Mindenki számára magától értetődő a kapcsolat a nők és a teremtés között. Hiszen klasszikus esetben a nők teremtenek gyermeket és családot. De teremtenek időt, türelmet, szeretetet, nyugalmat, erőt is mindenhez. Elviselnek fájdalmat, feladást, megfelelést, öntorzulást. Valójában az egész létezés magja és mozgatórugója e kiállítás témája: a teremtés. A nők szerintem nem a gyengébbik, hanem a gyengédebbik nem. Őket erre teremtették.
Lőrincz Lucát és Szűcs Emesét, akik munkáikat közös installációba rendezték, nemcsak a szokásos evolúcióbiológiai vonatkozásban foglalkoztatja a teremtés lehetősége. Ők a teremtés művészi aktusát is művelik: nőművészek. Művészi értelemben teremteni azt jelenti, hogy valami olyat hozunk létre, ami a többi ember számára is csatorna vagy átjáró a létezés értelme, esetleg gyönyörűsége felé. Művészi értelemben teremteni – tehát alkotni – a férfiak is képesek, ebben hasonlatosak a nőkhöz. Jó pár nőművész csak úgy tudja elképzelni életvitelszerű művész voltát, ha az utódteremtés nem zavarja meg művészi munkájának űzésében, megtartásában, talán mert arra tekint szinte gyermekeként. De ellenpélda is szép számmal akad, például van, aki épp teljes mellszélességgel vállalt anyaságából vagy gyermekei után bekövetkező testtorzulásából táplálja művészetét.
Nem kell sokat visszamenni az időben: eme két hölgyet máglyán égették volna el, vagy legalábbis száműzték volna a társadalomból, ha efféle produktummal állnak a nagyközönség elé. Több okból is megtorláshoz vezetett volna a kiállításuk, de elsősorban női individuumuk ilyen markáns vállalása váltotta volna ki az ellenérzést. A nőket évszázadokon keresztül mellőzte a művészvilág. Az utóbbi időkben valamelyest enyhült a dolog, de napjainkban is túlnyomóan a fehér férfiak uralják ezt a terepet. Hogy jobban értsék: a világ aukcióin elköltött pénzeknek ma is csak két százalékát költik női alkotók munkáira.
Ha egy síkon említik a művészet és a nők fogalmát, az ember rögtön múzsákra és aktokra gondol – s ezek az asszociációk a nők tárgyiasított testét jelenítik meg. Pedig a nőművészet már a XVI. században is létezett. A nők művészeti tevékenysége többnyire a nők önmagukhoz fűződő kapcsolatával, saját női identitásuk és reprezentációjuk kérdéseivel foglalkozik. Ám hiába próbálunk általánosítani, a nőművészet nem köthető egyetlen konkrét stílushoz vagy műfajhoz sem, hiszen azok sokfélesége jellemzi, akárcsak a „férfiművészetet” – mondom tréfásan, miközben persze az általánosságban vett művészetre gondolok.
Mégis a nők a „férfiművészet” árnyékában először a marginalizált vagy az alternatív területeken és műfajokban tudtak megjelenni (performansz, land-art, fotó, videó) és – kicsit mindezekből kifolyólag is – tevékenységüket a műfajhatárok átlépése jellemzi. Az első nőművész-generáció azokat a formai jegyeket kereste, amelyek „esszenciálisan” hordozzák a női princípium jegyeit. Ilyenek a kör, a gömb, a félgömb, a középpontos elrendezés, a rácsszerkezet. Ilyen az ismétlődő és részletező jelleg vagy az ellenpontozás a kint és a bent között is. A korai nőművészek a nő saját külső és belső tapasztalatait, érzelmeit, vágyait dolgozták fel. Szembeszegültek a nyugati civilizáció idealizált női testképével, az aktfestészettel, s a női test korábban tabuként kezelt vonatkozásait emelték művészetükbe. Önkifejezésük nyelvének megteremtése érdekében olyan, a női testre jellemző témákhoz nyúltak, mint a menstruáció, a terhesség, a szülés, az öregedés. A női test és bármely szerv ebben az összefüggésben úgy jelenik meg, mint a férfidominanciától való függetlenedés emblémája.
A kiállítás két művésze is saját lényét használja szimbólumaik, művészeti nyelvezetük megalkotásához. Megfogalmazásaik személyes indíttatásból építkeznek, de az alapanyagokból új, általánosabb szimbólumokat alakítanak, majd ezek a formák, idomok, testrészek a kiállítótérben már mindannyiunk testrészei lesznek. Így szólnak majd mindannyiunkról – mindannyiunkhoz. „Az igazi műalkotásnak éppen abban rejlik különleges értelme, hogy sikerül megszabadulnia a személyesség beszűkültségeitől és zsákutcáitól, és a csak személyes jelleg tünékenységét és rövidlélegzetűségét jóval maga alatt tudhatja” – állítja Jung.
 

Jung azt is mondja, hogy „A valódi és igazi szimbólumok kísérletek olyan dolgok elmondására, melyekre még nincs valódi kifejezés”. A Feminus Creator installációjában dekódolható rejtett üzenetek más módon valóban kifejezhetetlenek.

 

Szűcs Emese festményeinek testei nemtelen testek és torzult nők. Realizmus, keveredve absztrakcióval, cím nélkül. A megfogható, ami mégis szétmállik az ujjaink között. Gigantikus méretekben, melyekből emberléptékkel nehéz kiszabadulni. Önmagát teremti, majd mossa szét ezekben a ritmusokban, mint a lassú, partot omlasztó óceán.

 

Lőrincz Luca heteken keresztül gyűjtötte nőismerősei mellbimbójának mintázatát a tárlaton látható amforáihoz, melyek felületét teljesen beborítják a más és más nőktől származó minták. Ebben a helyzetben a nála megforduló hölgyek megnyíltak önként vállalt, kiszolgáltatott mezítelenségük során. A mintákból készült rítusos hangulatú tárgyban megjelenik egy másokból, más nőkből összegyúrt közösségi nyelvezet-aura. Egy másik, máshogyan közösségi munka, egy interaktív installáció is helyet kap a kiállításban, melynek alapanyaga az agyag, de a művészek közös ötlete. Kötél, mellette többféle agyag, melyből a látogatók gyöngyöket vagy más felfűzhető tárgyakat tudnak készíteni, majd gigantikus lánccá alakítani az itt teremtett szemeket. A láncot a művészek nem zárják le, más helyszínekre is tervezik vinni – a kiállítással együtt –, mert a nők összefogásának, közösségvállalásának szimbóluma is ez a munka, s a nők közös ügyének komolyanvételére szólít fel. Elérkezett az ideje, hogy bevalljuk: az egész kiállítás egy gigantikus női kapcsolódás. Szép, hogy ez a virág épp nőnapon nyílt.

 

Ugyanis a művészek több szálon és többféle közösséget alkotnak: egyrészt velünk, befogadókkal, másrészt ők ketten egymással is. Munkáik egy irányba igazítása nem egyszerű, mert nagyon különbözők. Különböző a médiumuk: egyik agyag, másik festék. Három és két dimenzió. Különböző a nyelvezetük: egyikük inkább szókimondó, hangos, direkt – másikuk inkább titokzatos, introvertált, csendes.

 

A középpontos, oltár- vagy anyaméhszerű installáció (kinek hogyan tetszik) egyfelé fésüli a kettőjük művészetében húzódó szálakat. Különbözőségük tágabbá, általánosabbá teszi a hivatkozott női halmazt, közös üzenetük ereje így örökérvényűbb, mintha külön, magányosan látnánk őket. Installációjukba lépve kettőjük tanulságaival egyszerre találkozunk, egyesülünk félelmeikkel, belegondolunk kérdéseikbe, s látjuk azt a szálat is, ahol szimbolikus kapcsolódásban összekötik egymás művészetének vivőanyagait: a piros sáv vékony fonat formájában a térbe lép, lejön Szűcs Emese vásznáról, majd Lőrincz Luca a Mindenkiben él egy Káli című központi anyafigurájától az egyetlen férfiprincípiumig, a Síró Királyig vezet, s ott véget ér. A Síró Király interaktív szobor, ha a látogató egy csésze homokot önt a király koronájába, az a szívén és a szemén folyik ki.

 

A két művész tanulságairól történő gondolkodásom zárásaként egy tudományos körökben megosztó polihisztor, Szendi Gábor gondolatait idézem, melyet beszédes című könyvében, A nő felemelkedése és tündöklésében olvastam. Az ember evolúciós fejlődése kezdetén az ősnem a nőstény volt, csak nőstények léteztek. Később a nőstény XX kromoszómapárja módosult XY-ra úgy, hogy az egyik X kromoszómán kialakult egy kapcsoló, ami garantálta, hogy az adott egyed hím legyen. Az XX kromoszómapár, tehát a női egyed „a faj emlékezete”, a genetikai stabilitás letéteményese. Szendi szerint a férfi kísérleti példány, a tulajdonságok egy lehetséges verziója, melyről majd az élet során kiderül, hogy sikeres – ha sikerül szaporodnia. A nő a faj tartós, a férfi a rövid távú emlékezete.

 

Mikor a nőket még máglyán égették el ezért-azért, nem tudták, hogy minden magzat nőként indul a világba. Különféle hormonok megfelelően időzített hatására aztán pár hét alatt férfiakká alakulnak a kis emberkezdemények, mert az egyik X kromoszóma Y-ná módosul. Minden egyed megszületésekor az evolúció ismétlődik. Tehát az evolúció győztese a nő, de nemcsak biológiailag: ő tartja kézben a kapcsolatok szálait és folyamatait, könnyedén teljesíti a háztartásbeli feladatokat, közben van hivatása, tele van kíváncsisággal a világ iránt és a kultúrát nagykanállal fogyasztja.Most, amikor ezt a szöveget írom, az én lábamnál is egy kisbaba játszik az asztal alatt. Alig tudok tőle dolgozni, rá kell figyelnem, de valahogy megoldom. A női létben egyszerre, egy időben mozgatjuk az akár egymástól teljesen független szálakat is. És a legjobb az egészben, hogy imádjuk.

Fotók: © Kovács Szabolcs