Az alkotó természet iránti szeretete ihlette ezeket az időtálló munkákat. Borza Teréz már igen korán elkötelezte magát a porcelán mellett. Előbb a zebegényi nyári művészeti szabadiskolában tanult, majd 1974-ben felvették a Magyar Iparművészeti Főiskola porcelán szakára, ahol Józsa Bálint szobrászművész, valamint Litkei József festő és grafikus voltak a mesterei. Tanulmányai után megalapította önálló műhelyét, ahol hosszú éveken keresztül kísérletezett, a porcelán anyagának tulajdonságait kutatva. A számtalan próbálkozás végül meghozta gyümölcsét, sikerült létrehoznia egy olyan áttetszően vékony héjat, amely porcelánjainak védjegyévé vált.
Hogy miként születnek meg ezek a légies alkotások, a kiállítás kurátora, Dekovics Dóra így ír: „A rétegelést, elvékonyítást kézzel végzi, a letisztult, fehér színű felületeket pedig gyakran gazdagítja finom mintázattal úgy, hogy a még lágy állapotú porcelánba (hullám)papírt, textilt vagy rizsszemeket nyom, mely segédanyagok a kemencében történő, magas hőmérsékleten való égetés során – áttetsző nyomot hagyva – eltűnnek. Ennek az ősi kínai metódusnak hála, Borza Teréz tárgyai meg tudják ragadni a fényt, műalkotásainak meghatározó témáját” – vélekedik Dekovics.
A művész alkotói munkásságában fontos szerepet játszik mind a fény, mind a természeti jelenségek minél hűbb ábrázolása. Művészetében már a 80-as évektől alkalmaz és érzékletesen jelenít meg növényi vegetációkat és természeti elemeket. Erről tanúskodik egyik korábbi, Ernst Múzeum-beli 1986-os tárlata, ahol szétnyíló virágkelyhek formáit idéző, áttört sziromlevelekből álló, hullámzó porcelánokkal (Virágzás, Virág; Hommage à Debussy-sorozat) lépett a közönség elé. A régi Vigadó Galériában 1996-ban rendezett kiállításán is a természet került fókuszba, ahol zöldellő pázsitra és filigrán, több irányba billenő fémpálcikákra fűzte fel hófehér porcelánból készített műalkotásait.
Új anyagokkal az 1990-es években kezdett kísérletezni, a megújulás jegyében. Figyelmét a tetszetős felületű és nemes kőzet, a fehér carrarai márvány keltette fel. Ekkor már régóta foglalkoztatta az az idea, hogy miként tudná egy jóval súlyosabb és ridegebb matériába formába önteni porcelánjainak esszenciális vonásait, légiességüket, finomságukat. Az etruszk időkig visszanyúló anyaggal, a márvánnyal kezdett dolgozni, és hasonlóan éteri hatást ért el, mint porcelánjainál. Művészi eszköztárát a márvány mellett tovább gazdagítják az indiai gránitból, a süttői mészkőből formázott szobrok, de merített papírral is dolgozik.
Voltaképpen A fény metamorfózisa Borza Teréz életmű-kiállítása. A művész porcelán kisplasztikái mellett rusztikus faktúrájú, merített papír munkái és köztéri szobrainak makettjei, fotói is jól megférnek egymással a Műcsarnok tágas alagsori termeiben. A tárlat esszenciáját mindenképpen az első, sötét teremben látható organikus porcelántárgyak adják, melyek egymás mellé sorakoztatva állnak egy hosszú párkányon, lámpák fényei vetülnek rájuk, amitől szinte izzani látszanak a hol csésze, hol kehely, hol kagyló formájú, finoman áttetsző falú alkotások. A különleges fényjáték a terem sarkaiban emelvényre helyezett további műtárgyakon is megfigyelhető; akár éjjeli lámpaként is funkcionálhatnának, hiszen némelyik belülről megvilágított, míg mások fentről kapnak erősen szórt kékesfehér fényt.
Egy másik helyiségben komplett installáció, egy madárfészek képét idéző, az Elhagyott fészek című alkotás tárul a szemlélő elé. A feltört tojáshéjak üresen állnak, egykori „lakói” kirepültek már. A múltra emlékezés, az idő múlása, az elmúlás fontos szerepet kap Borza Teréz alkotásaiban, ahogyan a térben elhelyezett másik két, korhadt fára applikált munkája, a Feltörve és a Kirepült című alkotások is az elmúlás jegyében születtek.
Az utolsó, a tárlatot záró terem az alkotó szobrainak makettjeit mutatja be. Ugyan Borza Teréz elsősorban porcelánművész, közterekre szánt szobrai is jól ismertek. Egyik ilyen a Hajnal/fény című alkotás Budapest XII. kerületében, a Gesztenyés-kertben, a főváros lakóinak egyik legnépszerűbb pihenőparkjában áll. A Kontur András szobrásszal közösen 2012-ben kivitelezett mű súlyának dacára is légiesen könnyed: leginkább egy éppen a levegőbe emelkedni szándékozó vadgalamb szárnyaira emlékeztet. A szekció másik kicsinyített szobra, a 2016-ban a soproni Széchenyi téren felavatott 1956 fénye örökké ragyog, mellyel Borza Teréz az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjainak állít emléket. A fejfára emlékeztető álló gránittömbre alkotója nyújtott alakokat karcolt, testükön „golyó ütötte” kerek nyílások. „A célom művészként, hogy azt ábrázoljam a szobrommal, ami 1956-ban történt, és ami nekem fájdalmat okozott. A gránit örök érvényű anyag, az unokáknak, utódoknak örök mementót adhat” – vallja művéről.
Szakrális témájú szobrai is fontos részét képezik Borza Teréz életművének. Egyik ilyen alkotása a 2020-ban felavatott Árpád-házi Szent Margit fohásza Magyarországért című szoborkompozíció. A süttői mészkőből és carrarai márványból készült mű Szent Margitot ábrázolja, akit szülei a tatároktól elszenvedett vereség miatti kétségbeesettségükben Istennek ajánlottak Magyarország megmentéséért. Az élesen faragott, három részből álló szabályos márványtest középső részében láthatjuk Margitot, amint tekintetét az ég felé emelve fohászkodik hazánkért.
Borza Teréz kiállítását végigjárva magától értetődő, hogy az alkotó annak idején jogosan kapta meg a rangos iparművészeknek szánt Ferenczy Noémi-díjat. Legyen szó porcelánról, merített papírból készített munkákról vagy szobrokról, mindegyikben eredetit alkot. Munkáinak varázsa éppen egyediségükben, fénnyel való játékukban rejlik, egy olyan karakteres művészi nyelvben, amely csakis a sajátja.
Megtekinthető: 2022. július 31-ig.
Cím: Műcsarnok (1146 Budapest, Dózsa György út 37.)
Fotók: A Műcsarnok jóvoltából
