Mi a Népirtás Pozsonyligetfalun című film történelmi háttere?
A német megszállás idején, 1938 után Dévény és Pozsonyligetfalu 1945. április 4-ig a Harmadik Birodalomhoz tartozott, Pozsony a szlovák államhoz, majd a terület szovjet megszállás alá került. Négy nappal Pozsony elfoglalása után, április 8-án a gyorsan újjászerveződő csehszlovák közigazgatás megkezdte először a német ajkú lakosság összeszedését és kitelepítését Pozsonyból, majd 1945. május 3-tól a magyar ajkú lakosságot is elkezdték deportálni. Elsősorban a Duna jobb partjára, az akkor még közigazgatásilag önálló településnek számító Pozsonyligetfaluba. Ugyanis Edvard Beneš elnök kihirdette a kassai kormányprogramot, amely születés és nemzetiségi hovatartozás szerint szinte teljes jogfosztást jelentett a német és magyar lakosságra nézve. Beneš feltett szándéka volt egy kizárólag szláv ajkú állam létrehozása. Pedig a két háború közötti Csehszlovákiában bizonyos szinten érvényesültek a kisebbségi jogok, ráadásul hatalmas lélekszámban éltek nemzeti kisebbségek az országban: 1931-ben 691 923 magyar és 3 231 688 német lakosa volt ennek az utódállamnak.
Több deportálási körzetet hoztak létre, az egyik egy Patronka nevű gyár Pozsony területén, a másik maga Pozsonyligetfalu, ahol korábban zsidó munkatábor működött német fennhatóság alatt. A németek nem sokkal a történtek előtt kiürítették a zsidó munkatábort, elhajtották vagy legyilkolták az egyébiránt Magyarországról oda deportált zsidókat.

Hogyan zajlott a német és a magyar lakosság deportálása?
A filmben megszólalnak családok, akik elmondják: felszólítást kaptak a hivatalos állami nyelven, amelyben közölték velük, tudomásukra jutott, hogy német vagy magyar nemzetiségűek, „ezért Pozsonyban tartózkodásuk nemkívánatos”. Megírták, hogy hol jelentkezzenek azonnali hatállyal. Általában egy napot kaptak, de voltak olyanok, akiknek azonnal csak annyi holmit lehetett összepakolniuk, amennyit kézben el tudtak vinni. Batyuba rakták a teljes életüket, és családostul, fegyveres őrök kíséretében indultak a rendőrségre. A legtöbben már soha nem léphették át a küszöbüket, mert másnak utalták ki a lakásukat.
A rendőrségen hosszú ideig kellett várakozniuk, majd akár az állatokat, elhajtották őket a legközelebbi deportáló helyre. Ligetfalun az oda deportált magyarok csak régi, komfort nélküli házakban lakhattak. A német ajkú családokat (akik között rengeteg magyar volt a vegyes házasságok okán) a korábbi zsidó tábor barakkjaiba hurcolták, mostoha körülmények között éltek, elborították őket a különböző kártevők.
A magyarországi sajtó meglepő részletességgel és naprakészen, rendszeresen beszámolt a pozsonyi deportálásokról. 1947-től viszont már nem lehetett erről írni, ezért Magyarországon később feledésbe merültek a rémtettek. Legelőször az Új Magyarország 1945. július 10-i száma közölt tudósítást, Isteriensis álnéven, valószínűleg Szalatnay Rezső tollából.
A cikk csak abban az időszakban tizenkilenc olyan esetet ír le, hogy miután katonák rontottak be a családhoz, és az ablakon kidobálták a holmijaikat, a lakás tulajdonosa kétségbeesésében öngyilkos lett. E tudósításból az is kiderül, hogy a magyarokat ugyanazok a rendőrök kísérték át a Dunán vert hajóhídon, mint egykor a zsidókat. A deportáltak között volt Esterházy Lujza grófnő is, akinek csupán az volt a bűne, hogy kérelmezte, engedjék el a Szovjetunióban fogva tartott testvérét, a két világháború közötti korszak egyik legnagyobb tehetségű felvidéki magyar politikusát, gróf Esterházy Jánost. Esterházy Lujza látott a rendőrségen egy táblát, amely még a zsidók elhurcolásának idejéből maradt ott: „Zsidók érdekében közbenjárni tilos!” A „zsidók” szót áthúzták, és fölébe írták: „magyarok”. A szöveg többi része maradt…

Hogyan torkollottak a deportálások tömeggyilkosságba?
Beneš már a háború alatt előkészületeket tett a teljes német és magyar nemzetiségű lakosság elüldözésére Csehszlovákiából. Sztálinhoz is elment a háború utolsó éveiben, és nagy mennyiségű fegyvert kért tőle a háború utáni időszakra. Tehát tudatosan készült a későbbi mészárlásokra. A háború utolsó hónapjaiban újjáalakult csehszlovák állam katonái Beneš elnök buzdítására azonnal elképesztő brutalitással kezdték meg a német ajkú lakosság elüldözését és tömeges legyilkolását.
A ligetfalui tábort az új állam hivatalos szervei őrizték, a szovjet katonák csupán fegyveres erőt biztosítottak, de semmiben nem vettek részt. A csehszlovák 4. hadsereg 17. ezredét 1945. június 10-én Prágában bevagonírozták, hogy átvegyék a pozsonyligetfalui tábor őrizetét. Félúton, a morvaországi Přerovban, június 18-án a szerelvény egy ideig várakozott. A mellettük veszteglő szerelvényben a Csehországból éppen tömegével a Felvidékre hazatérő (onnan a háború utolsó időszakában evakuált) német és magyar civil lakosok utaztak. A szerelvény utasait, 267 személyt (120 nőt, 72 férfit, 75 gyermeket és csecsemőt) leszállították, és kiterelték a városból. Az úgynevezett Svéd sáncoknál a helyi falusiakkal tömegsírt ásattak, ahová az összes utast belelőtték. Majd az ezred folytatta útját Pozsonyligetfalura, ahol átvették a helyi hivatalos fegyveres szervektől a tábor őrizetét. Valószínűleg már aznap megkezdték a német táborban a kivégzéseket. Határőrizeti feladatokat is kaptak. Akinél akár csak egy halvány akcentust is hallottak, s felmerült a gyanú, hogy a német vagy a magyar kisebbséghez tartozik, a kivégzendők közé terelték. Pozsonyligetfalun 500–1500 fő közé tehető a meggyilkoltak száma. A csehszlovák állam a potsdami konferenciára akart etnikailag „tiszta helyzetet” teremteni, így a konferencia után leállították a kivégzéseket. A deportálások viszont nem szűntek meg, továbbra is sokan haltak meg betegségek és éhezés következtében.

Hogyan jutott el Önhöz a feledésbe merült vérengzés története?
1995 táján az Új Magyarország külpolitikai rovatánál dolgoztam, hozzám tartoztak a határon túli magyarok ügyei. Egy nap megjelent a szerkesztőségben egy idős ember, Mezzey Sándor. Ő mesélt nekem először a pozsonyligetfalui táborról, ahol agyonverték a testvérét, Mezzey Istvánt. Megdöbbentem a tömeges erőszaktól, haláltól, tífusztól és éhínségtől szenvedő gyermekek történetei hallatán. Olyan állapotokról beszélt, amelyek a holokausztról hallottakat idézték fel. Megírtam a Mezzey úrral készített beszélgetésemet, de már tudtam, hogy még dolgom lesz ezzel a történettel. Néhány esztendeje régi kollégákként beszélgettünk Skrabski Fruzsina producerrel, filmrendezővel, aki számos jelentős dokumentumfilmet készített. Neki vetettem föl, hogy erről a témáról is kellene filmet készíteni.

Mennyi idő alatt készült el a film, és mi volt az Ön szerepe az elkészítésében?
Két év alatt készült el a film. Skrabski Fruzsina összehozott egy tehetséges fiatal rendezővel, Géczy Dáviddal, aki Cannes-ban is nyert már egyik alkotásával. Ő a filmes technikai tudását, én pedig a történetet hoztam. Megírtam a forgatókönyvet és a fiktív jeleneteket, és fölkerestem a filmben megszólaló családokat, történészeket, politikusokat.
Rengeteget segített nekünk Szabó József, a pozsonyi nagykövetség tanácsosa, aki számtalan újságcikket írt a pozsonyligetfalui eseményekről.

Meglepetésként érte, hogy a Magyar Mozgókép Fesztiválon a rövid dokumentumfilm kategóriában díjat nyert a Népirtás Pozsonyligetfalun?
Örülök, mert ez az első film, amelyben alkotóként is részt vettem. Viszont sokkal nagyobb megelégedéssel tölt el, hogy a film által felhívjuk a magyarországiak és a határon túliak figyelmét, hogy Pozsony mellett egykor tömeggyilkosságot hajtottak végre. Ma Pozsonyban nem hallani magyar és német szót, annak ellenére, hogy 1945 elején még minden harmadik ember ezeken a nyelveken szólalt meg. Az áldozatokat tömegsírokba lőtték, melyek jelentős része a ma álló lakótelepi házak és a Budapestről Pozsonyba bevezető egyik út alatt húzódik. Civilizációnk alapelvei szerint tehát temetetlen holtak fölött megyünk át autóval. Ezzel a kibeszéletlen tragédiával foglalkozni kell. Az pedig világtörténelmi jelentőségűvé teszi a történteket, hogy a Přerovban kivégzettek holttestét két év múlva kiásták, s a gyermekek és nők tetemeit átvitték az Olmütz közelében fekvő krematóriumba, ahol kétszer (!) égették el őket, hogy még azonosítható csontdarabok se maradjanak belőlük. Tehát 1947 októberében Morvaországban, Európa közepén ismét beindultak a krematóriumok.