Krimihez hasonlóan izgalmas könyvében az eseményeket úgy ismerteti, mintha Ön a jelenkor történésze, krónikása volna. A politológus a jelenkor történésze?
Eredendően történészként célom valóban jelenkortörténeti munka megírása volt, amelyben a 2010 és 2020 közötti magyar külpolitika általam legfontosabbnak tartott történéseit igyekeztem bemutatni. Engem a nem egyszer leegyszerűsítő, a valóságot mesterségesen kreált, erőltetett kategóriákba gyömöszölő elméleteknél mindig is jobban érdekelt maga az összetett, árnyalt és izgalmas valóság. És úgy gondolom, a téma iránt érdeklődő olvasók nagy része is így van ezzel. Annak idején – némi Kádár-kori előzménnyel – már megírtam a magyar külpolitika 1990–2006 közötti történetét. Ez a könyv annak folytatásaként is felfogható.
Munkája jelentős részben Orbán Viktor külpolitikai szövegeinek bemutatásán, olykor önmagukkal való szembesítésén alapul. Miért? Nincsenek más dokumentumok? A magyar külpolitika az ő egyszemélyes üzeme? Milyen különbségeket lát Martonyi János és Szijjártó Péter külügyminiszteri tevékenysége között?
Valóban elég sokat idézek Orbán Viktor beszédeiből, interjúiból. Ennek fő oka, hogy az elmúlt tíz évben egyértelműen ő a magyar külpolitika legmeghatározóbb alakítója. Ez egyben egyfajta folytonosságot is biztosít a magyar külpolitika számára. Ezzel együtt a korszak során több fontos kérdésben is változott a magyar álláspont, vagy máshová kerültek a hangsúlyok. Persze gyakran a körülmények is változtak. 2014-ben pedig elég jelentős hangsúly- és stílusbeli váltást eredményezett, hogy a klasszikus diplomáciai iskolát képviselő, az értékalapú külpolitikát hangsúlyozó, határozottan atlantista elkötelezettségű, kompromisszumkereső Martonyi Jánost a nemzeti érdekérvényesítést mindenek fölé helyező, „realista” külpolitikai iskolát képviselő, a külgazdaságot előtérbe helyező, konfrontatívabb stílusú Szijjártó Péter váltotta fel.
Igyekszem azért a magyar külpolitikával kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat is bemutatni, bár tény, hogy nincs belőlük túl sok. A nyilvánosság számára is hozzáférhető egyetlen átfogó külpolitikai stratégia még 2011-ben készült, külpolitikai vonatkozásai is vannak továbbá a 2020 áprilisában elfogadott nemzetbiztonsági stratégiának. A 2010-es kormányprogramnak nem volt külpolitikai fejezete, a Fidesz programjában pedig egyetlen szó sem esett a külpolitikáról. 2014-ben és 2018-ban pedig már se kormányprogram, se Fidesz-program nem volt.
Orbán Viktor gyakran kifejti, hogy a külpolitika nem ideológia kérdése. Ahogy olvasom az Ön könyvét, a miniszterelnök külpolitikai szövegeiből és gyakorlatából mégis markáns, összetett külpolitikai ideológia sejlik ki. Ön ezt hogyan látja?
Ez attól függ, mit értünk ideológián. Orbán Viktor – korántsem csak a külpolitika területén – gyakran hangsúlyozza, hogy az ideologikus politizálás, és általában a hagyományos ideológiák kora lejárt, miként a 2014-es nagyköveti konferencián fogalmazott: „az ideológiai központú külpolitikai vonalvezetést a félnótás országok számára találták ki az okos országok”. Álláspontja szerint a magyar külpolitikának pragmatikusnak kell lennie, amelynek egyetlen célja a magyar nemzeti érdekek minél hatékonyabb képviselete a világban.
Ezzel párhuzamosan azonban folyamatosan hangsúlyozta bizonyos értékkérdések fontosságát a nyugati szövetségeseivel folytatott vitákban, így a nemzetállami szuverenitással, a multikulturalizmushoz való viszonyulással, a család fogalmával, a keresztény vallás és kultúra szerepével, a vezetők és az intézmények viszonyával, a piacgazdaság megváltozott természetével vagy éppen a politikai korrektséggel kapcsolatban.
Mi fordította, kérdezik sokan, Orbán Viktort a Nyugat, az Európai Unió és az USA ellen? Konkrét politikai nézeteltérés? Mi magyarázza azt, ami gyakran a szövetségeseinkkel való éles szembefordulásnak tűnik?
Nem fogalmaznék úgy, hogy Orbán Viktor a Nyugat vagy akár az Európai Unió ellen fordult, és a szövetségeseinkkel való éles szembefordulásról sem beszélnék. A könyvben a miniszterelnök számos nyilatkozatát idézem az elmúlt tíz évből, melyekben hitet tesz hazánknak a nyugati civilizációhoz való erős kötődéséről, hangsúlyozza a NATO-hoz való szövetségesi hűségünket, és határozottan kiáll Magyarország európai uniós tagsága mellett. Ugyanezt erősíti meg a 2020-ban megjelent nemzetbiztonsági stratégia is. Mindazonáltal a magyar miniszterelnök folyamatos – és mind konfrontatívabb stílusban megfogalmazott – kritikával illette a Nyugatot és különösen az EU intézményeit, politikáját. Ennek a kritikának jelentős része az előzőekben említett értékkérdésekhez kapcsolódott. Fontos oka volt még a Magyarország, valamint az EU intézményei és meghatározó tagállamai közötti vitáknak a jogállamiságról vallott eltérő felfogás, a multinacionális cégekre kivetett különadók, a magyar–orosz viszony alakulása és vélhetően belpolitikai, szavazatmaximalizáló megfontolások is.
Mint könyvében írja, a magyar kormány a tárgyalt korszakban kiemelt szerepet tulajdonított a V4-ek együttműködésének. Ez hogyan függ össze a magyar politikai gondolkodás hagyományával?
Mint köztudomású, ennek az együttműködésnek a középkorig visszanyúló történelmi gyökerei vannak, és a rendszerváltozást követően is hamar tudatosult az érintett országokban, hogy a földrajzi közelség, a sok szempontból hasonló társadalmi-gazdasági-politikai helyzet, a közös kihívások és érdekek szorosabb együttműködésre és közös érdekérvényesítésre predesztinálják őket. Ennek megfelelően a visegrádi együttműködés a rendszerváltozás utáni valamennyi magyar kormány számára fontos prioritás volt, és már az első Orbán-kormány is kiemelten kezelte. A magyar kormány 2010 után is nagy energiákat fektetett az együttműködés elmélyítésébe, és az aktuális kormányoktól függetlenül általában partnerre is talált a többi országban ehhez. Viták persze mindvégig voltak, például a lengyelekkel az oroszokhoz való viszonyt, a csehekkel és a szlovákokkal az EU-hoz való viszonyt illetően.
A V4-eken kívül a térségi politika általában is sikeresnek látszik. Ám a legkeményebb dión, Románián mintha nem volna fogás. Nem veszélyezteti nemzetpolitikánkat, hogy Románia sokkal jobb viszonyt alakított ki az Egyesült Államokkal, mint mi?
A térség országai közül – Ukrajna mellett – valóban Romániával a leghűvösebb a viszonyunk. Jól mutatja ezt, hogy 2010 ősze óta nem volt a magyar és a román miniszterelnök között hivatalos kétoldalú találkozó. Szerintem azonban az ottani magyar kisebbség helyzete elsősorban a mindenkori többségi kormány hozzáállásán múlik. A nemzetközi közösségnek a határon túli magyar kisebbség – és általában az őshonos kisebbségek – jogaihoz való viszonyulásában nem nagyon érzékelek különbséget a 2010 előtti időkhöz képest. Sajnos, ez nemcsak az Egyesült Államokra, hanem az Európai Unióra is igaz.
Egyesek szerint nem éltünk a washingtoni külügyi kormányzat Wess Mitchell-i felénk nyitásával. Önnek mi a véleménye erről?
Tény, hogy érkeztek jelzések arról, hogy a Trump-adminisztrációnak fenntartásai vannak az általuk túl szorosnak tartott magyar–orosz és magyar–kínai viszonyt, valamint az amerikai energiapolitikai terjeszkedés támogatását illetően, illetve kritizálták az Ukrajna–NATO csúcsszintű kapcsolatok blokkolását. Mindenképpen elmondható azonban, hogy Donald Trump elnöksége idején jelentősen javult a két ország közötti politikai együttműködés, ezt az amerikai nagykövet számos interjújában megerősítette, és sor került végre magyar–amerikai csúcsszintű megbeszélésre is. Én jobban aggódom a magyar–amerikai kapcsolatok jövőjéért, amit nem igazán szolgált Orbán Viktor Trump melletti nyílt kiállása az amerikai elnökválasztási kampányban.
Milyen jövője lehet a keleti nyitásnak, amelynek felemás eredményei vannak – lásd a Kína támogatta belgrádi vasútvonal késlekedését és a Nyugat Három Tenger Kezdeményezésének kibontakozását –, amikor a nyugati szövetség két éve a II. hidegháborúra állt be Kínával szemben?
A kormány szemmel láthatóan pragmatikus egyensúlyozó politikára törekszik Nyugat és Kelet között, kritikusai gúnyosan ezt nevezik pávatáncnak. E hozzáállás kapcsán rendre elhangzik érvként, hogy a nagyhatalmak sokkal nagyobb volumenben üzletelnek Kínával és Oroszországgal, de méretüknél és befolyásuknál fogva többet megengedhetnek maguknak ezen országok politikai rendszereinek és emberi jogi helyzetüknek bírálata kapcsán. Tény azonban, hogy mindkét ország irányában keményedik a nyugati – különösen az amerikai – hozzáállás, és a kormány Kína-politikáját egyesek már a Fideszen belül is nyíltan bírálják, lásd például Lázár János legutóbbi nyilatkozatait.
A Benjámin Netanjahuval való barátságot hogyan értékeli? Bibivel minden washingtoni kormánynak meggyűlt a baja, mára mégis kivívott magának bizonyos tekintélyt, többen a közel-keleti béke biztosítékának tekintik. Lehet ő valamiféle minta Orbán Viktor számára?
Mind a hozzájuk közel állók, mind ők maguk hangsúlyozzák a közöttük meglévő jó személyes, mondhatni baráti kapcsolatot. Érdekes adalék ehhez, hogy a magyar miniszterelnök 2018. júliusi találkozójukat követő sajtónyilatkozatában „Kedves Netanjahu Barátom!” szerepel megszólításként. Egyetlen más esetben sem találtam annak nyomát, hogy miniszterelnökökkel, köztársasági elnökökkel történő kétoldalú találkozóihoz kapcsolódó sajtónyilatkozataiban Orbán Viktor ne a hivatalos „Mélyen Tisztelt Miniszterelnök Úr/Elnök Úr” formulát használja. Ennek a jó viszonynak a személyes szimpátián túlmutató okát Orbán Viktor azzal magyarázta, hogy mindketten erősen nemzeti elkötelezettségűek, amit nyilván tovább erősít a migránskérdésben vagy éppen Soros György tevékenységének megítélésében mutatkozó közös álláspont.
Könyve bevezetőjében kiemeli, hogy igyekszik tartózkodni a direkt minősítésektől, és nem foglal állást abban, hogy miben volt igaza a magyar kormánynak, és miben nem. Mi ennek az oka? Miért nem kísérli meghatározni a jelenlegi magyar nemzeti érdeket?
Úgy vélem, ez nem célja az egyetemi tankönyvnek is szánt munkának. Egyetértek kollégámmal és barátommal, Schlett Istvánnal abban, hogy a „Mi a teendő?” nem a tudomány, hanem a politika kérdése. Magánemberként természetesen több kérdésben is van kialakult álláspontom, de ezt személyesebb jellegű írásaimban osztom meg a nyilvánossággal. Ezt tettem például tizenkét éven keresztül a Kommentár című lapban.
Folytatja-e a könyvet?
Valószínűleg igen, ha a Jóisten megsegít, tíz év múlva.
Borítókép: Lévai Anikó, Orbán Viktor, Sara Netanjahu és Benjamin Netanjahu a budapesti Dohány utcai zsinagóga Vészkorszak-emlékművénél 2017-ben. Forrás: Orbán Viktor Facebook-oldala.
