Legutóbb melyik olvasmánya ragadta magával?
Nem olvasmányélményt említenék elsőre, inkább rádiójátékot: Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs Obiectiva Theodora című többrészes sorozatát. Az Illyés Kingáról írt, Securitate-jelentések alapján készült rádiójáték tavasszal igazi szellemi, összművészeti élményt jelentett számomra. Olyannyira megragadta a fantáziámat, hogy írni is szerettem volna róla. Bogdán Zsolt nemrég Gyulán mutatta be a Bartis Attila novelláiból készült egyszemélyes előadását, és ez eszembe juttatta a szerző A séta című regényét, amely – miként a Rendezés című drámája – hasonló kérdéseket vetett fel. Júliusban a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal együttműködve mutattuk be Visky András Pornó című drámáját, amely ugyancsak „megfigyeléstörténet”. Ezek az irodalmi művek és különböző színházi feldolgozásuk összekapcsolódtak a fejemben: a valóság irodalommá, művészetté válása, a művészetnek a valóságot pőrén megmutató szerepe nagyon izgalmas bennük, talán érdemes lenne írni róluk egy esszét.
Színházigazgatói elfoglaltságai miatt szorult háttérbe az írás?
Így van, az utóbbi években szinte csak szócikkeket írtam, az MMA kiadásában készülő irodalmi lexikon számára, amit az elmúlt évtizedek talán legfontosabb irodalomtörténeti vállalkozásának tartok. Igen, a színházigazgatói feladatok ellátása, a Bárka főszerkesztése és az Íróakadémia kritikusi műhelyének vezetése bőven elég ahhoz, hogy ne írjak mostanában. Ugyanakkor az is igaz, hogy éppen azért pályáztam meg 2017 tavaszán a Gyulai Várszínház igazgatói posztját, mert úgy éreztem, amit kritikusként, irodalomtörténészként akartam és tehettem, azt már megtettem. Semmi nem motivált újabb kritikák, tanulmányok, monográfiák megírására. Nem éreztem már, hogy fontos lenne bárkinek, akár csak nekem, hogy valamit megírjak. S ebben bizonyára benne van az is, amit mindig tudtam, hogy a kritikusi, irodalomtörténészi pálya elég hálátlan hivatás.
Évtizedekkel ezelőtt ez másként volt?
Igen, legalábbis másként éreztem. A 80-as évek közepén kezdtem kritikákat, tanulmányokat írni. Azóta viszont sokat változott a világ, a szépirodalom általános megbecsültsége. Szétesett a magyar irodalom, megváltozott az irodalmi élet és az irodalom élete.
Még inkább eltűntek a kritikákat érdeklődéssel olvasók.
A kritikus, az irodalomtörténész egyébként is olyan irodalmár, aki a legkevésbé találkozik a befogadóval, és a legkevésbé van visszajelzése arról, mennyi az értéke annak, amit csinál. Egy költő, író például folyamatosan szembesülhet az olvasóival könyvbemutatókon, találkozókon vagy a blogján. A kritikusok a legritkább esetben kapnak elismeréseket, díjakat, bár én igazán nem panaszkodhatom.
A munka öröme önmagában kevés?
Nagyon sokáig elegendő volt számomra. Csakhogy mindig közösségi, közéleti ember voltam: már gyerekkoromban is a közösségeket kerestem, szerveztem, a Sirály őrs, az osztály vagy a focicsapatunk közösségét, de egyetemistaként, fiatal pedagógusként, rendszerváltó értelmiségiként is alkotó, szellemi közösségeket szerveztem, mert őszintén hittem ezek erejében. Ám közben eltelt néhány évtized, és azon kaptam magam, hogy szobatudóssá váltam, aki ül az íróasztalnál, noha nagyon élvezi, hogy elemzéseket ír regényekről, verseskötetekről, de ez azért magányos tevékenység. Fontosnak tartottam mindig a közvetítést az olvasók és az alkotók között, az irodalmi események szervezését. Békéscsabán megalapítottam a Körös Irodalmi Társaságot, a megyei könyvtár irodalmi osztályvezetőjeként is szerveztem az irodalmi programokat, konferenciákat, könyvbemutatókat. De mára az ilyen típusú közösségek, rendezvények fénye megkopott. Éppen a megfelelő pillanatban érkezett a gyulai városvezetők felkérése, hogy pályázzam meg a Gyulai Várszínház igazgatói posztját. Ezer szállal kötődtem a színházhoz: az elődöm, Gedeon József már a kinevezésekor, a 90-es évek második felében hívott, hogy tanácsokkal, ötletekkel segítsem a munkáját. Vagy másfél évtizedig szerkesztettem a Várszínház műsorfüzetét, évadértékelő tanulmányokat és számtalan kritikát írtam a színház előadásairól, részt vettem a szervezésben, Irodalmi Humorfesztiválokat szerveztem, a Shakespeare Fesztiválokon kortárs írókkal beszélgettem – sorolhatnám. 2008 óta a Bárka szerkesztősége a Békéscsabai Jókai Színházban van, és ott is sokféle színházi tevékenységben vettem részt. Így nem volt idegen terep a Gyulai Várszínház, bármennyire igyekezett egy-két újságíró alkalmatlan outsiderként beállítani a kinevezésemkor. Azóta ismét közösségépítéssel is foglalkozhatom, a munkámnak pedig olyan látható eredménye van, ami sokaknak örömet szerez, és közvetlen visszajelzések érkeznek a művészektől, a közönségtől.
Az Ön által monografikus mélységben tanulmányozott írói életműveket leginkább a kisebbségi alkotói sors kapcsolja össze, noha amikor az erdélyi literátorokkal készült interjúkötete megjelent, egyetemes magyar irodalomról beszélt. Miért foglalkoztatta ez a téma?
A Debreceni Egyetemen végeztem, ahol Görömbei András volt a mesterem, aki a kisebbségi magyar irodalmak első számú kutatója volt a 80-as, 90-es években. Ő nyitotta föl a szemem erre a világra. Amikor elolvastam egy-egy határon túli magyar író művét, és jobban ráláttam a munkásságára, magam is elcsodálkoztam, milyen kiváló alkotók és alkotások, miközben Magyarországon alig ismerik őket, és ha ismerik is, korántsem olyan elismertek, mint számos hazai pályatársuk. Ezt méltánytalannak, igazságtalannak éreztem, ezért feladatot láttam a magam számára.
A doktori dolgozata témájául választott Székely János Magyarországon is ismert alkotó volt, a Caligula helytartója ősbemutatóját 1978-ban éppen Gyulán tartották.
Az erdélyi magyar irodalomból leginkább Sütő Andrást és Kányádi Sándort ismerték, akik közvetlen módon fogalmazták meg a közösségi sorskérdéseket. Székely János számára is fontosak voltak ezek, de őt az általánosabb emberi kérdések foglalkoztatták inkább, és a munkássága kevesek számára volt ismert. A vajdasági, kárpátaljai, felvidéki alkotók többségét is csak a szűk szakma ismerte. Fontosnak tartottam, hogy ők szintén elnyerjék méltó helyüket a magyar irodalom egészében. Már akkor és előttem is többen munkálkodtak ezen, és a Debreceni Tudományegyetem e törekvések fontos műhelyévé vált. Az egységes magyar irodalom elvét hirdették, amit később sokszor megkérdőjeleztem, azt hangsúlyozva, hogy a nyelven és az alapvető kulturális hagyományokon túl bármiféle egységről beszélni illúzió. A Darabokra szaggattatott magyar irodalom című esszémben jártam körül a legalaposabban e kérdést, azt is kiemelve, hogy ez a több szempontból megosztott és szétesett magyar irodalom a nyelv és a hagyományok közössége miatt összetartozik,
nem egységes, de egy.
S nem látok semmilyen okot, amely indokolná a magyar irodalom bármely múlt- vagy jelenbeli értékének, minőségi alkotásának, jelentős írójának a megtagadását, kitagadását a magyar irodalom fogalmából és a jövőbeli – reményeim szerint plurális értékszemléleten alapuló – nemzeti irodalmi kánonból.
A művek megítélésekor félre lehet tenni a politikai nézetkülönbségeket?
Félre is kell tenni. Másrészt, ez nem könnyű senki számára. A Markó Béla költészetéről szóló monográfiám első fejezete, amely önálló esszéként is megjelent Az irodalom autonómiája – avagy hogyan olvassuk Markó Bélát címmel, éppen ezt a témát járja körül: miért fontos és miért lehetséges elfogulatlanul, a politikai értékrendektől, a közéleti szerepvállalásoktól eltekintve szemlélni egyes műveket vagy akár teljes alkotói életműveket. Ha kritikusként, irodalomtörténészként mérlegre akarjuk tenni az alkotásokat, igyekeznünk kell a saját politikai értékrendünket, közéleti véleményünket háttérbe szorítva vizsgálódni és mérlegelni. Szerkesztőként is ezt tartom szem előtt, amikor a Bárka folyóiratban közlünk egy írást. Az elfogulatlanságra törekvés csupán elhatározás kérdése.
Nem idealista elgondolás ez, amelyre a kulturális csatározásokban kevés példa akad?
Idealistának tűnhet, de nekem ez a kritikusi, irodalomtörténészi, szerkesztői, sőt, immár a színházigazgatói hitvallásom. Ahogy több évtizedes munkám során, úgy ma is erre törekszem. Talán nem mindig sikerült megvalósítanom, ám az igyekezet megvolt bennem. Meggyőződésem, hogy a Bárka olvasói sem egyféle irodalmi, esztétikai ízlést, politikai értékrendet képviselnek. Bármilyen irányzat hívei létrehozhatnak jelentős, minőségi alkotásokat, nem hiszem, hogy ez egyfajta értékrend képviselőinek volna a privilégiuma. A Gyulai Várszínház műsorát is ebben a szellemben állítom össze. A sokféle szerző és rendező azt biztosítja, hogy mindenféle színházesztétikai ízlés képviselteti magát a programok közt, a feltételezhető politikai értékrendek palettájáról nem is szólva.
A Gyulai Várszínház régóta együttműködik a határon túli színházakkal. Három éve ezt „intézményesítette”, az Erdélyi Hét kínálatába gyűjtve a programokat. Miért érdemes ezeket külön tematikában kezelni?
Valóban régóta jelen vannak a határon túli magyar alkotói csoportok Gyulán, de korábban leginkább a beregszászi társulattal volt szoros az együttműködés és néhány erdélyi színházzal. Az utóbbi években igyekeztem ezt a teljes Kárpát-medencére kiterjeszteni. Miként a határon túli magyar irodalmak között az erdélyi a legerősebb, úgy a színházi életben is meghatározó a romániai magyar színjátszás, ezért az egyhetes programsorozat az előző egy-két év kiemelkedő erdélyi előadásaiból nyújt válogatást. Amolyan híd szerepként is tekintek erre: eljönnek ezek a társulatok Gyuláig, itt sokan megnézik őket, és talán meghívják további magyar vendégjátékokra. Többnyire koprodukciós premierünk is adódik, idén kettő is, a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal mutattuk be Visky András Pornó című darabját és a nagyváradi Szigligeti Színházzal a Hamletet.
/Shakespeare: Hamlet - A Gyulai Várszínház és a Nagyváradi Szigligeti
Színház közös bemutatója Fotó: Kiss Zoltán/
Ugyancsak fontos eseménye az évadnak a Shakespeare Fesztivál, amely néhány éve tematikus sorozatként fut. Három éve változtattak az eredeti koncepción – miért?
Neuralgikus pont Gyulán a Shakespeare Fesztivál kérdése, mivel a helyi és környékbeli közönségnek már csömöre volt a korábbi Shakespeare-fesztiváloktól. Sokan eleve fenntartásokkal fogadják az idegen nyelvű produkciókat, s korábban megfordultak olyan különleges, egzotikus előadások, például távol-keleti produkciók, amelyek közül több elidegenítette a közönség jó részét. Tizenöt éve, az első fesztiválok idején még nem volt a Kárpát-medencében hasonló nemzetközi színházi seregszemle, azóta viszont jó néhány akad. A Gyulai Várszínház korlátozott műszaki, technikai és anyagi lehetőségei is arra késztettek minket, hogy megreformáljuk, megújítsuk a fesztivált.
A szakma mindig kitüntetett figyelemmel kísérte a Shakespeare Fesztivált.
Én is kitüntetett figyelmet fordítok rá, de nem szervezhetek nyolc-tíz idelátogató szakmabelinek fesztivált. A Gyulai Várszínháznak olyan előadásokat kell bemutatnia, amelyet a közönség és a szakma egyaránt érdeklődéssel fogad és értékelni tud. Már a pályázatomban megfogalmaztam a közönségbarát színház tervét, ami többek között azt is jelenti, hogy a megkérdőjelezhetetlen minőség találkozzon a befogadhatóság szempontjaival.
Rövidebb lett a fesztivál, viszont sűrítettük a programokat, és évente változó tematikákat választottunk: Hamlet és Társai, Vidám Shakespeare, Shakespeare, amikor magyar. Ez utóbbi helyett idén sajnos csak egy Shakespeare-hétvégét tartottunk, a Hamlet-bemutatónk pedig az évad végére került.
Korábban szinte csak a Shakespeare Fesztivál érdekelte a szakmát: a Gyulai Várszínház egyenlő volt a Shakespeare Fesztivállal. Arra törekszem, hogy legyenek más kiemelkedő, figyelemfelkeltő eseményei a másfél-két hónapos összművészeti fesztiválnak. Az Erdélyi Hét mellett ezért találtam ki az elmúlt évtizedek egy-egy magyar klasszikusának életművére összpontosító többnapos programsorozatot, amely a Nemzeti Színházzal közös rendezvényünk, legalábbis az új bemutató. A Székely János Napok után tavaly Weöres Sándor Napokat tartottunk, idén pedig Márai Sándor munkásságát állítottuk középpontba, csúcspontként A kassai polgárok bemutatójával, Szabó K. István rendezésében. S ezért igyekszem számbelileg növelni a saját bemutatók számát, amelyek között lehetőség szerint kortárs magyar darabok és ősbemutatók is vannak.
A színházigazgatásba nem lehet belefáradni?
Bizonyára. Kezdetben különösen az fárasztott, hogy rajtam kívül álló körülmények keresztülhúzzák a számításomat, és nem tudom megvalósítani, amit elterveztem. Azóta rájöttem, hogy mivel úgyis annyi elképzelésem, ötletem van, éppen elég, ha a terveim jó része megvalósul, a lényeg, hogy maradjanak benne olyan előadások, amelyek örömet okoznak nekem is, de legfőképpen az alkotóknak és a közönségnek.
A magyar irodalmi művek 1956–2016 lexikon az MMA kutatóintézetében (MMA MMKI) készül. Jelenleg online elérhető (www.mmalexikon.hu), 2021-ben nyomtatásban is megjelenik.
/Indulókép: Elek Tibor Fotó: Rosta Tibor/MTI /
