Hórusz/Horus és Fortepan. Két privát fényképekből összeálló, hatalmas gyűjtemény. Tavaly a Fortepan a Nemzeti Galériában mutatkozhatott be, most a Hórusz a Műcsarnokban. Zömmel ismeretlen szerzők többnyire talált képei a két legfontosabb kiállítási intézményben. Először nem mint az utóbbi tárlat kurátorát kérdezlek, hanem úgy, mint professzionális fotográfust, művészetről van itt szó, kollégaként tekintesz az ismeretlen alkotókra, vagy valami másra kell figyelnünk?

Aki fotográfiai művészi alkotást hoz létre, az alkotó, tehát kolléga akkor is, ha nem tudjuk a nevét. A Hórusz-képek esetében ez az állítás – bár igaz – mégis túlzottan leegyszerűsíti az alkotás fogalmát. 

Egy esemény fényképezésekor a professzionális fotográfus felismeri a jelenetben rejlő feszültséget, látja azokat a részleteket, gesztusokat, jeleket, melyek a közvetlen látványon túl valamilyen fontos általános üzenetet hordoznak, s mikor összeáll az ideális kép, akkor megnyomja az exponálógombot és létrejön az alkotás. Az alkotás tehát két fázisból áll, az egyik a jelenet egészének és részleteinek felismerése, a másik az exponálógomb megnyomása. A fotóriport műfajában ez a két művelet egyszerre, az expozíció pillanatában történik. Lehetséges azonban, hogy a képet exponáló fotós tényleg csak exponál, és közben észre sem veszi a kép igazi jelentését. A felvétel ekkor egyszerű családi, társasági emlék marad. Majd jön valaki más – esetleg évek, évtizedek múlva –, aki felismeri a kép igazi jelentését, mely már nemcsak a családra, a társaságra tartozik, hanem általános művészi mondanivalót, értéket hordoz. Így születik egy Hórusz-kép. 

Az alkotás két fázisa tehát időben és térben és az alkotó személyében is messze kerül egymástól. Kardos Sándor azért tekinti magát a Hórusz-képek alkotójának, mert az alkotást megteremtő fontosabb művelet, a művészi jelentés felismerése az ő műve. Ha egy palackszárító-állvány műtárggyá vált attól, hogy Duchamp bevitte a kiállítóterembe, miért ne válna Kardos felismerése révén művészi fényképpé az az elfuserált fotó, melynek készítésekor a fotós ugyan rosszkor kattintott, de most Kisiklott címmel a Műcsarnokbéli kiállítás egyik fontos darabja? 

/Kisiklott/

Az eredetileg vidám kiránduló társaság ezen a fényképen a társadalmi elidegenedést példázza. A néző szorongva kérdezi: hogyan lehetnek egymástól ennyire távol egy bizonyára összetartozó társaság tagjai? A kép oly pontos és hatásos, hogy elképzelhetjük akár egy Bergman- vagy Antonioni-film kulcsjelenetének. Közben a jobbról benyomuló rothadás, a negatívról leváló emulzió már a lopakodó jövőt jelzi. 

A kérdésre visszatérve: igen, a Hórusz-képek alkotóit (Ismeretlen + Kardos Sándor) kollégáknak tekintem, és büszke vagyok a barátságukra. 

Mintha nem a hagyományos értelemben vett esztétika lenne a fontos a Hórusz-képek kiállításán, sőt kifejezetten „rossz” képek is lógnak a falon: túl- vagy alulexponált, félrelaborált fotók, elbillent kompozíciók, összecsúszott negatívok, ügyetlen retusálások… De mintha épp a hibák révén kerülnének át egy másik kontextusba, vagy épp azok figyelmeztetnének…  De mire is?  A művészeti ágak közt talán a fotográfia az, ahol a véletlennek a legnagyobb szerepe lehet. Az exponálás pillanatát nem lehet olyan pontosan megtervezni, mint egy szobor kifaragásának hónapjait, nem lehet évekig javítgatni, mint egy regényt, de még tán egy szonett írásának délutánja is jobban kontrollálható. Kardos, mintha épp a hibákra, a véletlenekre, a koincidenciákra koncentrálna. Mintha direkt „rossz” képeket gyűjtene… 

Valóban, a november 24-én megnyitott Hórusz-kiállítás vezérgondolata a hiba. Ez az alapgondolat azonban csak erre a kiállításra jellemző, nem az egész Hórusz- gyűjteményre. A Hórusz ugyanis éppen a nagyszámú és rendkívül különböző helyekről származó képek miatt jelképez egyfajta teljességet – a világ teljességét. Nem lehet azt mondani, hogy a Hórusz ilyen, vagy olyan, egyszerűen azért, mert ilyen is, meg olyan is. A mostani kiállítás hívószava, a hiba, a Hórusz-archívumnak csupán egy kis részét, mindössze három fejezetét jelöli ki. Ezek a következők: TÁRSADALMI HIBÁK, azaz a társadalom működésének hibái, a MÁGIA, azaz a szándékosan megrongált, megcsonkított képek, melyekkel a beavatkozó a mágia ősi módszerével akar ártani valakinek, vagy éppen megmenteni valakit a várható tragédiától. A harmadik fejezet a VÉLETLEN HIBÁK. A fényképen jelentkező véletlen hiba valóban új kontextusba helyezi az eredetileg egészen más célból készített felvételt, hangsúlyozza vagy éppen ellenpontozza az eredeti szándékot. 

/Penészes harmónia gombával/

A harmincas években a folyóparti város korzóján az egyik emeleti ablakból exponált fekete-fehér negatív az évtizedek alatt megpenészedett, sőt egy helyen gombás elváltozás jelentkezett. A felvétel eredetileg a korzón sétáló, beszélgető urak és hölgyek békés jelenetéről szólhatott. Ma a szakszerűtlen tárolás következtében megrohadt emulzióról készített szines nagyítás az apokalipszis látványával döbbenti meg a nézőt. A durva gombásodás pedig a világ végén kihűlő, talán örökre lenyugvó Nap képével teszi teljessé a látványt. 

A véletlennek valóban nagy szerepe van a fotográfiában. A nagy mesterek, mint André Kertész vagy Benkő Imre a felvétel pillanatában veszik észre a véletlen gesztust, fintort vagy a háttérben megjelenő, a képet teljessé tevő jelenséget. Ők uralják a véletlent és azonnal felhasználják művükhöz. A Hórusz-képek véletlenjei időben szétszórva, gyakran felvételi, kidolgozási vagy tárolási hibák következményeiként jelentkeznek, de ugyanúgy döntő fontosságúak a kép jelentése szempontjából. 


/Fotó: Haris László/

Ahhoz a titokzatossághoz, ami a Hórusz-gyűjtemény képeinek sajátossága, talán illik is a jelenlegi állapot, hogy tudniillik a pandémia miatt a kiállítás nem látogatható. Van a Hősök terén a föld alatt egy rejtélyes tárlat, amit senki nem láthat. Bevallom, lenyűgözött az a minden részletre kiterjedő igyekezet, amellyel mégis megcsináltátok. Mi lesz a sorsa, mire számítotok? Illetve mire számítsunk mi, a kíváncsiskodók?

Hát igen. A véletlen különleges, misztikus tetteit bemutató kiállítás egy véletlen következtében nem látogatható. Ez a véletlen a Covid 19, melynek körülményeit befolyásolni nem áll módunkban, a védelmi rendeleteket be kell tartani. A látogatók nélkül tartott megnyitó után a kiállítás csak interneten tekinthető meg a Műcsarnok honlapján. Abban bízunk, hogy januárban talán csillapodik a járvány és lazulnak a biztonsági előírások. Ha így lesz, akkor az eredeti terv szerint január 3-án záródó tárlatot még néhány héttel meghosszabbítjuk, s akkor személyesen is látogatható lesz, mert azért az az igazi. Reméljük, így lesz. 

Melyik a kedvenc képed? Mondanál róla valamit? 

Melyik a kedvenc képem? Nehéz a választás. Több hónapig tartó munka előzte meg a kiállítást, természetesen az egész a kedvencem. Hogy könnyítsem a dolgot, inkább két képet nevezek meg. Az egyik az apokalipszist idéző Penészes harmónia gombával, erről már szóltam. A másik az Abszurd. Egy láthatóan romlásnak indult filmtekercsen egy befagyott tó (vagy folyó?) részlete látható és a jégen egy aktatáska. A szituáció a Nagyítás című filmre emlékeztet rengeteg megmagyarázhatatlan titokkal. A fotográfus talált egy táskát a jégen? Vagy övé a táska és dokumentumként, valaminek az igazolására fényképezte le? Mi lehetett az, amit ez igazol? - Mi lehet a táskában? Kinek jut eszébe egyáltalán ilyesmit lefényképezni?
 

/Abszurd/

/Fotó: Haris László/

/Fotó: Haris László/