Talán különösnek tűnik a témaválasztás, de ha arra gondolunk, hogy az orvos holisztikus szemlélettel közelít az emberhez, érthető, ha ilyen gondolkodásmóddal szemléli a környezetét is. Professzor úr, honnan származik az építészet iránti érdeklődése?

Mindkét nagyapám építész volt, egyikük Kispest város főépítésze, festőművészként a Nagy Balogh János Egyesület alapító tagja, majd B-listázták, és a vidéki birtokára költözött. Másik nagyapám megépítette a népligeti vurstliban Európa legnagyobb hullámvasútját is, amelynek – Trianon után – a Vasút a Kárpátoktól az Adriáig nevet adta. Jegyeit ma is őrzöm. Ő a Palotanegyedben, a Reviczky utca 4.-ben lakott, ahol én is születtem, a játszótér a Múzeumkert volt számomra.

A rövid Reviczky utca épületei, mint a Wenckheim-palota, a mai Szabó Ervin Könyvtár, a Bánffy-palota és lakói, Babits Mihály, Karinthy Frigyes vagy a szomszédunk, az orvos Krepuska Géza különleges és máig ható kultúrát közvetítenek. Édesapámat osztálytársa, Cini, Karinthy Ferenc az életrajzi regényében is megemlíti. Később átköltöztünk egy Lónyay utcai, ugyancsak tágas, nagypolgári lakásba, ahol nemcsak a napfény, a tér, az ötvenhat négyzetméteres nappali, hanem a fehér Zsolnay-cserépkályha – oromzatán színes kakassal – ma is jó érzést kelt bennem, ha visszagondolok rá. Éppen így lenyűgözött a Duna-parti látvány a Gellért-heggyel, az egyetemekkel, a Nagycsarnokkal és a Szabadság híddal, amely honvágyam egyik mindenkori biztos képe.

Gyermekkorom óta vonzódom a tárgyakhoz, az épületekhez, érzem a teret, szeretem a formákat, az arányokat. Családi otthonaink berendezését mindig élveztem, és gondosan törekedtem a funkció, a látvány és az általuk keltett érzet optimális összehangolására.

Középiskolai tanulmányait az országos hírű Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnáziumban végezte.

A gimnáziumot 1963-ban kezdtem az úgynevezett A (általános) osztályban, bár gondolkoztam, hogy a matematikai tagozatra jelentkezzem, de szerencsére nem tettem. Így ismertem meg későbbi feleségemet, akihez különös kötődésemet már szeptember elsején, az első nap első órájában felismertem. Osztályfőnökünk a kiváló nyelvész, irodalomtörténész, Kulcsár Adorján volt. Igazi pedagógus személyiség, akivel élete végéig tartottuk a kapcsolatot, és rendszeresen látogattuk az osztállyal. Mindhárom leányunk is itt végzett.

Az elmondottak alapján joggal vetődik fel a kérdés: miért nem a Műegyetemre jelentkezett?

Kezdetben úgy terveztem, hogy – bár szinte minden érdekelt – építész leszek. Azonban hamar beláttam, hogy képzeletem és térbeli szárnyalásaim, álmaim a kötelezően előírt házgyári panelkalitkák tervezésével nem valósíthatók meg, változásra pedig akkor nem volt semmi remény. Az is zavart, hogy ott tanuljak, ahol a Mechanika Tanszéken édesapám tanít.

Az akkori, komoly felvételi vizsgáknak hatalmas tétje volt, hiszen, ha nem sikerül, jött volna a két év katonaság, melyet aligha bírtam volna ki, antikatona voltam. Már végzett orvosként, a rövid kiképzés alatt, amikor balról jött az elöljáró, én gondolkozás nélkül bal kézzel tisztelegtem kis meghajlással, mire ő üvöltésben tört ki, ennek okát mások magyarázták el. Már felkent tartalékos alhadnagyként Verpeléten, a harckocsizó ezrednél egyszer kíváncsian megkérdeztem a gyengélkedőre feljött parancsnoktól, hogy hol vannak a harckocsik, hiszen én csak tankokat látok itt. Válasz helyett felugrott a székből, és elvörösödött fejjel kirohant, soha többé nem szólt hozzám.

Ma a részben Kós Károly tervei, szellemisége nyomán épült Wekerle-telepen lakik.

Igen, jó ott lakni, közel van a munkahelyemhez, sok a zöld, emberléptékűek az annak idején kerítés nélküli, csak sövényekkel elválasztott épületek. Wekerle-telep az a kertváros, mely leképezte a társadalom szerkezetét is. Elképesztően rövid idő alatt épült, hogy segítsen a rohamos ipari fejlődés miatt kialakult súlyos fővárosi munkaerőhiányon, illetve a dolgozók szállásgondján. Egy lakosra akkor kevesebb mint három négyzetméter lakóterület jutott. Ekkor alakult ki az ágybérlet, a fekvőhelyeket nappalra és éjszakára külön-külön is kiadták. Aki nappal dolgozott, az éjjel aludt benne, aki éjjel dolgozott, az nappal.

A telep Wekerle Sándor miniszterelnök kezdeményezésére született 1908-ban. A munkáslakások mellett volt ott orvosi, tanítói és postamesteri lakás. Mi most az igen tágas, egykori postamesteri lakásban élünk.

A telepen annak idején saját rendszabályok, szervezetek, egyletek, közösségek működtek, kiváló lehetőség lenne ez a környezet arra, hogy a fenntartható fejlődésnek ma is mintapéldájaként működjék. Mint a Wekerlei Társaskör korábbi alelnöke és a Parlamenti Fenntartható Fejlődési Bizottság alapító tagja, többször terjesztettem elő javaslatot erre az önkormányzatnak és a közösségnek is, de úgy tűnik, ez még várat magára.

Hadd idézzem az 1908. évi XXIX. alapító törvény-cikk Wekerle Sándor által megfogalmazott indokolását „a Budapesti székesfővárosban a környékén állami költségen létesítendő munkásházakról”. „Megfelelő és az egyén gazdasági erejéhez mért otthon első alapja az elégedettségnek. Jelentékeny tényezője az egészségnek, ápolója és fejlesztője az erkölcsnek; emeli a munkakedvet, fokozza a munkaképességet, szilárdítja a földhöz s a hazához ragaszkodás kapcsait, szóval oly előnyös fizikai és kedélybeli visszahatást idéz elő, amely végeredményében a gazdasági és nemzeti megerősödés szempontjából is számottevő tényezőként jelentkezik.”

Szeretném, ha a törvényeket mindenütt és mindenkor ilyen szellemben, ilyen bölcsen, komplex módon fogalmaznák meg. Wekerle értette, hogy a lakás, a család, az egészség, a közjó szolgálata, az erkölcs, a jó munkakedv és eredményes termelés, azaz a társadalom boldogsága, fejlődése egymástól elválaszthatatlan értékek.

Környezetpszichológiai kísérletek bizonyítják, milyen súlyos károsodásokat szenvedhet az ember, ha nem bio–pszicho–szociális alkatának megfelelő épített környezetbe kerül. A megfelelő tér, annak szerkezete, a méretek, a színek, a fény, a díszítések segítik az ember egészségét megtartani. A beteg ember gyógyulására is nagy hatással van az épített környezet. Egyetemünk rektoraként ezért dolgoztam azon is, hogy a külső klinikai tömbünk kertjét össze-
nyithassuk az ELTE kezelésében lévő Füvészkerttel, hogy a betegek szabadon sétálhassanak. Meg is kezdtük a munkát, de sajnos nem maradt idő a befejezésére.

Milyen szemlélet érvényesülését tartja kívánatosnak az orvoslásban – és akár az építészetben is, hiszen mindkettőben az adott kor emberképe jelenik meg?

A múlt század elején nemcsak nagyszerű politikusok, hanem orvosok is születtek, akiket ugyanolyan széles látókörű gondolkodás jellemzett. Korányi Sándor, aki a világon elsőként írta le a veseelégtelenség ismérveit, és ma is használatos módszert dolgozott ki a felismerésére, a következőket írta a betegségről: „…a beteg baja nemcsak egy szerv, nem is egész egyéniségének egyetlen szerv állapotából megítélhető betegsége, de mind annak összessége, amit felőle érez, amit felőle gondol, ami morphologiailag beteg szerve állapotából a többire következett, vagy következni fog és amit általa testileg, lelkileg szenved.”

Kívánom, hogy az építészetben és az egészségügyben ugyanúgy, mint az egész társadalomban minél jobban érvényesüljön az ilyen típusú átfogó, az összefüggéseket értő szemlélet. Ne csak betegséget kezeljünk, hanem beteget, ne csak épületet építsünk, hanem szerves lakótereket.

Hosszú távú városfejlesztési koncepciójának mi a lényege?

A múlt század nyolcvanas éveinek végén, amikor a IX. és VIII. kerület egyes részei igazi posványos területek voltak, kidolgoztam a Dél-Budapesti Egyetem Város tervét, hogy adjunk funkciót a területnek, az volt az elgondolásom, hogy ezáltal nemcsak a Sorbonne-t szárnyalhatjuk túl, hanem automatikus revitalizáció jöhet létre. Akkor még nem újult meg a Ráday utca, a Corvin negyed. Az Üllői úton már száz évvel ezelőtt klinikák, kórházak, egészségügyi intézmények épültek. Ehhez hozzávettük a BME-et, az ELTE-t, a Corvinus Egyetemet és a területen található valamennyi oktatási intézményt (a Vendel, a Rigó és a Lónyay utcai iskolákat), és kiszámoltuk, hány diák, hallgató, beleértve a külföldieket is, illetve oktató jelenik meg itt naponta. Kiderült, hogy ezen a nagyobb kerületnyi területen tanulók és oktatók száma mintegy százezer fő. Rájuk számítva, a szolgáltatásokat összehangolva, a tervezett sétálóutakkal és zöld parkokkal együtt létrejöhetett volna egy olyan, fiatalokat kiszolgáló szellemi központ, párját ritkító nyitott kampusz, melyre nem csak Budapest lehetett volna büszke, hatása is messze vezetett volna. Az akkori Fővárosi Tanács hosszú távú tervébe csak annyi került bele ebből, hogy „egészségügyi központ fejlesztése”, a főépítész pedig azt mondta nekem, „milyen érdekes, hogy egy orvos képes ilyen nagyban gondolkozni, ő csak tömbrehabilitációban tud”.

Mint említette, a külföldi kutatóévek mellett építészeti konferenciára is meghívták.

A Wekerle-telep fennállásának századik évfordulója alkalmából 2008-ban rendeztünk az ICOMOS (Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsa) Magyar Nemzeti Bizottsággal egy wekerlei műemlékvédelmi konferenciát, melyen előadást tartottam mintaértékű lakókörnyezetünkről. A következő évben meghívást kaptam Párizsból, hogy vegyek részt a Saint Denis-ről szóló tudományos megbeszélésen. Amikor megérkeztem, kiderült, hogy már másnap reggel nekem is kell előadást tartanom a Wekerle-telep építészetéről. Szerencsére az internet segítségével éjszaka össze tudtam szedni a megfelelő képeket, és megtartottam az előadást, nagy tapsot kaptam. Kiderült, hogy az ő telepükön hasonló gondokkal küszködnek.

A Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri elméleti tömbjének tizennyolcadik emeletén beszélgetünk. Régóta
szeretné, ha kilátó nyílna a Pest fölé emelkedő épület tetején.

Vitatkozni lehet arról, szép-e ez az épület vagy sem, mindenesetre szerkezetileg modern, korának emblematikus építménye, és száz év múlva is a helyén állhat, s ráadásul a teteje igen alkalmas kilátóhelynek. Körbelátni a várost, a teljes budai panorámát. Ha üvegborítású lépcsőház, illetve liftház csatlakozna hozzá, a kilátó hívogató turisztikai központ lehetne, és hasznára válna az egyetemnek, az országnak. Nem elhanyagolható a kiegészítő építmény biztonsági szerepe sem, hiszen most hiányzik az igazi, biztonságos menekülési útvonal. Több mint húsz éve próbálkozom, és magyarázom, hogy akinek nincsen kilátója, annak nincsen kilátása, márpedig Pestnek még nincsen. Remélem, egyszer majd lesz –
a Semmelweis Kilátó.

Miért harcolok ennyit? Úgy érzem, hogy mindenkinek kötelessége kihoznia magából, ami benne van, kötelessége hozzájárulnia a világ összértéktermeléséhez, jobb jövőjéhez, az országúthoz, melyet ugyan egyesek építenek, de melyen mindenki, a világ halad előre.

 

A szerző író, újságíró