A halálának nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett A csend képei – Fényes Adolf (1867–1945) emlékkiállítás – egyetlen terem, néhány kép – a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében jött létre.
Különösen izgalmas a XIX. század végének és a XX. század elejének művészete. Túl van az elmúlt korok stílusait felelevenítő historizmuson, s a múlthoz szintén ragaszkodó akadémizmuson is. A művészetben forradalmat hozó impresszionizmus (az abból kinövő neoimpresszionizmus, posztimpresszionizmus) virágkorát éli, majd lassan beköszönt az „izmusok kora”. Elutasították a hagyományos formákat és gondolkodást, aminek helyét a modernség váltotta fel. Ebben a korban élt a hosszú tanulóéveket maga mögött tudó Fényes Adolf, aki több stílusban, realista módon, azután némileg az impresszionizmus és posztimpresszionizmus jegyében is alkotott, s munkásságában a bibliai jellegű, romantikus festészet ismérvei is felfedezhetők.
Jogtudományi tanulmányok
Fényes Adolf jogtudományi tanulmányait félbehagyva 1884-től 1887-ig a Mintarajziskola padjait koptatta Székely Bertalan és Greguss János növendékeként. Budapesti stúdiumai után Weimarba költözött, ahol Max Thedytől tanult. 1891-ben Párizsba települt, hogy a Julian Akadémia hallgatója legyen, mestere itt William-Adolphe Bouguereau volt. Weimar vonzhatta, hiszen két évre visszatért ide, Max Thedyhez. Majd külföldi tanulmányaiból hazatérve négy évig Benczúr Gyula mesteriskoláját látogatta. Hosszúra nyúlt felkészülési periódusából leszűrhető, hogy hajtotta a fejlődés, a tanulni vágyás. „Aktívan részt vett a korszak művészeti életében, Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön Japán kávéházban fenntartott híres művészasztalának közkedvelt figurája volt. Alapítója és sokáig tanára volt a szolnoki művésziskolának” – olvashatjuk a Műcsarnok-beli tárlat leírásában. 1902-től a nyarakat Szolnokon töltötte, s ott dolgozott. 1936 után egyre ritkábban nyúlt ecsetjéhez, palettájához, betegeskedett. A megpróbáltatás évei következtek, a budapesti gettóba került, túlélte a főváros ostromát, ám rövidesen elhunyt.
Művészeti stúdiumok
„A szolnoki telepen dolgozók között a legnagyobb formátumú festő Fényes Adolf volt” – tudjuk meg A művészet története Magyarországon – A honfoglalástól napjainkig című 1983-as kötetből. „Realizmusa néha Mednyánszkyéra emlékeztetett, csak statikusabb, leíróbb volt nála. 1898-ban kezdte el festeni a szegény embereket megjelenítő sorozatát, a Munkácsy tradícióit felelevenítő képeit. A falusi nincsteleneket vonultatta fel objektíven festett, realista képein, elkerülve az életképek érzelmességét és az anekdotizálását.” Az írásból arra is fény derül (szó szerint), hogy palettája a századelőn egyre jobban kivilágosodott, színeit „a napfény itatta át”. Ugyanakkor sosem lett impresszionista, mindig fenntartotta a lokálszínek telítettségét.
Festményeinek dekorativitása már-már posztimpresszionista, a nagybányaiak sikerén felbuzdulva a XIX. század végétől divatba jött plein-air is vonzotta. Ám 1905-ös, Nemzeti szalonbeli képeiről kritikájában Fülep Lajos hiányolja a modern idők, a színnel látó, felfogó, rajzoló idők művészetét. Úgy látja, „a weimari Fényesből a szocialista Fényes nőtt ki”. Az 1910-es évektől változott a stílusa, témaköre, kompozíciói meseszerűek lettek, romantikus, biblikus és történelmi témákat dolgozott fel, és emellett maradt a két világháború közötti periódusában is. „A magyar és európai színtér viharos változásai mély nyomokat hagytak festészetén, amely a valóságtól való fokozatos eltávolodással, belső fantáziavilágának felépítésével válaszolt kora háborús kataklizmáira és egymást követő válságaira” – írja róla Révész Emese Fényes Adolf című, 2014-es tanulmánykötetében.
Fényes Adolf életművének megítélése koronként változott, más és más címkét ragasztottak rá. „Festészetét, mint a magyar realizmus értékes hagyományát, nagyra értékelte az új politikai hatalom. 1949-ben a lezárt életművet láthatta a közönség, majd ezt követően számos tárlaton mutatták be műveit. Értékelésében a fordulatot 1984-es kiállítása hozta, amely a realizmus élharcosa helyett, immár a meseképek festőjét állította középpontba. Fényes Adolf sok stílusrétegből építkező életműve koronként eltérő arculatát kínálja elemzésre, minduntalan újabb és újabb értelmezések lehetőségeit kínálva a szemlélőnek” – értékeli Révész Emese az életpályát.
Válogatás a fontosabb korszakokból
A Plesznivy Edit kurátor és Horváth Ágnes kurátorasszisztens rendezte emlékkiállítás kronologikus ívet ír le az 1890-es évek végétől az 1940-es évek elejéig. A Grafikai kabinet terében elhelyezett művekből azonban aligha ismerhető meg a Fényes Adolf-i életmű mibenléte, ám kárpótlásul reprezentatív tanulmánykötet mutatja be munkásságát, így a tárlat mintegy e munka illusztrálásának tekinthető. A kötet ismerteti Fényes Adolf életútját, családi hátterét, társadalmi közegét, kitér művészetének stiláris és tematikai diverzitására, a szolnoki művésztelepen 1902 és 1943 között játszott vezető szerepére. Műveinek változatos szakmai fogadtatásáról is szó esik, valamint elsőként közlik a mester csaknem nyolcszáz darabból álló œuvre-katalógusát is. Így válnak a róla szerezhető ismereteink teljessé, és sikerül újra elhelyezni életművét a magyar művészettörténetben.
Szegényemberek élete
„A ciklus drámai darabja – Anya – nyitja meg, ezt követik a XX. század első évtizedének napfénytől átitatott, impresszionisztikus tájképei, izzó koloritú, közkedvelt figurális kompozíciói és hangulatos kisvárosi variációi – Vác és Szentendre meghitt utcaképei – olvasható a tárlatról. Az olajjal vászonra festett képek közül mindegyik figyelmet érdemel. Legyen szó világos, napfényes kompozíciókról vagy komor, sötét tónussal készültekről, erősségük a hitelesség, a belső látásmód. Az alkotó a valóságábrázoláson túlmutatva mélyebb érzelmi tartalommal tölti meg vásznait. Szociális érzékenységgel, empátiával fordul a paraszti világban élők felé. A kisemberek sokszor küzdelmes, ám csendes világába vezet bennünket, nemhiába a tárlat címadása: A csend képei. Utca- és városképei, enteriőrjei (melyek hol üresek, hol figurák szerepelnek bennük) békéről, nyugalomról vallanak. Tény, hogy a paraszti világ témája sokáig domináns volt festményein, és emiatt beskatulyázták a szocialista realizmus festőművészeként. Ám, ha nem csak a felszínen „kapirgálunk”, és a témákon kívül a festői kvalitást mérlegeljük, nyilvánvaló, hogy nem lehet csak így hivatkozni rá. Ennél nyitottabb volt az új dolgok iránt, sokrétűbben ragadta meg az őt körülvevő világot, amelyben persze kiemelt szerep jutott a népnek, viseletüknek, tárgykultúrájuknak, az alföldi tájnak, a kisvárosoknak.
Hogy miért töltünk néhány kompozíció előtt több időt? Talán egy folt, egy motívum, különleges elrendezési elv ragadhatja meg tekintetünket. Ilyen a Kisvárosi délelőtt (1904) olajvászna. A képen két sétáló asszony tart valamerre. Egyikük napernyővel védi magát, a másik, a cseléd kosarat visz a kezében. Komótosan lépdelnek, nem sietnek. Az élénk színekben pompázó, idilli kép a délelőtti kisváros nyugodt hangulatát árasztja. A napfényes, erősen árnyékolt, foltszerűen megfestett utcakép házai mintegy körbeölelik a két figurát. A Testvérek (1906) Fényes Adolf egyik leghíresebb műve. A foltokból álló, dekoratív kék háttér előtti gyermekekre nem lehet nem örömmel nézni. Jó testvérekként jelennek meg, akik között erős a kötelék. A széken ülő, nagyobbacska lány gyengéden öleli magához öccsét. A letisztult kompozíció a kisemberek mindennapjainak egyszerűségét, természetességét mutatja be. A redukált színhasználat, a széles ecsetkezelés mentesíti a képet az érzelgősségtől, a színek kontrasztja modernné teszi. Az 1914-es Régi város elszakad a paraszti léttől, és egy ódon városba „röpít”. A romantikus tájban fekvő város nem realista kép, olyan, mintha építőkockákból állna. A kompozíció konstruktivista benyomást kelt, fantázia szülte elemei meseszerűvé teszik.
Mire jó egy kamarakiállítás
Ez a néhány példa is mutatja, hogy Fényes Adolf jól ismert, fontos képeit sikerült kiválogatni a tárlatra, amely kamara jellege ellenére is bizonyítja az életmű jelentőségét, és az évforduló ünneplésén kívül alkalmat ad annak méltó értékelésére.
Képek: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria / sajtóképek
