„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”
(Örkény István: Az élet értelme)
Szolnokon találtak új otthonra a Magyar Festészet Napja rendezvénysorozat központi kiállításai a kezdeti budapesti, újbudai ’ősesemények’ után. A Feneketlen-tó környékéről 2002-ben indult festészeti rendezvény a színek, fények, formák, ritmusok fiesztája, ahol alkotó és befogadó, művész és műélvező együtt ünnepel. A kiállítássorozat országossá nőtte ki magát, sőt, határokon átnyúló több napos eseménysorozattá fejlődött. A Szent Lukács napjához kötődő rendezvény az első században élt evangélistára, orvosra és festőre emlékezik, akinek a hagyomány jelentős Szűz Mária-ikonokat tulajdonít, amelyeket Rómában és a szintén olaszországi Loretóban őriznek.
A középkori festők Lukácsot választották védőszentjüknek – ezért az októberi dátum –, de nemcsak ők, hanem a rokon szakmák, így a fafaragók, ötvösök, fajanszfestők céheit is Lukács-céheknek nevezték. Már csak emiatt sem idegen a Festészet Napjától, hogy a tárlatokon országszerte más képzőművészeti műfajok képviselői is bemutatkoznak. A Festészet Napja tehát műfajiságában is gazdagodott, hiszen már az első néhány év után nemcsak sík munkákat láthattunk, hanem plasztikai, sőt az iparművészethez is közel álló kiállításokat. Az, hogy ez a rendezvény alulról jövő, civil, sőt szakmai kezdeményezésből jutott országos szintre, még inkább értékessé teszi.
Üvegművészeti kiállítással emlékeztek Bráda Tiborra Szolnokon, s emellett valamennyi, országszerte megrendezett tárlat is az ő emléke előtt tiszteleg.
A művészeti múltjában gazdag, idén százhúszéves Szolnoki Művésztelep hagyományán felépült múzeumi hálózat intézményeiben rendezett központi kiállítások és a hagyományos művésztelepi FestEbéd is jelzi a rendezvénysorozat jelentőségét. A központi rendezvény alkalmából, a Szolnoki Művésztelepen október 15-én nyílt Nayg István Részleges leltár című tárlata, a Bráda Tibornak ajánlott kortárs üvegművészeti kiállítás, valamint a két helyszínen, az Aba Novák Agorában és a Szolnoki Galériában, az egykori zsinagóga épületében látható, három szekcióra tagolt Élő Magyar Festészet 2022 című kiállítás.
Összesen több mint száz hazai művész alkotását mutatja be a három, mégis egységes tárlat, mely a festészet szűkebb műfajában marad. Talán különösnek hat, hogy a kortárs festészetet az alkotók születési ideje szerint kategorizáljuk, hiszen a munkák frissessége nem feltétlenül függ az alkotók életkorától. Mégis bizonyos, hogy más témák és technikák foglalkoztatják a különböző életkorú művészeket. Három kurátor hívta meg az alkotókat, akik közül ketten, Horváth Dániel és Gaál József művészként és oktatóként válogattak, míg Verebes György a doyen korosztályt kiválóan ismerő alkotóként hívta meg művészeit.
A festészet, sőt valamennyi művészet gyökerei az őskori barlangrajzokig nyúlnak vissza, ahonnan a XX. századig olyan út vezet, amely történeti koronként folyamatosan változott. A művészet, a techné, a körülöttünk lévő világ történéseire adott reakciók, a különféle ideológiák és művészetfilozófiák, a mecenatúra és az ízlés változásának és fejlődésének története. Ennek a folyamatnak a végét a német Hans Belting jelentette be 1983-ban megjelent könyvében (A művészettörténet vége), amelyben kifejti, hogy a korábbi, korstílusokhoz köthető történeti szemlélet a kortárs képzőművészetben a továbbiakban nem tartható fent. Ez a fajta vég arra szólít fel bennünket, hogy újfajta beszédmódot találjunk ki, mivel a művészet tárgya, azaz a kép megváltozott, az már nem illik bele a régi keretbe. A kép fogalma Beltingnél a művészet történéseit jelenti, a keret pedig az írott művészettörténetet képviseli. A művészet addig, ameddig a kereteken igazítani lehetett, beleillett az arról szóló elbeszélésekbe, ám napjainkban ennek az eltávolítása a kép felbomlását vonta maga után.
Ez az újfajta beszédmód tehát a korábbi stílusok és technikák keveredését, egymásmellettiségét hozta el, amely a mostani tárlatokon is megmutatkozik, és talán lehetőséget ad arra, hogy a kortárs magyar képzőművészet most bemutatkozó alkotóiról elmondhassunk valami közöset, valahogyan egységbe foglaljuk azt, ami a szemünk előtt megszületik. Számos irányzat és technika, különféle ábrázolásmód és tematika lép itt egyfajta sajátos párbeszédbe. Ábrázoló és nonfiguratív munkák, tárgyalkotó és konceptuális, önreflektív és individuális, különféle technikákkal készült festmények találkoznak.
Lóránt János Demeter a doyenek díjazottja, akinek gazdag életműve olyan munkákat mutat fel, amelyek főként realista, szuggesztív módon ábrázolják az elhagyott tájakat. Olajképei, akvarelljei álomszerű, misztikus, gyakran szürreális világba röpítenek, olykor ironikus hatást keltve. A munkákon feltűnő, apró emberi alakok magányosak, ahogyan a mostani, Elhagyott malom című festményen is látjuk. Lényei egyszerű alakok, akik jól illeszkednek az egynemű, monokróm hatású, rozsdás-barnás, sárgás felületekbe. Az egzisztenciális szorongás alapélményét átélő figura magára hagyatottsága jól ismert emberi érzelmeket idéz fel.
Regős István a középgeneráció díjazottja, aki 2019-es Bauhaus című sorozatából a Tengerparti táj című munkát állította ki, amelyben sorra veszi a XX. század egyik legjelentősebb építészeti mozgalmából kifejlődött stílus jegyeit, és emléket állít az ahhoz köthető személyiségeknek. A Bauhaus tipikus, kiüresedett, ember nélküli épületét láttatja Walter Gropius munkássága előtt tisztelegve. A színek, formák pazar játéka ez, ahol egyszerre jelenik meg a nyári delelő nap és a felkelő hold, szimbolizálva az élet kettősségét, végességét, mégis soha meg nem ismételhető egyediségét.
A jelenleg is Derkovits-ösztöndíjban részesülő Jagicza Patrícia festményeiben, installációiban saját magához való viszonyát fejezi ki, amelyet érzékeny, figuratív, hiperrealista ábrázolásmód jellemez. Munkáiban megújította a klasszikus csendélet műfaját, gyakran használva az egynemű, monokróm ciánkék hátteret. Saját arcának változásai, vagy élete történéseinek lírai ábrázolása során múltjában kutat, hogy ezzel is sajátos önismeretre tegyen szert, közelebb kerülve önmagához, érthetőbbé téve élete rezdüléseit. Gondolatmenet című festményében piros cérnával összefűzött foszlányokból szeretné kibogozni a rejtett tartalmakat.
A tűpontos precizitással megfestett munka esszenciája, koncepciója az Élet értelme című egypercesben megfogalmazott örkényi eszmét idézi fel, amely ugyanaz, mint amit Verebes György művésztelep-vezető, művész és kurátor folyamatosan hangsúlyoz. A most együtt látható művészek két helyszínen megszülető közössége olyan harmonikus festészeti élményt hozott létre, amelynek lényege az összetartozás és az egymáshoz való kapcsolódás.
