1974-ben az ELTE magyar–bolgár szakán végzett. Ahogyan tudom, sem előtte, sem utána nem volt rögöktől mentes az útja…
1946. március 15. – Egy karintiai brit táborban születtem: anyám menekült, apám hadifogoly volt. Pár hetes koromban szabadultunk, az első kurta szerelvénnyel haza, Pécsre. Komisz szűkösen éltünk, édesapám (ludovikás tiszt) molnársegéd, előbb a pécsi utcák, majd Inota többszörös sztahanovista kubikusa, aztán jöttek a kegyetlen mészégető évtizedek. Nyugdíjáig. Ikszes származású fia örökölte a megharcolás állhatatosságát. Magyar szakos egyetemi honpolgár szerettem volna lenni mindig. Kiváló tanulmányi eredményeim ellenére se ment ez oly egyszerűen; huszonkét évesen sikerült – levelezőn „kötelezően választott” könyvtár szakkal párosan. Előtte – uránbánya, ott csillés voltam, majd operátor. Később, Budapestre kerülésem idején, hírlapkihordás mellett végeztem az egyetemet, és bejutottam a bolgár szakra. Ekkor már a Ménesi úti Kollégiumban laktam, bulgáriai részképzéseken vettem részt. Diplomával a kézben már a Gorkij – majd Idegennyelvű – Könyvtár foglalkoztatott, nyugdíjazásomig. Ebből a 34 évből majdnem húszat Bulgáriában töltöttem.

Ez hogyan lehetett?
Mindjárt 1975-től négy évig szófiai magyar lektor és az ottani kulturális intézet magyartanfolyamainak tanára lehettem, heti majdnem harminc órában. Akkor családostul mentem, Eszter Bojána lányom már ott született. A nyolcvanas évek elején az MTA aspiránsa voltam a szófiai egyetemen, az ezredfordulón a Magyar Kulturális Intézet igazgatója és kulturális attasé, utána a magyar szak vendégdocense. Közben minden évben magyarországi kiküldetésekben vagy bolgár meghívásokra – kutató- vagy alkotóhónapokat tölthettem ott. Az esztendők során

e könyvtárrév mellett: állandó szerkesztői, kiadói feladatokat láttam el.

1999 és 2009 között remeklő Bence fiam, akivel a Masszi Kiadó óta szüntelenül együtt teremtettünk, nos, ő viselte idehaza nagyobb gondját műhelymunkánknak.

A „könyvtárrév” csupa békés bolgarista tevékenységet jelentett?
Mondhatni – jóformán igen. Bolgár és macedón lapok és könyvek között szemlézést, szerkesztést, beszerzést, katalógusépítést. Meg kutatónapokat: a többi sok munkára. De egyedüli kandidátusként bizony hosszú hónapokig megeshetett, hogy a direktori ellenszenv olvasószolgálatra rendelt. Kiváló kapcsolatok épültek akkor, sokaknak segíthettem a katalógusvilágban.

Lehet-e azt mondani, hogy a magyar és a bolgár kultúra közötti hídszerep töltötte ki tevékenysége java részét?
Megkötéssel lehet: ez pedig az eddigiekből is kitetszik – ha a véletlen oda nem csábít, majd kötöz a szerkesztői-kiadói munkához – s ezt a hűtlenséget áldozataival is gyönyörűséggel vállalom.

Épp most térek vissza szinte teljességemben a bolgaristasághoz,

amelyet tizenéve a sutban kellett hagynom, rengeteg a restanciám kutató- és alkotóterületeimen. Könyvek is.
Szóval: megadatott életemben az a szinte kivételes emberi lehetőség, hogy megélhetésileg (kis kitérőkkel), jobbadán hivatásszerűen ennek élhessek – mennyi-mennyi részterületen, „oda és vissza”. Egyet azonban nem vállaltam. Az MDF alakuló idejében nem lehettem tovább tétlen szemlélő: felajánlottam ismertségemet a két ország ellenzéki ereje közötti kapcsolatokban; sikerült hasznos lennem. De a kinti sajtóban is kijelentettem: a választásokig, utána visszavonulok. Nem is fogadtam el a nagyköveti posztot, jóllehet egy hónap gondolkodási időt is kaptam.

Ez nagyon érdekesen hangzik, különösen, hogy erről idehaza talán kevesen tudnak...
Valóban: idehaza kerültem a hírverést –

nevelő második hazámban nagyon és szerte jól cseng a Szondi név.

Tanár lehettem ott, intézeti igazgató, költő, klasszikusok s kortársak műfordítója, nyelvkönyv és társalgási könyv szerzője, nyelvész kandidátus (a bolgár és a magyar igerendszer összevető vizsgálata, 1984 óta didereg kiadatlanul könyvhalmok mélyén), egyetemi díszdoktor, irodalmári és több száz médiajelenlét jutott, estek, tárlatok jelenlévő szervezője lehettem az ország számos településén, és nem utolsósorban, a Magyar Intézetben bolgár irodalmi és más események befogadója… – ott (s alkalmanként az országban), hetente rendre negyedszáz programot tartottunk, jobbára természetesen magyar vendégekkel.

Koncentrálva az irodalomra: kötötte-e kezét igazgatóként a fordítandó írók választása?
Voltaképp elegendő volt a szabadságunk a „központi” korlátozást illetően. Más a helyzet a hozzánk ömlő annyi más ajánló intézmény részéről. Több mint negyven olyan kiadvány, prospektus, lista érkezett a közel öt év alatt az intézetbe, amelyik drasztikusan egy irányba lejtett. Mindenkori kiegyenlítésre törekvő álláspontom szerint – főleg az antológiákban – igyekeztem sokakat bemutatni, olyanokat, akik más ország hasonló gyakorlatából általában kiesnek.

Ez a kéznyújtás tapasztalataim szerint a Napút, a Napkút s a naputonline.hu ars poeticájában is tetten érhető.
Igen, már az előző lapnál is ezt igyekeztem fokozatosan megvalósítani. De „etikai lépésváltással” oda kellett hagyni a kialakultat, s belevágtunk az újba. Masszi Péter a lapalapító. 2003-ban megvettem tőle a lapot. És 222 mindig tematikus folyóirat-összeállítás született. A megannyi kéznyújtás jegyében: nemzedékek, táborok, művészeti és tudományos területek, ismeretlenek s befutottak között.

Mert: Vagyunk, hogy legyenek.

Lévén egy-egy számhoz több tucatnyi s általában írásával csak „ott” szereplő alkotót kellett megnyernem, a 30 ezer oldalon vagy 10 ezer szerző – ez a leltár (csak képzőművész 900 a színes mellékletben). 150 Káva Téka-füzetmelléklet. Gyakran pénztelen létezés. Napút- és (pályázataink után) egyedi díjak, erősen látogatott estek. Örömeim. Köszönöm a szerkesztőknek is. A könyvekről – máskor.
A print Napút most elszenderül. 44 rovatával virágzik tovább a Napút Online. Ha műhelymunkánk nem sugallta, ha életem most felidézett menetéből nem derült ki, lantletételkor mondhatom: jobb oldalon állok. De és mert: Egyedül együtt jobb.