Olvassa el a  páros interjú első részét, majd a második részét is! 


A Kertész utcai Shaxpeare-mosó

Folytassuk a beszélgetést a POSZT versenyprogramjába került előadásokról! Bizonyos értelemben félrevezető a válogatásotok, hiszen a magyar színházi repertoár alapvetően továbbra is a már bevált klasszikusokra épül, de ti a klasszikusoknak sem „klasszikus” előadásait választottátok. Például olyan Shakespeare-produkció szerepel a programban, amely játékos őrületbe fordítja a Rómeó és Júliát. Az Örkény Színház bemutatója mai környezetbe, a VII. kerületi bandaháborúk közegébe helyezi a darabot, és rendkívül szabadon kezeli azt. Závada Péter átiratát színészi improvizációkkal egészítették ki, így számos színpadi geg és „őrült” játék dúsítja fel az eredeti történetet.

Uray Péter: Rendkívül virtuóz előadás. Bodó Viktor rendező lazán és szabadon bánt a térrel, történettel, színészekkel, és ez felszabadító erejű. Schnábel Zita díszlettervező mind az optikai csalódás, mind a naturalitás költészete szintjén káprázatosan jól működő közeget hozott létre. Nagy Fruzsina jelmezei és Duda Éva koreográfusi jelenléte is segítette az Örkény Színház társulatát, hogy revelatív energiával és bátorsággal vegyenek részt az ötletet ötletre halmozó játékban. A Bodó Viktor keze alatt működő alkotói közösségben minden vulgaritás, obszcenitás és nyerseség pozitív fénytörésben jelenik meg, és magas minőséget képvisel.

Dér András: Az Örkény Színház gárdájából olyan színeket hozott elő a Shaxpeare-mosó, amit nem láttam tőlük korábban. Érződött a színészeken, hogy élvezték a munkát Bodó Viktorral, hogy mást kért tőlük, mint amit megszoktak. Nagyon fontos egy színész számára, hogy olyan inspirációkat kapjon, amelyek kizökkentik a rutinból, még ha adott esetben ez jó rutin is, mert nívós társulatról és tehetséges színészekről van szó. Ugyanakkor kicsit egyszerűnek éreztem az előadás gondolatiságát, amit remekül, látványosan és divatosan öltöztettek fel. De a tehetséges ötletparádé nem tette mélyebbé a gondolatot.

/Örkény Színház, William Shakespeare - Závada Péter - a Társulat - Kertész utcai Shaxpeare-mosó Rendező: Bodó Viktor Fotó: Horváth Judit/

U. P.: Az előadás hatásmechanizmusában fontos szerepe van a szexusnak. Ez rengeteg energiát, játékötletet szabadít fel, ugyanakkor a pontos karakterképeknek köszönhetően nem válik öncélúvá. Ahol elakadtam, s zavart éreztem, az az előadás vége, a végjáték kábulata, a pszichedelikus utazás ködbe forduló zárlata volt. A játék addigi tagolása és ritmusa alapján nehezen tudtam átállni erre a váratlan befejezésre.

D. A.: Bennem némi riadalmat is kelt a Kertész utcai Shaxpeare-mosó végkicsengése. Mert a szerelem és a szex témáján keresztül az emberi vállalások bizonytalanságáról beszélt. Sok előadásnak ez volt a témája: a fiatalok, a tizen- és huszonévesek szexualitása, érzelmei, szerelmei, a felnőtté válástól és az elvárásoktól való félelem, a döntésképtelenség. Annak a nehézsége, hogy vállalni kellene a másik embert, egy érzelmet, gondolatot, eszmét. De inkább az ettől való rettegés válik meghatározóvá. Hogy nem vállaljuk önmagunkat, valamiért képtelenek vagyunk erre, nem ismerjük, és emiatt nem is szeretjük magunkat. Frusztrál bennünket ez a bizonytalanság, miközben rettegünk a környezetünk, a világ ítéletétől. A környezet csírájában fojtja el a bátortalan kitörési vágyat. Nemcsak Bodó Viktor Shaxpeare-mosója szól erről, hanem a Radnóti Színházban látott Hegymegi Máté-rendezés is.

Molière – The Passion

Akkor térjünk át erre a darabra! A Molière – The Passion alapanyaga szokatlan.

D. A.: A Radnóti Színház bemutatója nagyon izgalmas munka, és egyúttal nagy ígéret. Az alapanyag Luk Perceval, Feridun Zaimoğlu és Günter Senkel szövegkönyve, amely egy 2007-es salzburgi előadás számára készült, és négy Molière-komédiát kapcsol össze.

A mizantróp, a Don Juan, a Tartuffe és A fösvény összefűzött jelenetei a férfi négy fejlődési fokát mutatják be az ifjúkortól a zsenge és érett felnőttkoron át az öregkorig.

A színlap szerint Ő-nek nevezett alakot (a négy egybefűzött Molière-főszerepet) a Radnóti Színházban Pál András játssza, aki egészen elképesztő teljesítményt nyújt.

/Radnóti Színház - Feridun Zaimoglu - Günter Senkel - Luk Perceval - Moliere - Tha Passion Rendező: Hegymegi Máté Fotó: Dömölky Dániel/

U. P.: Pál Andrástól valóban rendkívüli energiával, koncentrációval és érzékenységgel végigvitt színészi munkát látunk, ez egyfajta összefoglalása is lehet az eddigi művészi útjának. Annak idején is nagyszerű színészre, Thomas Thiemére készült Percevalék anyaga. De ennek a kollázsnak az a veszélye, hogy a benne megjelenő négy Molière-darab nem tud egyetlen előadássá válni.

A Radnótiban az utolsó, A fösvényre épülő résznél már azt éreztem, hogy valami elvész amiatt, hogy végig a vágy kielégületlensége, az egzisztencia kiteljesedésének lehetetlensége áll a középpontban, de nem jelenik meg, ami egy ívre helyezné a négy történetet, nevezetesen az öregedés kikerülhetetlen stációit.

D. A.: Látszólag pszeudoéletrajz. Nehezen kapcsolódik egymáshoz a Molière-darabokból kiemelt négy főszereplő, és kérdéses, hova vezet az összefűzésükkel kijelölt emberi út. Másodszori nézésre már letisztultabbnak, erőteljesebbnek láttam a négy karakter kapcsolatát. A bemutatón az izgalmat és az erőlködést érzékeltem, nemcsak a színészek játékában, hanem Hegymegi Máté rendezésében is. Jó néhány héttel később, amikor másodszor néztem meg, minden jóval átláthatóbb volt. Megjelentek a finomságok. A verses, rímes, kicsit Romhányira hajazó fordítás sem zavart. A színészek ezt nem a poénra hegyezték ki, hanem az értelemre. Elsősorban Pál András játéka mélyült el. Felfedeztem, hogy Hegymegi Máté rendezése nem akar az öregedésről beszélni. Sorstörténet, de inkább a saját nemzedékének, a harminc körüli fiatal generációnak a küszködésére reflektált. Az Y generáció életében a testiség és a szerelem problematikája meghatározó. Fontos erről beszélni, mert a felelősség és az alóla való kibújás kapcsolódik össze. Ezt több, a válogatás során látott előadásban is általános kérdésként érzékeltem. Úgy érezzük, hogy nem biztonságos, hanem árulásoktól átszőtt világban létezünk, ami kiszolgáltatottá tesz valamennyiünket.

U. P.: Eredeti, személyes interpretáció, amit András elmondott, de szerintem nincs benne az eredeti anyagban. Az másról szól. Azt éreztem, hogy Hegymegi Máténak és alkotótársainak talán bátrabbnak kellett volna lenniük, elhagyniuk Percevalék szerkezetét, és az alapötlet, illetve az első két rész alapján – ami nagyon erősen hatott a Radnóti előadásában is – újragondolhatták volna az irányokat.

D. A.: Nekem is volt hiányérzetem, de ez inkább abból fakadt, hogy olyannyira a szerelem, a birtoklásvágy és a szexus dominált az előadásban, hogy kissé egyoldalúvá váltak Molière figurái, különösen Don Juan és Tartuffe.

Ha alakjukban nem jelenik meg a transzcendens, akkor csak a kihűlt forma érzékelhető, és kevésbé tudunk a figurák mögé nézni. Akkor elmarad belőlük – illetve az egymásba történő átlényegülésükből – a láthatatlan felmutatása és az erre való rákérdezés igényessége. Leginkább ezt hiányoltam a darabból.

U. P.: Kicsit többet beszéltünk a hiányérzetről, mint az előadás erényeiről, pedig minden felvetett probléma ellenére is nagyon igényes és rendkívül invenciózus alkotás a Molière – The Passion. A válogatás során fontos kérdéssé vált, hogy találunk-e a színházi tapasztalat és a formanyelv megújítása szempontjából lényeges előadásokat. A színházi paradigmaváltás jeleit kerestük a korunkról szóló gondolkodásban, a rendezői képalkotásban, a térhasználatban és a színészi minőségben. Hegymegi Máté rendezésében mindezt megtaláltuk.

Bánk bán

Beszéljünk még egy klasszikusról! Számomra meglepetés – nem az előadás minősége miatt –, hogy a klasszikus magyar drámai repertoár egyik megingathatatlan alapdarabja, a Bánk bán is szerepel a válogatásotokban.

D. A.: A romantika korában íródott ez az egyáltalában nem romantikus tragédia, annak ellenére, hogy vannak tipikus jegyei. Lélektani dráma, a shakespeare-i hagyományok követője. Még realista vonások is felfedezhetők benne. Az elmúlt évadokban két nagyon izgalmas Bánk bán-interpretáció született. Az egyik Vidnyánszky Attila 2017-es rendezése volt a Nemzeti Színházban, ami kezdte lepattintgatni a klasszikus mázt Katona József drámájáról. Ezt Tarnóczi Jakab rendezése folytatta. Ráadásul olyan színházi közegben, ahol ez szokatlannak hatott.

A Katona József Színház ugyanis még egyetlen drámát sem játszott a névadójától, mert nem illeszkedett az elmúlt tíz-tizenöt év Katonájának arculatába. Az is meglepetés, hogy egy fiatal, a pályát nagy lendülettel kezdő rendező olyan történelmi, mitikus darabot választott, amely ma alapvetően a nemzeti identitást erősítő közbeszédben és politikai diskurzusban létezik. Azért izgalmas Tarnóczi vállalása, mert kilép ebből, és bebizonyítja, hogy a Bánk bán nemcsak erről szól. Az előadás sokkal mélyebb szinten gondolkodik a történetről. A választás nehézségéről, sőt lehetetlenségéről beszél, a tévedés, a megtévesztés, az előítélet veszélyeiről, az idegenek befogadásának és az idegenekkel való szembenézésnek a problematikájáról, és ezáltal az önmagunkkal való szembenézés szükségességéről. Ezeket a kérdéseket groteszk és profán közegbe helyezi, egy vadászkastély szalonjába. Tehát behatárolt, szűk teret választ a rendező, ahol PVC-esőkabátban, idétlen vadászokként, groteszk táncot mímelve jelennek meg a szereplők.

/Katona József Színház, Budapest - Katona József: Bánk bán Rendező: Tarnóczi Jakab Fotó: Dömölky Dániel/

U. P.: Több olyan munka szerepel a beválogatott előadások között, amely egészen különleges teret és mozgásvilágot használ. Ilyen a Molière – The Passion és a Kertész utcai Shaxpeare-mosó tere, és mindkettőhöz sajátos mozgásvilág és színészi játék társul. De említhetném a sepsiszentgyörgyi A társadalom támaszait, a miskolci Vadkacsát, a Forte előadását, az El valahovát vagy a Cage-et a Frenák Társulattól. Ebbe a sorba tartozik a Bánk bán is. Izgalmas a perspektivikusan szűkülő, egy vadászkastély termére utaló tér, amelyhez kicsi ablakok, oldalajtók tartoznak. A szimbolikus térhasználat hol vadászkastély nagytermének, hol kiállítótérnek, hol diszkónak mutatja a teret. A jelmezváltások, maszkok, a mozgás, a kukucskálások, valamint a szereplők megjelenése a falak réseiben groteszkké teszi a játékmódot, és ez rendkívül felszabadítóan hat. Ugyanez a groteszk világ jelenik meg a karaktermozgások játékában, a jelmezek izgalmas váltásaiban, illetve a zenék kiváló, ugyanakkor eklektikus számaiban is. Mindezek mellett az eredeti mű szövege hangzik el, rendkívül jól értelmezett, a szereplők közti viszonyokat igényesen kibontó formában.

D. A.: A Katona József Színház színészeit nem fogom dicsérni, mint ahogy az Örkény vagy a Radnóti Színház vagy a miskolci társulat színészeit sem. Mert ezeken a helyeken nagyon jól kiválasztott, erős színészgárda dolgozik. E színházakban a gyengébb rendezéseket is  élvezetessé tudják tenni a színészek.

U. P.: Kiváló a Katona társulata. Amilyen groteszk módon fogalmaznak meg figurákat ebben az előadásban, az alapján a Bánk bán még véletlenül se hat hősi történetnek.

D. A.: Mert nem hősi történet. A darabról alkotott felfogást az a történelmi gesztus alapozta meg, hogy 1848. március 15-én – jól reagálva az eseményekre –, ezt tűzték műsorra, és a Gertrudist játszó Laborfalvi Róza a lelkesült hangulat tetőfokán kokárdát tűzött Petőfi és Jókai mellére. De engem középiskolás korom óta zavart az a fennkölt gondolkodásmód, ami körüllengi a művet. Ez lehetetlenné teszi, hogy Bánk bánra – és a többi szereplőre – emberként tudjunk tekinteni. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy miben áll a címszereplő hősiessége. Éppolyan könnyen lépre csalják, mint például Othellót, csak róla eszedbe se jut azt mondani, hogy nemzeti hős. Miközben a nemzet színészei évtizedeken keresztül párás szemmel játszották a figurát…

U. P.: Sztentori hangon.

D. A.: …szentté avatva a hőst, aki – ha minden mázt lepattintunk róla – lényegében egy szerencsétlen, megátalkodott gyilkos. Persze ármánykodnak ellene, sőt, be is húzzák a csőbe, de amikor cselekszik, akkor kíméletlen gyilkosként jár el, mert vakon cselekszik, nem körültekintő, elragadják az indulatai. Klasszikus, antik hősként sem lehet rá tekinteni. Már Vidnyánszky rendezése is ezt feszegette. Tarnóczi Jakab is inkább antihőst látott Bánk bánban, és ez – paradox módon – a darab értékeit erősítette meg. Mert szerintem úgy igazán izgalmas ez a történet, ha elfogulatlanul, mindenféle nemzeti meghatódottságtól mentesen vagyunk képesek ránézni.

U. P.: A Bánk bán kortárs olvasata a legfontosabb a Katona bemutatójában. Zavarba ejtő az ötödik felvonásban Bánk monológja a kiállítóterem kordonnal lehatárolt kis terében, az ott heverő Ottó és Melinda mellett. (Párhuzamos teret használtak, tehát amíg Bánk monologizál, az amúgy más térben összebújó Ottó és Melinda felé fordulva teszi ezt.) Mint ahogy hasonló hatású az Endrével való dialógusa is. Döntésképtelen figurák, eliminálódó történet, egy kiállítási vitrinben könyöklő Gertrudis számonkérő jelenlétében. Utóbbi, bár mozdulatlan a jelenet alatt, de a könyöklő, kifelé néző figura inkább a még mindig jelen lévő és a helyzetet domináló Gertrudist mutatja nekünk, mint egy halott asszonyt.
 
D. A.: Tarnóczi Jakab banális, nyitott véggel fejezi be az előadást. Az előtérben a négy gyereket látjuk, akik piszkálják egymást, míg a negyediket a többiek kilökik a fészekből. Itt nem lesz béke, nem lehet béke. Ideig-óráig valami hamis látszat nyugalmat teremthet, de ha nem tisztázzuk a sorsunkat és a múltunkat, akkor soha nem lesz békés haladás. Ennél súlyosabb felismerés manapság nem zárhatja egy nemzeti dráma előadását.

Legközelebb folytassuk a beszélgetést további klasszikusok kortárs előadásaival!

/Indulókép: Katona József Színház, Budapest - Katona József: Bánk bán Rendező: Tarnóczi Jakab Fotó: Dömölky Dániel/

Itt találja a páros interjú első részét, itt  a második részét!