MINΨÓ egyenlete

FoToNoIrE jelenségek nem lineáris dinamikája címmel rendezte meg a Balogh Rudolf-díjjal is elismert képzőművész, MINΨÓ SZERT Károly tárlatát a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban Izinger Katalin kurátor. A művész œuvre selectionsének, válogatott műveinek kiállítása nemcsak az életmű legjobb tematikai darabjait mutatta be, hanem a fotóművészet és a képzőművészet aktuális paradigmáiba is izgalmas, eligazító bevezetést kínált.

A művész fénykerékpár imitációja, fotó: Jenei Lajos
 
 
Az összbenyomása egy világegyenlet fotografikus megsejtése volt. Ember és fény egymásra hatását foglalta össze, azt, amiként az ember a fény szövetségében megismeri a világot, és vele együttműködve a valóságok tág törvényszerűségeinek leírására tesz kísérletet. Korábban a fotográfiát a műalkotás auráját lebontó reprodukcióként (Walter Benjamin), a valóság lenyomataként (Roland Barthes), a világ birtoklásaként (Susan Sontag), és technikai programozott képként (Vilém Flusser) írták le. Minden benne van, amit a fotográfiáról tudni érdemes, és az is, amiként ezeket a művész továbbgondolta. Benne van az információ, hogy mi a fotográfia: a világ anyagi szűrőkkel keretezett képi áttétele. Hogy mire jó a fotográfia: az idő személyes felfejtésére, a szubjektum állványzatára, amelyen áll, és ami tartja. Mit ábrázol a fotográfia: minket, amint belenézünk a valóság tekintetébe. Mire használjuk a fotográfiát: hogy a fogalmi készleten túli világról is beszélhessünk.
 
 

MINΨÓ többszörösen túljutott a fotográfián. Egyrészt visszanyúlt az ősfotográfia fény- és anyagmisztériumához, amit a labormunka kiteljesítésével és a képek anyagi rétegzettségével ért el, s ezzel munkái festményszerű telítettséget és tárgyszerű többösödést kapnak. Másrészt ikonográfiájával a világ-ember kapcsolatot kihúzza a fotográfia dokumentáló, archiváló, technológiai szemantikájából, és az univerzálisban oldja fel (kicsit a nagyban), létrehozva a világjelek ikonológiai karakterisztikumát (a nagyot a kicsiben). Fotográfiái már nem fotográfiák, hacsak nem tágítjuk azt a rajzos és festészeti eljárásokkal is létrehozott szinte összművészeti képig.

 

Tárgyi minőségüket a szellemibe átfordítva azt mondhatnánk, hogy a MINΨÓ-féle fotonoire a világ kérlelhetetlensége, amelyet a képen nem lineáris dinamikával ellensúlyoz. Többszörös keretezettségük mintha új képtípust kérne, amely egyúttal témaorientációt is magában foglal, nevezhetnénk akár lét-képeknek is a műveit, amelyeket a szükség és az újító erő egymásba fonódása alakított. Ez még nagyobb tágasságba hívja az alkotásokat, mert eljárásokat szintetizálnak és szükséget oldanak a XXI. századi képalkotásban. „Bárhogyan írjuk is le az emberek alapvető megerőltetettségét, a világteremtés világos tudatához csak azok juthatnak el, akik a sürgősség hatalmi terében számot tudnak adni az egzisztencia pátoszáról és patológiájáról” – állapítja meg a német filozófus, Peter Sloterdijk.

 

Dobozok

Installációi: egy doboz a másik dobozban, amelyet egy harmadik doboz határol. Az első dobozt speciális és általános világsűrítménnyel töltötte tele MINΨÓ , mint Einstein az egyenletét. Ez maga a fotográfia fekete doboza: a fényképezőgép a fényképező emberrel. Az általánost a fényképezés mint a valóság megismerésének technológiai eszköze képviseli. A speciálist, az ember, amint lelkét, szellemét, testét beleteszi a fénybe, és az anyaggal folytatott kommunikációban újjászületik, ezzel teljesíti végső célját, hogy önmagát megismerje. Az egyenlet oda és vissza is olvasható, igaz és működik.

 

A második doboz az installációs tér, amely maga is doboz a dobozban, amint annak oldalai ki vannak terítve a térbe, és oldalhajókat képeznek, amelyeken a művész fő tematikái kapnak helyet, egyrészt témák szerint, másrészt ciklikusan. A linearitást minduntalan felülírja a nonlinearitás, annak ritmusában, ahogyan a valóságot is érzékeljük. A ciklikusság alaplinkjeit úgy telepítette, amint az egyik témája a másikból kifejlődött. Ebből az installációs átgondolásból fakadt a néző imperatívusza, hogy újra és újra körbejárja azt, mintha valamely spirituális építmény kerengőjében volna, ahol randevúja van a spirituális fenoménnal. Az installációban a fotográfia egyedi és kivételes szellemével az ígért találkozás megvalósult. Ezt demonstrálta a bevilágítások kisebb-nagyobb erősségeinek váltakozása, ami végső soron azt hívta elő, mintha MINΨÓ képei maguk bocsátanák ki a fényt.

 

Dramatizálva kaptak szót a művész értelmezői és maguk a nézők is a tárlat kísérőrendezvényeinek és kommunikációjának harmadik dobozába, amelyben egyben tanúi lehettek a brand egyik látványos és cselekvés alapú attrakciójának, a fénykerékpározásnak is.

 

Ikonográfia

A mintegy százhúsz MINΨÓ-kép – melyeknek egyes darabjait a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Fotográfiai Múzeum, az Equibrilyum és magángyűjtemények őrzik – ikonográfiája a figurálistól az absztrakt regiszterekig terjed. A képek feketék és fehérek, a szürkék több mint ötven árnyalatával körbefontan. Ezüstösek és felhőszerűek, amelyek hátterében időnként a nap aranysugara tör át. Zöldek, kékek, pirosak és színesek, elevenen ragyognak. Rajtuk az olyan egyszerű tárgyak, mint a kanalak, a padok, a székek, a fotelek, a kerékpárok, a lépcsők, az épületrészletek, mintha az ősfényben lebegnének. Habzsolnak. Az emberi arcok, alakok, sziluettek pedig angyalszerűek. Mintha minden szín, forma, alak eleve túlmutatna önmagán. A mottóképek, a Keretezett történet III. és a Neon Tánc előlegezték, hogy a kiállítás folytonosan közvetítette egyrészt a geometrizáló, absztrakt analízist, másrészt a szédület érzését.

Kis piros zavaró elemek
 

Tematikai csoportokban bomlott ki a válogatás. Bevezetőként a First rolls (fotószerű képek), a jobb külső hajóba a tárgyas képek (egyszerű használati eszközök, mint egy próféta lehetséges relikviái) kerültek. A Zizi kutyásak (az ember nemcsak igaz, de bölcs barátja), a bicós képek (a mechanikai univerzum lábbal hajtott űrszekerei), amelyek több helyen is felbukkantak, mintegy felpattanhattunk rájuk, hogy előre vagy hátra tekerjünk az időben. A bal belső hajóban a betűtészta képek (a Gutenberg-galaxis csodás lápvidéke), s a szuprematista négyzetek (a malevicsi manifesztum transzcendens kiterjesztései) kaptak helyet, több helyütt pedig a plexi fotók, a művész külön utas képfejlesztései, amelyek valós technikai szabadalmat érdemelnének.

Beral cseppek 
 

 

A főfalon a bolygós képződmények (univerzumfantáziák és univerzális mértéket szemléltető látleletek), majd a bal oldalsó hajóban, az angol vörösre festett alapfalon a páros sziluettek (párok portréi mint érzelemtapintó térképek) és velük szemben egy csokor biciklis lelet (mint vándorlás kori tárgyvaluták alumínium tejeskannával és csatos disznóbőr aktatáskával) volt látható. Ebben a macskaszemszínű derengő félhomályban ott magasodott maga a magister ludi, vagy még inkább a deus ex machina, maga a fénykerékpár, amelynek feladata az isteni szereplők emelése és repítése (pedálok, kerekek, dinamó, kormány, lámpa, horgolt sapkával fedett biciklinyereg). Tárgyi valójában a kvázi sivatagi exodust megért második világháború előtti Victoria márkájú kerékpárcsoda.

 

A képek ikonológiájuk szerint az 1970-es évektől napjainkig jelenítik meg a közép-kelet-európai létezés jaltai pusztáit, topológiailag és topográfiailag az itt használatos hivatalos és az underground által képzett szimbólumok hétköznapi és filozófiai beágyazottságú értelmezésével együtt. Azaz mindent, ami rólunk szól, egy képkorszak tüneteinek és rejtett szellemi struktúrájának feltárásával egyetemben.

 

A távolba néző a széleitől a kompozíció centruma felé, szürkékből aranyszínbe boruló, szinte felragyogó MINΨÓ-kép. Egy hózentrágeres férfi zsebre dugott kézzel a háromlábú messzelátójába pillant hunyorogva. A szoba tükröződések és árnyékok sűrűn átszőtt tere. A férfi talán hallott valamit odakintről, és azt ellenőrzi, vagy belső nyugtalanságának csillapítására néz a messzeségbe, esetleg az unalmát akarja legyűrni, ismereteit szaporítani, helyét pontosan meghatározni és nyomon követni, netán előre jelezni a bentieknek valamely kinti eseményt.

 

Mindezeket az okokat szinte egyszerre kommunikálja a kép, de amit áttételesen megjelenít, az az, hogy a most megragadása, megélése, kifejezése és a benne maradás milyen embert próbáló, majdnem lehetetlen feladat. A jelent folyton elnyeli a múlt, mert sürgetően, szorongatóan közeledik a jövő. A valóság, amely események, nyomok, bekövetkezések együttes oszcillálása és párállása, a távolba tekintés aktusával íródik bele a jelenbe. A mostban a sokféleképp azonossága élhető át, ami megbontja a normál valóságmeneteket, és egyfajta átíró jelleget, egzisztenciát (ki-lépést) kölcsönöz annak, aki átéli.

 

Képek: Jenei Lajos és a művész archívumából, engedélyével.