Valahányszor a Fleabag (magyarul: Bolhafészek) sorozat főhősnője szerelembe esik, morális másnaposságot él át, érzelmes hangulatba kerül, vagy éppen szeretkezik, egyenesen farkasszemet néz a képernyő túloldalán ülő személlyel. Könnyű azonosulni ezzel a vallomásos jellegű sorozattal, amelyben olykor leomlik az az intimitást biztosító „negyedik fal”, és a néző bevonódik a felszabadító kapcsolatba. A Fleabag hosszú és jelentőségteljes tekintetét kísérő narráció néha élesen szarkasztikus, máskor vicces, és gyakran iróniával leplezi a hősnő sebezhetőségét.

 

Azonban  Fleabag nem azért tekinthető „lelki társnak”, mert közte és a néző között leomlanak a falak, vagy mert iróniával mesél a szerelmi életéről. Személye a női lét fanyar humorral átitatott metonímiája abban a társadalomban, amely még mindig szemmel tartja a nőket, és adott esetben szégyenkezést, magyarázkodást és bocsánatkérést követel meg tőlük tetteikért.

 

Denisa Štefanigová és Csatlós Asztrid közös kiállítása lenyűgöző szcenárió két szereplő számára. Bár a mindennapi életükben – akárcsak Fleabag – magukon érzik a társadalom nyomását, amely megítéli a szerelmi életüket vagy beleérző képességüket, s ők is beengedik a nézőt a képzeletbeli határvonalak mögé, mégis levetkőzik magukról a bűntudatkeltés manipulatív érzését.

 

Az általuk felhasznált textíliák a felszabadulás folyamatának eltérő aspektusait hivatottak szimbolizálni: a hálóköntös frivol színekben pompázó maradványai az érzéki vágyat jelenítik meg, a menekülésben hátrahagyott kifakult hálózsák pedig a szabadságvágy eszközeként funkcionál. A szövetek és ruhaneműk mindkét művész narratívája szerint egy éjszakai ragadozó emlékét, testmelegét őrzik.

 

A Denisa által megformált festői alakok, gyengéd részletek, megszemélyesített állatfigurák, valamint a kifejező címadás a testi vágy iránti sóvárgásról mesél, amelyet a művész társadalmi nyomás és önvád nélkül kíván megélni. A hátsó teremben bemutatott rajzinstalláció valóságos alámerülés önnön vadságának és törékenységének rejtett zugaiba – ezeket a titkokat a rajzokkal egyetemben talán most először mutatja meg a nyilvánosságnak. 

 
Asztrid gyakran sétál az otthona közelében húzódó ösvényen – a szántóföldek között vezető csapás 2015 óta egy nyugat felé tartó migrációs útvonalként funkcionál –, ahol általában az előző éjszaka nyomaiba botlik, például egy halom koszos kabátba, sátorba vagy cipőbe. Asztrid – a ready made installációkat papírmasé keretbe helyezett érzékeny akvarellekkel benépesítve – a menekültekkel kapcsolatban érzett empátia és segítő szándék témáját dolgozza fel.
 
 

Külső megfigyelőként tanúja az éjszakai rohanásnak, amelynek során a menekülők szinte „felfalják” a rendelkezésükre álló erőforrásokat, majd hátrahagyják azok maradványait. Asztrid ezeket az eldobott, feleslegessé vált tárgyakat szabadítja fel azáltal, hogy visszaadja nekik saját erejüket, és emberi jellemzőkkel ruházza fel őket. 

 

A Tools of Liberation című kiállításon egy jósnő feldíszített szobája elevenedik meg, ahol a mitologikus állatszimbólumok megfejthetővé válnak, felszínre kerülnek a gyengeségek, gyógyír található a viharos szenvedélyekre, ugyanakkor ez a helyszín az elérhetetlen szabadság csábító foszlányaival teli disztópikus csatamezőn való kétségbeesett bolyongás színtereként is értelmezhető.

 

A kiállításon bemutatott installáció a galéria alaprajzához igazodik – az oldalsó, kisebb helyiségekben mindkét művész a testi lenyomatokhoz fűződő egyéni történetét és érzékelését dolgozza fel, míg a középső nagy teremben a két nézőpont szenvedélyes párbeszédben egyesül, amelyben még a festmények és a bekeretezett akvarellek is szerves anyaggá válnak.

 

A textildarabok hol a menekültek hátrahagyott tárgyait idézik meg, hol a testről puhán a földre omló ruhadarabra emlékeztetnek, felidézve az elmúlt vad éjszakát. Mindenekfelett a textíliák együttesen egy fiktív, amőbisztikus képződményt idéznek meg, amely nem enged semmiféle külső elvárásnak.

Angolból fordította: Pertics Flóra

 

Kurátor: Šárka Basjuk Koudelová

Fotó: Polyna Davydenko