Elnök úr, hogyan kell elképzelni tizenötmillió búzaszemet?

A Magyarok Kenyere programban nyilván sosem pontosan tizenötmillió búzaszemet gyűjtünk össze. A gabona mennyisége évről évre változik, növekszik. Tíz tonnával indultunk 2011-ben, tavaly már 791 tonna búzát adományoztak a gazdák, idén még többre számítunk.

Ha jól számolom, ez egy nagyjából nyolcvan vagonból álló tehervonat rakománya lenne. Tekintélyes mennyiség. Hogyan működik a begyűjtés meg a szétosztás logisztikája?

Magyarországon nyolcvankilenc gabonagyűjtési pont van. Ezeken az Agrárkamara és a MAGOSZ aktivistái, vezetői dolgoznak a falugazdászok közreműködésével. A Kárpát-medencében a magyar kormány támogatásával működtetett falugazdász hálózat nagyon nagy segítséget ad ahhoz, hogy ez a program kiteljesedhessen.

A határon túl összeadott gabona helyben marad, az ottani rászorulók segítésére. A helyi szervezetek döntik el, hogy kinek juttatják – megőrölik, és a lisztet adják át. Például Kárpátalján idén eddig 96,6 tonnát gyűjtöttek össze, de még folyik a gyűjtés. Igen nagy jelentőséggel bír, hogy ez több mint 1300 személy adománya – gyakorlatilag zsákonként adják össze az emberek. Magyarországon minden megyében külön, több ponton gyűjtjük a gabonát. A helyiek az ott működő karitatív szervezetekkel közösen eldöntik, hogy kinek adományozzák a lisztet, de az ötven százalékát felajánlják a közös alapba.

A közösben felgyülemlő liszt hova kerül?

Ebből az alapból adunk Böjte Csaba testvér árváinak, a nagydobronyi árvaháznak, a Csibészek Alapítványnak vagy éppen a Csángóföldre – vagy oda, ahol szükségben vannak az emberek. Például Kárpátalján a református egyháznak van egy péksége, egész esztendőben ebből a lisztből sütik a kenyeret. Idősek otthonát működtetnek, és télen egy melegedőt, ahova úgy térnek be a szegény emberek, hogy mindig tudják, friss kenyeret adnak a kezükbe.

Tehát a gabona fele központi adományozásra kerül, itt a különböző karitatív szervezetek – az ökumenikus segélyszervezet, a református szeretetszolgálat, a kelet-magyarországi református nevelőszülői hálózat, a megyei gyermekjóléti szociális intézmények – jutnak hozzá. Miután lezárjuk az adományozást, elkészítjük a leltárt, megszervezzük az őrlést a malmokkal, és megindul a szállítás – a gabona, a liszt egy része az őrlőhelyeken marad, és majd akkor szállítják ki, amikor szükség lesz rá. Ebben nagy segítséget nyújtanak a malmok, hiszen ekkora gabonamennyiség tárolása nem könnyű feladat. Ezt követi az adományozási ünnep, amit mindig más helyen – tavaly Nagydobronyban, tavalyelőtt a Délvidéken, azt megelőzően Vajdaságban, idén pedig a Felvidéken – szerveztünk meg.


/Fotó: Nyirkos Zsófia/

Eddig a program praktikus részéről beszéltünk. Miből áll a szimbolikus része?

A tizenötmillió búzaszem arra emlékeztet, hogy 1990-ben a választásokon győztes párt miniszterelnök-jelöltje, Antall József beszédében azt mondta, lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ez bennem nagyon megmaradt. Ugyanígy megmaradtak bennem Csengey Dénes szavai: Európába, de mindahányan. Azt gondolom, hogy a tizenötmillió búzaszem lisztté őrölve a kenyérben eggyé válik, ahogy a tizenötmillió magyar a nemzetben egyesül. Van a programnak egy ilyen üzenete is.

Úgy tudom, hogy – éppen szimbolikus értéke miatt – a só, a víz, a kovász is különböző határon túli területekről érkezik.

Az összeöntött búza az egész Kárpát-medence egységét jelképezi, és az ebből sütött kenyérhez a medence minden sarkából érkeznek az összetevők: Parajdról a só, a Tisza forrásától a víz, és minden évben máshonnan a kovász: most a felvidékiek adták, előzőleg Kárpátaljáról, azt megelőzően Vajdaságból jött.

A kovász, a víz és a só egy helyre kerül, vagy azokat tovább osztják?

791 tonna gabona gyűlt össze a múlt esztendőben, az idén közel lesz kilencszáz tonnához, sőt, reményeim szerint meg is haladja. A kovász, a víz és a só természetesen jelképes. Úgy kell elképzelni a folyamatot, hogy az egyes vidékeken összeöntött gabonából hoztak el a küldöttségek kis zsákokat, ezt a gabonát összeöntöttük, ezen elhelyeztük a vizet, a sót és a kovászt, és erre kértük Isten áldását. Majd ezt az összeöntött búzát mertük zsákba, és vittük el most is a szarvasi szárazmalomba – az ország egyetlen működő hagyományos szárazmalmába –, és megőröltük. Jelképesen ebből készült az ország kenyere. A gabonát amúgy korszerű malomban kell megőrölni, hogy szép és minőségi kenyér legyen, de az, hogy együtt vagyunk, és együtt visszük a malomba, hogy közösen őröljük meg a búzát, erős üzenet, erős jelkép.

A programot az emberek szeretete, egymás iránti felelősségvállalása írja. A nemzeti összetartozás érzése. A gabonával indultunk, a lisztadományozással, de egyre többen mondják: mi nem vagyunk gazdák, de szeretnénk a program részese lenni. Főleg a diaszpórában élő magyarság jelentkezik, hogy szeretne kapni a lisztből, hogy megsüthessék a magyarok kenyerét. Mi ezt a sóval, a kovásszal és a liszttel elküldjük egy gyönyörű csomagban. Díszdobozban adjuk át a lisztet, amit elhelyezünk egy nagyon szép, erre a célra készített kis zsákban, amin rajta van a Magyarok Kenyere emblémája. Aki úgy gondolja, hogy segíteni szeretné ezt a nemes összefogást, hozzájárulhat adománnyal. Az adakozókedvet nem szabad lebecsülni. A búza összeadása lélekerősítő gyakorlat. Jelzi, hogy képesek vagyunk összefogni, megmozgatni az egész Kárpát-medencét.

Tíz év alatt láthatóan nagyon gördülékennyé vált a Magyarok Kenyere program. Hogyan indult egy évtizeddel ezelőtt?

Indulásakor ez Baranya megyei ötlet volt, egy fantasztikus kezdeményezés. Nem a politika, sem az érdekek, hanem az emberi érzések, az élni akarás, az együvé tartozás szándéka, akarata hívta életre. Már az első évben összeadtak az emberek tíz tonna gabonát. A program évről évre fokozatosan gazdagodott, de egy időben azt éreztük, hogy megtorpan. Akkor úgy ítéltük meg a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarával közösen, hogy ez egy olyan program, amit professzionálisan kell segíteni. Nem hagytuk, hogy elfáradjon, lelassuljon, esetleg lendületét veszítse. Ezért vállaltuk a további szervezését. Átvettük a programot és a Magyarok Kenyere Alapítványt is: a MAGOSZ lett az alapítvány tulajdonosa. Ebben a pillanatban Kárpát-medenceivé alakítottuk az alapítványt, felkértünk Kárpátaljáról és Erdélyből egy-egy személyt kuratóriumi tagnak: Kárpátaljáról a református egyház főgondnokát, Erdélyből pedig a Csibészek Alapítvány vezetőjét.

A számokból látom, hogy nő az adakozási kedv, egyre több a gabona. Pedig fordítva is lehetne: azt gondolhatnánk, hogy az agráriumot megviselte a koronavírus-járvány. Mégsem így történt?

A gazdaemberről azt feltételezik, hogy a legszabadabb a foglalkozása. Senki nem mondja meg, mit tegyen, szabadon dönt minden reggel, és végzi a munkáját. Ám közben kiderül, hogy a gazdaembernek egyetlenegy főnöke van: a munkája, ami az élete. Neki a természet parancsol, az állatai parancsolnak, hiszen mindennap ugyanabban az időben kell őket ellátnia. Mindennap meg kell felelnie az időjárás kihívásainak, mindig pontosan minden munkát el kell végeznie a szükséges időben. Tény, hogy a gazdaember is megszenvedte a járványt. De a természet rendje és törvénye szerint köteles volt feladatát elvégezni. Mi pedig, mindet elvégeztük és azt üzentük az embereknek, ne rohanjanak a boltba vásárolni, az áruházat ne ürítsék ki, mert van és lesz élelmiszer. És van gabona, kenyér, és minden egyéb élelmiszer is.

Lehetett olyan hangokat hallani, miszerint a vendégmunkások visszamentek a hazájukba, és nincs, aki betakarítsa a terményeket a földekről.

Valóban sokan távoztak, ugyanakkor nagyon sok magyar ember nem tudott külföldre menni, hogy munkát vállaljanak. Nagy a mozgás a határokon, a nyugati határszél inkább Ausztria és Németország irányába mozdul, míg Kárpátalja, Partium, Erdély lakói viszont mifelénk. Akik most nem tudtak külföldre menni, azok itthon maradtak, elhelyezkedtek és dolgoztak. Legalábbis a többségük. Meglepő, hogy mennyire kevés munkanélküli segélyt és álláskereső támogatást fizettünk ki. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a gazdaember, ha baj van, mozgósítja a családját.

Válsághelyzetben a tudomány, a technika ugrásszerűen szokott fejlődni. Hol érdemes keresni a magyar innovációt az agrárszektorban? Mennyire vagyunk erősek a kutatás-fejlesztésben?

A magyar kutatók nemzetközi mércével mérve is komoly sikereket, eredményeket tudhatnak magukénak. A kutatás színvonala attól függ, hogy egy országnak mekkora gazdasági ereje van. Óriási erőforrásokat igényel, óriási pénzügyi befektetéseket igényel. Most az átalakulás időszakát éljük, mert azt akarjuk, hogy a tudás szolgálja a gazdaságot, ne csak önmagáért létezzen: olyan kutatási témák legyenek napirenden, amelyek a gyakorlatban segítenek.

A XXI. század kihívásai mai megoldásokat igényelnek. Nagyon komoly eredményeket értünk el a digitalizáció terén. Egy kombájnban több elektronika van, mint egy űrhajóban, ez nem vicc. Műholdvezérléssel működnek a traktorok. Ma már pontosan, precízen műveljük a talajt. Éghajlatunk megváltozott – nem klímaváltozás van, hanem megváltozott klímában élünk –, és ehhez kell alkalmazkodnunk. Több mint két évvel ezelőtt hirdettük meg a digitális jólét programját. Már akkor dolgoztunk a digitális agrárstratégián: miként tudjuk a legkorszerűbb digitális eszközöket a termelés szolgálatába állítani, hogyan tudjuk a precíziós gazdálkodás alapjait letenni Magyarországon, és azt elterjeszteni. Jó hírem van: ezek ma már működnek.

Tehát a gazdák fogékonyak az újra, a korszerűre.

Bizony, fogékonyak. Reményeim szerint a MAGOSZ keretein belül, ha a járvány nem akadályoz meg bennünket, minden megyében megalakul az ifjú gazda szervezetünk, és az optimista forgatókönyv szerint még ebben az évben megszervezik a fiatalok az ifjú gazdák első kongresszusát, hogy a maguk sajátos logikája szerint, a XXI. századi elvárásoknak megfelelően, a saját elképzelésük alapján fogalmazzák meg a kormány részére, mit akarnak. Hisz ők erre tették fel az életüket, ezért őket ebben segíteni kell. Párbeszédre van szükség. Az a tudás, ami ma rendelkezésre áll, nagyrészt a fiatalok közreműködésével válik gyakorlattá. Ráadásul zajlik az agrár-felsőoktatás átalakítása. Teljesen új rendszerben folyik majd az oktatás: a XXI. századi tudást úgy adjuk át, hogy a legkorszerűbb eszközökön képezzük a mérnököket. Használható tudással kell kikerülniük az egyetemről. Hiszen csak így lesznek és leszünk versenyképesek.

/Indulókép: Jakab István mezőgazdász, üzemmérnök, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a  Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége elnöke Fotó: Nyirkos Zsófia/