A 4 Szoboszlay

Szoboszlay tanár úr filmjét, a Sós löttyöt az Iparon láttuk, a főiskolán, ahol, aki akart, járhatott hozzá – fakultatíve – animációt tanulni. Tanár úrnak fogom hívni, holott a tanár–diák kapcsolat alig pár évig tartott, kollégák meg majd ötven esztendeje vagyunk, de azért a tanár úr mégis gyakran csusszan a számra, most meg kapóra is jön, mert itt egy másik Péter, aki inkább látszik kollégának, lévén magamfajta grafikusféleség ő is.

Eszter. Hogyan kerül Eszter az asztalra? Hát úgy, hogy fölmászik apukája – aki a filmben ugyan csupán író – talán forgatókönyvíró – asztalára, de ne legyen kétségünk, ők azok, a hatéves Eszter és a film forgatásakor már ötvenet súroló Péter, aki három, életre kelő papírnehezék-elefántszobrocska segítségével végigkalauzolja kislányát a rá váró világon, nem titkolván annak ijesztő, sötét oldalát sem. A filmbeli kislány, az animált Eszter ugyan az asztal alá menekül, oda kuporodik a film végén, a valódi, az önök előtt álló azonban az asztalon maradt, sőt ceruzát vett a kezébe, krétát, gyurmát, ecsetet, tollat, ollót, ragasztót, papirost…, animálni kezdett és filmkészítővé vált maga is. A Fejlakók, a Boltosmesék, az Ismeretlen földlakók, a Mesék Budapestről, a Cigánymesék… Filmjei – így jellemzi őket – a gyermeki gondolkodásba, fejekbe, dobozokba, életterekbe engednek betekintést. Most persze egy tárlaton vagyunk, ahol alkalmunk van Eszter önálló képzőművészeti és illusztrációs tevékenységébe is belelesni. Az egri tanárképzőn majd a Képzőművészeti Egyetemen pallérozódott, s az sem titok, hogy nem csupán műveli, már tanítja is a szakmát.

Apját követve Eszter maradt legközelebb a filmhez, de persze a fiúk sem tudták kivonni magukat a hatása alól. Nálunk a legtermészetesebb elfoglaltság volt, hogy vasárnapi ebéd után a család kalákában fázisokat rajzol, vagy éppen jeleneteket fest ki egy frissen készülő animációs filmhez – emlékszik az ifjabbik Péter, az Aki bújt, bújt… című film „ötletadója”, aki apját jellemezve leír még egy fontos félmondatot, amelyre talán az egész megnyitót fölfűzhetném: Megismertetett a kreatív szabadsággal. Nyilván négy életmű részletes elemzése kellene hozzá, hogy kifejthessük, mit takar a kifejezés, mennyiben szűkíti és miben tágítja a fogalmat a jelző, de hogy értjük, az ugye, nem vitás.

A szabadság persze nem pottyan az alkotó ölébe, mindnyájuk élete azt példázza, hogy a szerencsefaktor mellett – a gyerekek esetében ezt az apa jóvoltából akár személyes adottságnak vehetjük – dolgozni is kell érte. Második Péter előtt ugyan kinyílt a filmes pálya is, Amerikában a legendás filmfőcím-animátorral, Saul Bass-szal, sőt George Lukas Los Angeles-i stúdiójával is kapcsolatba került, mégis inkább az illusztrátori pálya vonzotta. Aki sosem hallott róla, az is ismeri a munkáit, mert kinek ne akadt volna kezébe a késői Kádár-korszak, a rendszerváltó idők, s a rákövetkező évtizedek során a HVG, a Heti Világgazdaság, amelynek címlapjai – s a címlapok plakáttá növő változatai Péter rajzasztalán, illetve computerében készültek. Magam is megdöbbentem, amikor megtudtam az irdatlan számot: 1500 alkotás! Akár politikai képregénnyé is összefűzhető lehetne, vagy inkább – legyünk stílszerűek – a közelmúlt történelmét bemutató rajzfilmmé. Ki is számolom, lévén egy kicsit magam is animátorféleség, vagy mi a szösz, szóval, ha csak egy másodpercig látszanak, vagyis 24 kockát exponálunk mindre, és mondjuk ugyanennyi áttűnést teszünk közéjük, majdnem egyórás film lesz az eredmény. Essen le az állunk.

András, a kisebbik fiú indulását is meghatározta a gyerekkorában többször meglátogatott rajzfilmstúdió, az egykori Pannónia, de szívesen emlékszik az anyai nagyszülők házára is Sárospatakon, a rengeteg könyvre, képre, műalkotásra. Mert anyai ágról is művészcsaládból jöttek a fiúk. Az édesanya restaurátor volt az orvostörténeti múzeumban, a dédapa festő és rajztanár a sárospataki gimnáziumban, a nagyapát pedig a legendás sárospataki református nagykönyvtár egykori igazgatóját, Újszászy Kálmánt, s az úrasztali terítőket hímző, restauráló nagymamát nekem is szerencsém volt ismerni. Valódi kuruc kori páncélokban játszottunk, és igazi tőröket dobáltunk a kartondobozokba – eleveníti föl András a tényleg kivételesen egyedi gyerekkort, hozzátéve, hogy a szakmai indulást is értsük, a régi rajzkelléktár historizáló gipszszobormásolatait rajzolgatták a felvételi előtt. Azt a történelmi levegőt, azt a tradicionális kézműves világot, amely a mondottak alapján képzeletünkben megjelenhet, talán a középső gyermek, András munkái közvetítik legközvetlenebbül, aki a Bodrog völgyét elhagyva – bár azért folyamatosan maga mögött tudva – világpolgárrá, vagy ahogy önmagát nevezi, Budapest festőjévé vált. A veduták saját, kézműves ajándék márkává fejlődtek, nem csupán a székesfővárosba látogató turisták, hanem saját örömére is. Az életem és imádott hobbim: a rajzolás, a festés, az alkotás egybeesik – mondja magáról András, aki Budapest mellett a Balatonon, Bécsben, Amszterdamban, Prágában, Tenerifén és Rómában is művészként van otthon.

Almák tehát a fa alatt, de az odafönti bimbózásról is lehetne beszélni: az unokák művei a Próféta Galéria kistermének monitorján cserélődnek. Néhányukat már nem is lenne illő művészpalántaként mutatni be, hiszen például Péter fia, Gergő régészként, vagy András lánya, Fanni majdnem építészként joggal tehetnék szóvá. Náluk a rajz, a vizualitás már magától értetődő adottság, szakmai kellék. Hogy úgy mondjam, belenőttek a művészvilágba. De sorolom a többieket, Dávid és Lili, Janka, Berta és Máté. Nagyszerű dolog gyakorló művészek alkotásaiban fölfedezni az értéket, az igazi kihívás azonban a kezdő, az először bemutatkozó lány vagy fiú tehetségét észrevenni, a tehetségben a kontinuitást – az egykori tanítványnak pedig jó lehetőség, hogy visszakanyarodjék a Tanár úrhoz.

…egy kicsit zavarban vagyok – idéztem idestova tizenhét éve, 2005-ben, a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon Szoboszlay Péter életmű-kiállításának megnyitóján Szabó Lőrinc versét, a Dsuang Dszi álmát, és zavarom azóta csak fokozódott. Álmomban ez a lepke voltam – áll a versben, és a Balázs Béla-díjas mester filmjeibe, a kiállításon látható story-boardjaiba belenézve önök is láthatják, találkozhatnak vele, ugyanazzal, hisz nem a repkedő egyed, hanem az örök metafora, ami táncra kel a képeken, ami metamorfózisba fog a vásznon. Ne felejtsék, görög neve, a pszükhé még egyszerre jelentett lepkét és lelket. A „lepkekergetés” kifejezést a szép, a tökéletes, az elérhetetlen utáni állandó és éltető igyekezetem, rohanásom, leírására használom – fogalmazta meg Szoboszlay Péter –, olyan tevékenység meghatározására (tulajdonképpen ez egy állandósult állapot), amelyben a lényeget a lepke szeszélyes útjának a követése jelenti. Amelyben maga az út, az út adta kiszámíthatatlan izgalom, az út megélt kalandja az érdekes. Nem a lepke izgat, hanem a pálya, a pálya, amelyen végigrepül – mondja komolyan, de azért a szája szögletében valami játékos majdnem-mosoly bujkál: fejtsétek már végre meg, a lepke a szabadság, annak keresése, hiánya, vágya élteti a Szoboszlay-filmeket. Lett légyen szatíra, mint a Sós lötty, legyen groteszk, akár a Rend a házban, végletekig vitt lidércnyomásos parabola, mint a Hé te!, vagy letisztult analízis, mint a Történet N-ről, és sorolhatnám a többit is, mind a szabadságról beszél. Hadd tegyem hozzá, a magyar animáció egyik legfontosabb korszakának meghatározó filmje valamennyi.

Ismerjük a Lorenz-féle butterfly-effektust, hogyan kavarhat vihart egy lepkeszárny rebbenése a Föld túloldalán, a fordítottját Szoboszlay Pétertől kell megtanulnunk: az égszakadás-földindulást művészetté transzformálni – vagy, hogy jobban értsük, pillangószárny-rebbenéssé nemesíteni. A Gellért téri Próféta Galériában a gyermekek és az unokák 85. születésnapján közös kiállítással köszöntötték Szoboszlay Pétert.