Szurcsik József, Országút Galéria
 
„Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.”

(Radnóti Miklós: Razglednicák 2.)
Országút Galéria
 
Muszorgszkij dalciklusának a Halál dalai és táncai címet adta. Az 1877-ben befejezett, négy dalból álló ciklus a halál különböző megjelenési formáit mutatja be. A bölcsődalt dúdoló, szerenádot adó, trepákot táncoló, majd hadvezérként örök álmot ígérő alak létünk és nemlétünk között helyezkedik el. Szurcsik József képei kapcsán jutott eszembe ez a párhuzam, a klasszikus dallamokat sátáni módon interpretáló lény és a Halál tájakon keresztülgázoló, hol romantikus, hol félelmetesen szürrealisztikus megjelenése a képeken.
Sinkó István és Szurcsik József, Országút Galéria
 
Szurcsik jó néhány éve, tán egy évtizede is foglalkozik a halálszimbólumként ismert koponyával. Memento mori. Ilyen típusú csendéleteket a barokkból is ismerünk, s maga a haláltánc, a dans macabre is a középkor óta beépült a művészeti alkotások, a képzőművészet nyelvezetébe. Hans Holbein, Lucas Cranach grafikáin, sorozatain gyakran felbukkan a csábító, pusztító, gáláns vagy gonosz csontváz, a halál, mint az életet magával ragadó figura.
Országút Galéria
 
A halál közelségét, a halál jelenvalóságát Szurcsik többségükben kisméretű tájképek formájában hozza elénk. A tájak a maguk fájdalmasan szép elhagyatottságában jelennek meg, egy-egy épület, esetleg lávakitöréssel egy vulkán, akár Bosch poklának tájrészletei. Ezek elé a tájak elé tolakszik a halál, a csontváz, a koponya, néha felöltözött (köpeny, gallér), máskor pőre magában. Színpaddá válik így a táj, a halál pusztításának színpadává. Hol Liszt Haláltáncát vagy csárdás macabre-jának hangjait halljuk kíséretképp, máshol a Muszorgszkij-dalciklus édesbúsan kegyetlen dallamait. A mottóul idézett „pásztoridill” első fele, Radnóti utolsó négy kis versének egyikéből épp ezt a feloldhatatlan ellentmondást igyekszik felvillantani.
Országút Galéria
 
A művész újabb, elmúlás–halál–pusztulás-képei már inkább magát az alakot, sőt alakokat jelenítik meg. Transzparens formában, egymásba olvadva emberi alakban vagy álöltözetben –mint a gonoszság megtestesülése – bukkannak fel a képeken. Míg a tájak csendes, szépségeszményt hordozó horrorját a látomásos – általunk is odaképzelt – rettenet tölti el, ez az újabb, alakokkal teli, megfoghatatlan, nyüzsgő képtér a pokol belsejét idézi. „A Pokol a düh börtöne, a kétségbeesés zárkája, a bolondok ketrece, a tébolyodottak tárháza” – idézi Georges Minois A pokolról és gyötrelmeiről szóló 1616-os prédikációt A pokol története című könyvében.
Országút Galéria
 
E vízió képi megfelelése is lehetne Szurcsik néhány újabb festménye; az ott szereplő alakok magukból kifordult, sötét és bávatag arcukkal, gesztusaikkal, hordaszerű megjelenésükkel megidézik a prófétálást.
Országút Galéria
 
Szurcsik József világlátása kettős: egyrészt mély döbbenettel – és talán undorral is – szemléli a haláltánc résztvevőit – az emberiséget. Ezek, akár a középkori haláltáncok fertőzött őrültjei keringenek, ugrálnak balsorsuk mély gödre felé (lásd Madách Az ember tragédiája londoni színének befejező jelenetét). Ugyanakkor esendőségük és szerethető sutaságuk, nagyot akarásuk elnézővé is teszi Szurcsikot modelljei iránt. A rémséget egyfajta tárgyilagos, leképező formában, szinte dokumentatívan vetíti elénk – az épp jelenünkben is zajló – elképesztő, pokoli helyzeteket.
A realizmus és a groteszk sajátos elegyéből adódik Szurcsik megjelenítő ereje. Festésmódja archaizáló, a képek színvilága, a kompozíciók a hagyományos táblaképfestészet legszebb példáit idézik. Hol az északi reneszánsz rajzoló-festő hagyományait, hol az olasz-francia barokk tájfestészet emlékeit építi be különös varázsú képeibe. Montázsjellegű képszervezése, a festmények zárt szerkezete, a tudatosan illusztratív megoldások adják az összetéveszthetetlen szurcsiki ízt alkotásainak. Nemcsak az ismert arcéllel bíró építmények vagy a repesztett hatású, archaizáló tájképi részletek lehetnek ismerősek a nézőknek. Nem csupán a forma, hanem a jellegzetes, a művész védjegyévé váló szemléletmód: az iróniába hajló, keserűen optimista fogalmazásmód, festői nyelv és szemlélet. Általa talán el tudjuk fogadni Nietzsche poklon túli perspektíváját is, melyet az Imígyen szólott Zarathustrában fogalmaz meg: „Minden »Megesett« töredék, talány, szörnyű véletlen – mígnem így szól róla a teremtő akarat: De hiszen én akartam így! De hiszen így akarom! Így fogom akarni!”
Szurcsik József 
 

DANSE MACABRE 
a kiállítás április 21-ig látható
Országút Galéria
1035 Bp. Miklós tér 1.
Selyemgombolyító