Leonardo és Michelangelo művészi útja egyaránt a befejez(het)etlenség felé haladt. Michelangelo egyedül a Vatikánban, a Szent Péter-bazilikában őrzött Pietàt csiszolta tökéletesen ki, és látta el saját szignójával. Mintha idővel egyre kevésbé akarta volna „kiszabadítani” a hatalmas márványszobrokat az anyag börtönéből, és „márványrabszolgákként” főterek meg főúri villák örökös szolgasorába állítani. Az általa tervezett rendkívül szigorú és komor hangulatot árasztó Medici-kápolna szarkofágjain négy allegorikus alakot látunk: ők a Hajnal, az Este, a Nappal és az Éj. E kozmikussá növesztett huszonnégy óra mintha a művészettörténet egészét felölelné. Az apadt mellű Éj, fején a jelképes holdsarlóval, még az ősi matriarchális társadalmak anyakirálynője, tartása klasszikus, és ő a négy szobor közül a legcsiszoltabb. Az álmából ébredő Hajnal a termékenység és feltámadás allegóriája, bőre még szinte „hamvas”. Az Este viszont már ernyedten heverő férfitorzó, aki sztoikus nyugalmában mintha most válna eggyé az anyafölddel. És ott a Nappal!, akinek szinte minden porcikáját látjuk, kicsavart teste ugyanis – főként a háta, amely az idő rohanására emlékeztet! – csupa erőtől duzzadó izomköteg, míg arca egyetlen hatalmas pofaszakáll – csakhogy emberi arcvonások nélkül, mivel Michelangelo a Nappal arcát „elfelejtette” befejezni, mintha azt üzenné: „Nem nézhettek bele a Napba!”
Az Atlasznak nevezett egyik utolsó torzó már nem is humanoid forma, inkább egyfajta „tartóoszlop”. Az idős mester alighanem átérezte szobrainak sanyarú sorsát, akiket hiába szabadított ki az anyag börtönéből, máris egy-egy pápai vagy főúri síremlék örökös rabszolgáivá lettek, ahogy szolga volt maga Michelangelo is, hiába járta a híres mondás miszerint „a világnak számtalan királya van, de csak egy Michelangelója”. E keserű tapasztalatok idővel egyre több nyomot hagytak az életművön, és a mester szobrai egyre „faragatlanabbak” és „nyersebbek” lettek. Végül a tervei alapján készült zseniális Szent Péter-bazilika befejezését már nem élte meg, ám utolsó szobrai felmérhetetlen hatást gyakoroltak a modern művészetre, elég csak Rodin vagy Picasso torzóit említeni.
Rodin: Krisztus és Mária Magdaléna, 1894, márvány, San Francisco
Míg a szobrászat az anyag „elvételének” művészete, addig a festészet az anyag(ok) hozzáadásából keletkezik. Ám ezek az anyagok minden esetben olyan síkszerű felületre kerülnek fel, mint a vászon, a funér vagy a falfelület. Leonardo, Rubens és Goya egyaránt hagytak hátra befejezetlen remekműveket. Mind közül a legérdekesebb Goya kutyafeje (A kutya) a nagy spanyol festő „fekete korszakából”. Ezen a vásznon már szinte semmit sem látni, csupán egy kutya lebegő fejét egy sziszifuszi meredekségű lejtőn az ürességben. Ám alaposabban szemügyre véve a képet, látszik, hogy a háttértextúra nem teljesen „üres”: mintha finom aranypor borítaná. Minden üresség valaminek a nyoma is egyben: az öreg, süket és kiábrándult Goya talán mégis a megváltás felé nyitott volna kaput ezen a szomorú képen?
Goya, A kutya 1819–1823, olaj-fal-vászon, Prado, Madrid
Egyesek szerint Toulouse-Lautrec volt az első festőművész, aki a vászon üresen hagyott textúráját tudatosan a festmény szerves részeként értelmezte. Míg Caravaggio és Rembrandt alakjai a sötétség mélyéből bukkannak elő, a bizánci ikonosztázok szentjei pedig az aranyfényből, addig Lautrec örömlányait az üresen hagyott textúrák síkszerű foltjai keretezik, mintha a festő egyfelől „glorifikálná” az örömlányokat, másfelől kíméletlen őszinteséggel leplezné le a színes és csillogó felszín mögött lapuló ürességet a vastagon kifestett arcú modellek életében egy örömtanyán. Legyen az karikatúra jellegű utcai plakát, litográfia vagy karton, Lautrec egyedülálló módon játszik a textúrákkal és faktúrákkal, maga az üresség pedig nála minden esetben a hiány érzetét kelti, amit csupán az emberi képzelőerő tölthet meg tartalommal. (Lautrec művészetéről és „befejezetlen” képeiről alapos elemzések olvashatók az úgynevezett „Többszörös Képcsoportban”, az FB-n!)
Lautrec: Yvette Guilbert, 1894, litográfia
Végezetül következzék minden idők leghíresebb műalkotása ebben a témakörben. Wolfgang Amadeus Mozart ugyanis a Requiem (K.626) komponálása közben szenderült örök nyugalomra. Ám nemcsak a Requiem maradt befejezetlen, hanem valami rejtélyes okból Mozart talán legjobban sikerült portréja is: Joseph Lange képén a zongora előtt ülő Mozart mintha belehullana az ürességbe.
