Az ötvenes évek kultúrbéklyói között a maga útját és egyéni megnyilvánulási lehetőségeit kereső kortárs művészet színtere volt a budapesti Egyetemi Színpad. Szatirikus társadalompolitikai estjeivel pályáját ott kezdő humoralista szerint kegyelmi időszak volt a Piarista közben töltött néhány év, miközben nem volt teljesen mentes a politikai retorzióktól. A Kossuth-díjas Sándor György a hatvanas évekre és az Egyetemi Színpad kultúrforradalmára emlékezett.

Ambivalens szabadságsziget volt a Piarista köz 1–3. szám alatt

– akkori nevén Pesti Barnabás utcában – az ötvenes évek végétől, 1957-től 1991-ig működő Egyetemi Színpad: szelepként használta a hatalom, miközben minden megnyilvánulását figyelte. Vélhető koncepciója szerint, így legalább egyben tudhatta azokat a hangokat, amelyek a meghatározó kortárs művészetet jelentették a kora kádári Magyarországon.
A szatirikus estjeivel országosan is ismertté vált Sándor György humoralista igen népszerű előadása után például személyesen kezet rázott vele Marosán György elvtárs. Kihasználva a helyzetet, a művész nem volt rest megkérdezni a forradalom leverésében döntő szerepet játszó, véreskezű politikustól, jól sejti-e, hogy már a műsor negyede alapján is vérbe fojtotta volna az estet 1956 előtt és után. A politikus pedig határozott igennel felelt. Mindez akkor történik, amikor még mindig nem lehet a forradalomról beszélni, pedig

Sándor György már a forradalomban való részvételük miatt elítélt művészek szabadulása után érkezett meg a színpadra.

Ilyen keretek között kereste saját hangját a költészet és a színház az ELTE Bölcsészettudományi Karának épületében, az egykori Piarista Gimnázium kápolnájának helyén, amikor éppen Sándor György volt az, akinek előadása közben az Universitas tagjai a kulisszák mögül szondázták a közönséget: vajon hányadikra „jönnek be” Sándornak „rejtettebb” poénjai.

Az Irodalmi Színpad indította el a nyitást Surányi Ibolya művészeti vezető szerkesztésével, aki egyszerre hitt abban, hogy a költészetet kiemelkedő színészek interpretálásában kell a diákság elé vinni, és abban is, hogy a kortárs költőknek rendszeresen helyet kell biztosítani az ELTE színpadán. Látszólag szabad kezet is kapott egy évvel a forradalom után, 1957 őszén a színpad irodalmi estjeinek szervezésére, a Kulturális Bizottság irányításával és a Rektori Hivatal engedélyezésével. Fia, Fábri Péter író elmondása szerint jórészt hagyták kibontakozni a magas irodalmi és az előadói színvonalat képviselő szerkesztői törekvéseit.

A korabeli Kommunista Ifjúsági Szervezet és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumai közben arról vallanak, hogy a bölcsészkar és a leendő írók és irodalmárok a hatalom szemében a legfőbb veszélyforrást jelentették, s

ma már szinte elképzelhetetlen, milyen súlya volt az írók-költők megnyilvánulásainak.

A III/III-as akták között, bizonyos Docens fedőnevű, a dolgát serényen végző ügynök például arról ír, hogy a magyar szak a nacionalizmus legfőbb forrása, mivel a magyar irodalom felszabadulás előtti, mennyiségileg jóval nagyobb fele nacionalista. A diákok pedig ezeket a műveket tanulmányozzák éveken keresztül az egyetemen. De hosszas elemzésbe bocsátkozó jelentést közöl a nacionalista befolyás és az oroszellenesség egyetemi megjelenéséről egy Gábor fedőnevű beszervezett is. Azt is kifejti, hogy a vallásos szerveződéseket miként lehet lebontani az egyetemen belül: „A vallásos szervezetek, egyének, családi szálak néha szélesen szövik át az egyetem testét. (…) Figyelni kell és megelőzni az alapvető beáramlási pontoknál, kulcsembereknél lehetséges.”

Bármi volt is a hatalom célja a színpaddal, a művészet önjáró volta és a folyamatosan lazuló diktatúra idején kulturális forradalomként robbant az Egyetemi Színpad, és ha akadtak is szilenciumra ítélt darabok vagy estek, kis idő után visszataláltak a színpadra.

Egyedi hangot és semmihez sem hasonlítható műfajt hoztak Sándor György előadásai,

aki a Színművészeti Főiskoláról – az első év végén eltanácsolva – 1965 végétől az Egyetemi Színpadon talált állandó fellépőhelyre.

„Az volt a szerencsém, hogy neveltetésem ellenére vagy éppen reakciójaként egybeestem a kor kritikai hangulatával” – fogalmaz beszélgetésünkben Sándor György. Ahogyan ő mondja, „kiskommunista” nevelést kapott, KISZ alapító tag volt 1957-ben, korábban az orosz nyelvű Gorkij Iskolába járt, a hatvanas évek elejétől kezdett formálódni későbbi kommunistaellenes attitűdje.

Estjeiben efféle mondatok hangoztak el: „Nálunk az emberek huszonöt éve fizetés nélküli szabadságon vannak”, „Marx szerint a lét határozza meg a tudatot. Hozzátenném: a hollét.”

De az a gondolat is ebből az időszakból való, mely szerint: „Egy államelnök este utolsónak fekszik le, amikor az egész nép már alszik, és az egész országban megigazítják a pokrócokat. És az államelnök reggel elsőnek kel fel, még a nép felkelése előtt.”

Ezek a mondatok nagyot szóltak a színpadon, Sándor György

estjeit – Mensáros László, Latinovits Zoltán és a nacionalistának bélyegzett Tompa László színész estjei mellett – a játszóhely legsikeresebbjei között tartották számon.

A Kossuth-díjas művész hangsúlyozza, hogy hősként tetszelegni vagy forradalmár képében feltűnni nem szeretne. Inkább arra mutat rá, hogy érdemes megérteni a művészet kibontakozásának ellentmondásait, amikor a színpadot vizsgáljuk. „A nevettetés, az ellenpontozás és az öncenzúra nagyon működhetett. Valamire ráéreztem, ez volt a sikerem titka. A cenzúra és egy levert forradalom után szabadságot adott az odajövőnek. Médium voltam, közérzetet fejeztem ki, munkamegosztásként” – állapítja meg Sándor György.

A színpadot felügyelő Kulturális Bizottság dokumentumai, a hatvanas évek második felében estjeit egyszerre illetik az öncélúság kritikájával és javasolják a programról levenni, illetve Major Tamás rendezésébe ajánlják a művészt.

Míg máshol ugyanez a grémium úgy fogalmaz, hogy színvonalasan szórakoztat, konstruktív, elvi alapon politizál.

Gondban van azonban a III/III Főcsoport Főnökségének megbízottja is Sándor György megítélését illetően, merthogy a művész az ügynökök fókuszában volt nemcsak Budapesten, hanem vidéki estjein is. 1975-ben például így fogalmaz egyikük – aki Szombathelyről jelent –akit láthatólag megfog az intellektuális humor: „A színpadon intellektuális erőteret tud kelteni, olyan asszociációs sorokat elindítani, amelyek a nézőben újabb gondolatokat ébresztenek. A tehetség különös és mindeddig ismeretlen katalizációs folyamata teszi lehetővé, hogy Sándor a színpadon megsokszorozza gondolati készségét. Természetes arányokat talál meg a leggroteszkebben feje tetejére állított komikus gondolatsorban is, megteremtve az igazság normális arányát.”

Még a hetvenes években is erősen ráállították az ügynököket a humoralistára,

akit az évtized végén rövid ideig szilenciumra ítéltek, néhány hónapig – maga sem emlékszik pontosan meddig – nem léphetett fel az egyetem színpadán. Ekkor jutott ki először New Yorkba, ahol az akkor még létező magyar negyed egyik ismert éttermében, a Red Tulipban lépett fel.

„Ha mai osztályozással kellene mérni az Egyetemi Színpadot, akkor azt mondhatom, hogy egy félprofi, félamatőr hely volt. Én és a többiek is annak köszönhettük a sikerünket, hogy öt–tizenöt éven keresztül a hatalom kicsit kiengedte a szelepet.”

Hozzáteszi,

hogyha önálló estjeit száz százaléknak tekintjük, akkor abból huszonöt százalékot mondhatott el a rádióban és mindössze öt–nyolc százalékot a televízióban.

Az Egyetemi Színpad olyan határhelyzetben vált megkerülhetetlen hellyé, amikor – ha lassanként is – a diktatúra kultúrcenzorai idővel megadták magukat a művészet elemi szabadságigényének, és talán ilyen időtávolból már az is látható, hogy az ott megjelent alkotók egyenként járultak hozzá a politikai
fordulathoz.

 

Nyitókép: Sándor György. Fotó: Stekovics Gáspár. Forrás: Wikimedia commons