A kiállításon megjelenő kilencven mű egyfajta fekete tükörként szolgál: nemcsak jelenünket látjuk benne, hanem egy felsejlő jövővíziót is, így segít megérteni, milyen potenciális jövő az, amelyet elkerülni szeretnénk.
A kiállítás címéül választott fekete tükör sokrétű jelentéssel bír, s egyszerre kapcsolódik a jelenhez és a múlthoz. A fogalom a kortárs kultúrában elsősorban a kikapcsolt digitális kijelzők sötét felületére utal. Ebben a jelentésben a hibajelenségeket, lefagyásokat vagy teljes rendszerleállásokat („fekete halált”) jelöli. Kulturális elterjedéséhez nagyban hozzájárult Charlie Brooker Black Mirror című, disztópikus hangvételű sorozata, amely a sötét képernyőt a technológiai önreflexió metaforájaként alkalmazza.
A kifejezés eredete ugyanakkor sokkal régebbre nyúlik vissza, és az okkult tudáshagyományokban gyökerezik. A fekete tükör – jellemzően ezüstfoncsor nélküli, fekete hátlapú felület vagy obszidián – a mágikus gyakorlatok részeként jóslóeszközként funkcionált. Nem csupán praktikus instrumentum volt, hanem metafizikai médium: a transzcendens tudás közvetítésének szimbóluma. Kapu egy alternatív, nem fizikai valóság felé, amelyben a múlt, jelen és jövő képei tárulhatnak fel. Ebben a kontextusban a fekete tükör a rejtett tudás, a tisztánlátás és az alternatív valóságokhoz vezető átjáró metaforájává vált. Jelentése a modern technológiai kultúrában új, reflexív értelmezésekkel gazdagodott.
Hosszabb távú kutatás első állomásaként a tárlat a disztópia fogalmán keresztül vizsgálja a gyűjteményben megtalálható műveket, illetve a gyűjteményben szereplő egyes művészek egyéb munkáit csatolja be a feltárásba. A kiválasztott alkotások, amelyeket a kiállítás különböző tematikus útvonalak mentén vet alá elemzésnek, a közelmúltban, elsősorban a hazai képzőművészeti színtéren zajlott diszkurzushoz kapcsolódnak.
A Beteljesült mesék szomorúsága olyan fejezet, amelyben mint időhurokban, összeér jelen, múlt és jövő – mintha a jelen fekete tükörként a múlt számára egyáltalán nem fiktív jövő képét mutatná fel. A szekcióba válogatott művek azt dokumentálják, ahogy az utópisztikusnak elgondolt világ a valóságban disztópiába fordul, miként a múlt a jövő felé fordulva a jelennek adja át magát.
Kortárs képzőművészeti utópiákat és disztópiákat gyűjt egybe a Sajátvilágok, amelyekben az alkotók személyes tapasztalataikból, sejtelmeikből, kétségeikből építenek világokat. Ezek a jövőképek kérdéseket vetnek fel a társadalmi együttélésről, a technológia szerepéről, a környezeti válságról vagy az identitás átalakulásáról, miközben nem mondanak le az egyéni felelősség szükségességéről és a cselekvés lehetőségéről sem.
Letűnt szimbólumokat, kiüresedett jeleket megidézve vizsgálják a különféle ideológiák érvényességi körét, múltjukat és lehetséges jövőjüket az Ideológiák alkonya névre keresztelt egység művei.
A No(n) Future! szekcióba választott munkák a hely, illetve a stabil identitást, történetiséget vagy relációkat nem hordozó, átmeneti, funkcionális, személytelen nem-hely fogalmát a disztópia kontextusában vizsgálják.
Városi terekkel való rendelkezésre, a terek emlékezetére, rétegeltségére és a hozzájuk kapcsolódó személyes narratívákra fókuszál a Metropolis témaköre.
Olyan fikciós világábrázolás a disztópia, amely a jelen vagy a jövő negatív kimenetelű fejlődési irányait mutatja be, rendszerint totalitárius, technokrata vagy dehumanizált struktúrákon keresztül. Központi eleme a társadalmi elnyomás, amely kollektív szinten kontrollmechanizmusokkal, egyéni szinten pedig korlátozott szabadságfokkal, identitásvesztéssel és morális dilemmákkal jár.
A külön eszmetörténeti kategóriaként értelmezhető disztópia fogalmát rendszerint az utópiához mérten határozzák meg (antiutópia), ugyanakkor erős fogalmi relativizmus övezi. Az utópiával szemben, amely egy ideális társadalom irányadó ideája, a disztópia gyökeresen ellentétes világot ír le, ahol a fiktív világ mindig rosszabb, mint a létező. A disztópia mint ellenutópia leginkább (sötét) tükörként szolgál: a benne megjelenő világ viszonyai, tulajdonságai felerősítik a szemlélő világának negatívumait. Belső félelmeinket felnagyítva segít megérteni, milyen jövő az, amit szeretnénk elkerülni. A disztópia tehát a jelen társadalmi tendenciáinak radikalizált kritikáját nyújtja, de egyben kortárs szorongáskép is.
A kiállítás a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében a Müpa és a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum szervezésében valósul meg. A kísérőfüzet IDE KATTINTVA tölthető le.
Fotók: Ludwig Múzeum sajtóképek.
