Gáspár Ferenc: Trianon fiai. Budapest, Coldwell Art Bt., 2020, 188 oldal 

Nagy ugrás az időben: a reneszánsz korból a XX–XXI. századba. Miközben Gáspár Ferenc trilógiájának harmadik kötetét írja Mátyás királyról, egy másik vállalkozásba is belekezd, sőt, be is fejezi. Mindebben nyilvánvalóan szerepet játszik az időszerűség is. Hiszen a Trianon fiai című ifjúsági regény megírásakor ilyesfajta szándék is mozgathatta írónk fantáziáját.
Természetesen a békediktátum 100. évfordulójára gondolhatunk, ám egy „huszárvágással” egy másik aktualitás, a 2020-as járványhelyzet is hangot kap ebben a műben. Jogos lehet a kérdés: hogyan kerül a regény szövetébe mindkét esemény? Csak nem azért, mert éppen száz esztendő választja el a két világjárványt? (Az egyik a hajdani: a spanyolnátha.) Ez is lehetséges, de az írói ötlet másképpen működik. A szándék is dicséretes: az ifjúsághoz szólás szándéka. 
Abból a szempontból pedig különösen újszerű, hogy az első világháború végi délvidéki szerb megszállás ábrázolása szinte kuriózum a magyar irodalomban, az pedig a másik nóvum, hogy 2020-ban egy új regényben máris olvashatunk ennek az évnek döbbenetes világjárványáról. Az utóbbi történet úgy kerül be a cselekménybe, hogy egy mai kamaszlány a karantén idején olvassa dédapja egy évszázaddal korábbi naplóját. Abban viszont éppen az a bizonyos szerb megszállás, illetve az azt megelőző idők játszanak fontos szerepet. A mű első sorai: „– Megtaláltam a dédapád naplóját! – Mi van, papi? Miről beszélsz? – kérdeztem, de a szemem nem fordítottam el a mobilról.” S a kezdeti értetlenség után Mártika beleveti magát a napló olvasásába. Ez a néhány bevezető szó megteremti a regény szituációját, s ebből feslik ki az egész történet.

Az egyedi és az általános szép együttállását kapjuk meg ettől a regénytől. 

A konkrét helyszín Baja, mint a hajdani szerb megszállás egyik helyszíne. (Ezt a tényt erősíti a szerző szép címlapfotója is a festői folyóparttal.) Ugyanakkor nem kétséges, hogy a konkrét helyszínen történtek általános érvénnyel bírnak. Többek között azért, mert hiteles képet kapunk az első világháborúról és az azt követő időről. S hasonlóképpen mindennapjainkról, és arról is, mi jellemzi a mai, XXI. századi ifjúság életét, magatartását. Mindezt Gáspár Ferenc a tőle megszokott változatos, gördülékeny, élvezhető stílusban tárja elénk. A cselekvényszövés egyszerűbb, mint az ezt megelőző történelmi regényekben volt. Ezt azért is fontos hangsúlyoznunk, mert a Trianon fiai főleg az ifjúsághoz szól. Különböző nemzedékek párbeszédét olvassuk egy ízig-vérig mai történetben.
A száz évvel korábbi részletek (a napló) és a mai történet arányosan váltogatják egymást, teljesen egyértelmű, mikor melyik rész következik. A regény egészére jellemző a logikus felépítés és a közérthetőség. A napló a kamaszkori csínyek megidézésével kezdődik, 1914-ben, amikor az apát behívják katonának. A mesét időnként a dédunoka kommentjei szakítják meg. És jönnek azok a párbeszédek a naplót fölfedező nagyapával, aki sajátos „történelemórákat” ad Mártikának. Ezek a részletek kétségtelenül didaktikusak, ám a történetben szükségesek ahhoz, hogy a lány mindent megértsen. A regény remélt fiatal olvasóihoz is szól így az író, nyilvánvalóan hasonló nevelési célzattal.
A naplóban foglaltak ugyanakkor már történeti távlatból szólnak hozzánk. Eleinte a békés hétköznapokról, ám hamarosan a háború előszeléről, amit például abból láthatunk, hogy jegyrendszert vezetnek be, és megválnak a cselédektől. Aztán a szerelem is föllobban, amit a mai dédunoka először ambivalens érzésekkel fogad, ám a naplót igen érdekesnek találja. „Nem tudom, miért kell nekem memorandumokról érdektelen szpícseket hallgatnom, amikor dédapa szerelmes. Sokkal érdekesebb a naplója, mint az itteni agymenés. Ott nyár van, fürdés, indiánosdi, meg az a Marika nevű lány, akibe dédpapa kétségkívül fülig belehabarodott…” 
Mi tagadás, Mártika bizony unja nagyapja történelmi leckéit, és valljuk meg, a regény szövetében is a napló az izgalmasabb. Különösen érdekes, hogy a napló szereplőinek játékai is a történelemhez, a háborúhoz igazodnak. Háborúsdijaik a haza védelmével állnak szinkrónban. És elhangzik a drámai kérdés: „…Mi lesz Bajával, a szülőföldünkkel, ha mi nem tudjuk megvédeni?...) Ezt egy eskü követi. Ekkor a játék már nem játék – sugallja ez a jelenet. Apránként, finom jelzésekkel közeledik a cselekmény a lényeg kimondása felé, Gáspár Ferenc a tőle megszokott természetességgel, stilisztikai allűrök nélkül mesél tovább.
1916 nyarán a történelmi szál fontos helyszíne a kunyhó, akár úgy, mint A Pál utcai fiúkban a grund. Összetartozást jelentő hely, ahol a fiúk az élet lényegét élik át. Finom ismeretterjesztés az is, hogy Kosztolányi Dezső egyik novellájának motívumait is fölfedezi a dédpapa a naplója szerint. Ám egyre inkább középpontba kerül a háború közeledése. „Elnézek a nagy Duna felé. Hogy is mondta a Kaiser? Mire lehullanak a levelek, harcosaink hazatérnek. Azóta már háromszor sárgultak, repkedtek az őszi falevelek, idén lesz negyedszer. Akkor még kisdiák voltam, jóformán azt se tudtam, mi az a háború. Azt hittem, ott is íjakkal lövöldöznek a katonák, és a végén barátságosan hátba paskolják egymást. Hát nem. Ez a háború egészen más. És néha már sebesülteket is látunk, félkarú, féllábú embereket. És olyat, akiknek egyetlen végtagjuk sem maradt, kosárban viszik őket a keresztes nővérek. Vajon apa hazajön-e épségben? És Bandi bácsi, Öcsi édesapja?…”
S miként más műveiben, itt is jellemző rá a filmszerűség, a „vágástechnika” néhány sajátossága. Képei elevenek, élők, gördülékenyek. Gondoskodik arról, hogy ne lankadjon az olvasó figyelme. Ezt a célt szolgálják a további korabeli és jelenkori aktualitások, legfőképpen a járványok. Egy részlet a naplóból:

„Mindenki menekül, úgy tűnik, elveszítettük a háborút. Én meg Marikát. Legalábbis egyelőre. Mert felküldték a szülei a fővárosba, és beíratták a gyógyszerész karra. Annak ellenére odaküldték, hogy Pesten járvány van. Úgy hívják: spanyolnátha…”

A mai kor járványát meg úgy hívják: Covid… De tegyük hozzá, hogy a „járvány” szónak egy irodalmi műben sajátos többletjelentése is lehet. Hiszen átvitt értelemben a háború is egyfajta emberiségellenes járvány, mint ahogy magyarságellenes az 1920-as békediktátum is.. Arról már nem szólva, hogy 2020-ban pedig egyre többen mondják: az újfajta pandémia hatásai is fölérnek egy háborús helyzettel.
A regény két része tehát szervesen összekapcsolódik. Igaz, a naplóban a központi téma a szerb megszállás, s erre nincs analógia a mai történetben. Közvetve azonban mindkét szálon érinti az író a sajátos közép-kelet-európai sorshelyzetet, a középpontban a magyarsággal. Az egyikben a hajdani fiatalok tevékenyen is részesei az eseményeknek, a másikban Levente sorsát szintén meghatározzák ezek a körülmények. Mint ahogy közvetve az íróét is! Még tágabb értelemben: az egész magyar közösség idesorolható.
A történelem tragikus játszmája: a háború befejezése után következik a délvidéki szerb megszállás, a maga kegyetlenségével. A hangulatot így érzékelteti az író:

„És olyan furcsán suhan be a fagyba dermedt utcákba, ahogyan Ady Endre versében az ősz. Mert néha még bágyadtan melegít a nap a Sugó felett, de az ablak reggelenként már jégvirágos, kivéve persze azt, amit betörtek…”

És osztják a lisztjegyeket meg a kokszot. De spórolni kell. Tovább folytatódik tehát a sanyarú sors, a maga kiszámíthatatlanságával és kegyetlenségével. 
Egyre inkább kibontakozik a történet, és egyre több az izgalom. A két történet befejezése eltérő, de mindkettő fölemelő. Az elsőben a sánta Balogh, a fiatalok által ellenszenvesnek tartott (vérfarkas!) ember válik hőssé és mártírrá. Elvállalja más helyett egy szerb katona meggyilkolását. Tragikus vég, ám a szerelem boldogságban teljesedik ki. Ebben a mozzanatban hasonlít a két végkifejlet, mindkettő derűre ad okot. A regény utolsó szavai: „–  Hintek egy puszit, és szaladok kifelé. Május van, virágzanak a vadrózsák, Levi meg vár. És a szerelem.”
Mindkét történetben szervesen következik a végső megoldás az előzményekből. És nem lehet eléggé hangsúlyozni az írói vállalkozás érvényességét.