy kárpit megszövése másfél-kétéves folyamat is lehet; ellentétben egy festővel, aki akár pár hónap alatt egy egész kiállításra való képet is elkészíthet, mi nem haladunk ilyen ütemben. Ráadásul, amikor már fönt van a szövőszéken a készülő munka, nem másíthatom meg az elképzelésemet, nem kísérletezhetek, ahogy egy festő a vásznán megteheti. Viszont éppen a hosszadalmassága, a lassú munka révén rendkívüli gazdagság tud belekerülni a kárpitokba. Az időigényes készítés az egyik oka annak, hogy ez a művészeti ág kevésbé népszerű. A másik pedig az, hogy Magyarországon szinte csak nők szőnek kárpitot, és talán az ő érdekérvényesítő képességük nem olyan erős, mint a férfiaké. Úgy gondolom, hogy a kárpitművészet emelkedett műfaj. Ha valaki ezt a technikát választja, akkor a témának méltónak kell lennie ahhoz, hogy a művész nekiálljon, kutasson, majd számtalan szorgalmas órát töltsön vele.
A mai rohanó világban viszont az időből van talán a legkevesebb, ráadásul a technika is folyamatosan fejlődik. Mit gondol, van-e jövője a szövés nemes mesterségének?
Izgalmas kérdés, hogy merre kanyarodik a világ, amikor a mesterséges intelligencia és a mindenféle számítógép-vezérelt fantasztikus szövőgépek korát éljük. Én viszont úgy gondolom, hogy az eldobható műanyag tárgyak világában is van jogosultsága annak, hogy leüljek és hosszú órákat eltöltsek a szövőszék mellett. Ez a tevékenység egyfajta meditatív állapotba hoz, és eltávolít attól a rengeteg ingertől, ami nap mint nap ér bennünket. Mégis úgy vélem, hogy minden új anyagnak, technikának és újításnak is van jogosultsága, és nem kell őket gondolkodás nélkül elutasítani.
Az viszont szívet melengető érzés, hogy sokan szeretnének tőlem is megtanulni kárpitot szőni, ami nagyon jó lehetőség arra, hogy valami újat és szépet sajátítsanak el, amivel hasznosan töltik az idejüket. Az emberek időről időre visszatérnek a kézművességhez, a tiszta formákhoz, egyfajta ősforráshoz, ami ebben a felgyorsult világban különösen fontos.
Melyik alkotásának az elkészítése jelentette a legnagyobb kihívást az ön számára?
Talán az első komolyabb nagyméretű, Pilinszkynek című, három négyzetméteres munkám, amelyet egyfajta lázas állapotban és nagyon gyorsan szőttem. Akkor még ismeretlen voltam a kollégák számára is, ezért ott munkált bennem egy nagy adag belső feszültség, nyomás, öröm és eufória. Tudtam, hogy mit akarok, és éreztem, jól fog sikerülni, meg tudom mutatni, hogy mire vagyok képes.
Miért a költészet és a természet témaköre ihleti meg leginkább?
Talán ez is visszanyúlik a gyermekkoromba. Hatéves koromig az Ormánságban, a Drávához közel, egy kicsiny faluban, Bodásán laktunk, édesapám ott volt tanító. Csodálatos szépségű tájak és szimbólumok vettek körül, amiknek az emlékét a mai napig őrzöm. A versekben megjelenő különböző képek szintén varázslatként hatnak rám. Mindig úgy éreztem, hogy a művészet nemcsak kép, szó vagy zene, hanem mindez összetartozik, és együtt hozzák létre az igazi csodákat. Pilinszkyt egy időben nagyon sokat olvastam, mélyen megérintettek a versek által született benső képek, amelyek több alkotásomban is visszaköszönnek.
Min dolgozik jelenleg?
A Virginia kertje című kárpiton dolgozom. Nagy hatással volt rám Virginia Woolf angol írónő művészete és tragikus élete. Pár évvel ezelőtt lehetőségem volt fölkeresni Sussex megyei házát és a kertjét, így született meg az a kárpitterv, amellyel most foglalkozom. Ehhez múlt ősszel A kert éjszaka című tanulmánykárpit készült, amely most már a Szombathelyi Képtár tulajdona. A Képtár szintén tavaly megvásárolta a Tengerkert című alkotásomat, amely a VII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálén Szombathely Város díját nyerte el.
Nyár végére a Magyar Kárpitművészek Egyesületével újabb kiállítást szervez az Országút Galériában. Meséljen erről az egyesületről és a tárlatról.
A Magyar Kárpitművészek Egyesülete 1996-ban jött létre. Tagjai professzionális kárpitművészek szerte a Kárpát-medencéből, sőt még Nyugat-Európában élő tagjaink is vannak. Már a tizenegyedik nagyméretű közös kárpitot szőttük meg. Ez úgy néz ki a gyakorlatban, hogy egyéni tervek alapján közösen elkészítjük a végleges tervet, amelyet utána együtt szövünk meg az egyesület műhelyében. A világon egyedülálló, hogy hivatásos művészek ilyen hosszan együtt dolgozzanak. A műveink megtalálhatók többek között a Külgazdasági és Külügyminisztériumban, az Országos Széchényi Könyvtárban, Kiskőrösön, Strasbourgban az Európa Tanács épületében. Legújabb munkánkat hamarosan felavatják a kassai főkonzulátuson.
Reményeink szerint a következő közös munkánk a Gizella-kárpit lesz, a kiállításon ennek a műnek az egyéni terveit láthatják majd a látogatók. Vannak olyan tervek, amelyeket párban, közösen terveztek meg a művészek. A Gizella-kárpit tervezésekor azon kezdtünk el gondolkodni, hogy Szent István felesége, Gizella királyné emlékezete hogyan él tovább, és miért fontos nekünk. A tervek ennek a töprengésnek a képi lenyomatai.
Kinagyított részletek mellett a kiállításon egy kisfilmmel igyekszünk közelebb hozni az emberekhez ezt a kevéssé ismert műfajt, a falikárpitot.
