K. Lengyel Zsolt: Az 1970–1990-es években a német történészek kiemelt figyelmet fordítottak Kelet- és Dél-Kelet-Európára, Magyarországra és a Habsburg-birodalomra. Ez az érdeklődés két-három évtized alatt – néhány kivételtől eltekintve – a bajor egyetemi oktatásban is elapadt. Hogyan értelmezhető ez az új keletű érdektelenség vagy legalábbis figyelemcsökkenés a Bajorország számára mégiscsak fontos történelmi régió iránt?

Rainald Becker: Általános érdektelenségről aligha beszélhetünk; a kelet-európai kutatások legalábbis intézményi szempontból kitűnő alapokkal rendelkeznek a bajor egyetemeken. Ugyanakkor, való igaz, az általános történészhallgató alig találkozik Kelet-Közép-Európával, főleg a tanárképző kurzusokon, amelyek továbbra is a német történettudományi tanulmányok gerincét képezik. Sőt, érezhetően egyre csökken az érdeklődés Kelet-Európa iránt. Ez elég visszás jelenség, hiszen ellentétes az egyetemi történelemoktatás kívánatos „európaizálódásával”. Az érdektelenség azonban Bajorországnak nemcsak a Duna-vidéki, hanem a nyugati és déli szomszédjait is érinti. Ráadásul Franciaország és Anglia is, sőt még Olaszország is áldozatául esik, pedig az utóbbinak hagyományosan szorosak a kapcsolatai Bajorországgal. Ez a jelenség minden bizonnyal az 1990-es években bevezetett oktatási reform, a bolognai folyamat hosszú távú, kedvezőtlen következménye. A hallgatók gyors sikerre törekednek, úgy érzik, nem engedhetik meg maguknak a fényűzést, hogy „félreesőbb” tárgyat válasszanak, hát még, ha ahhoz különleges nyelvtudás, a magyar vagy a szláv nyelvek ismerete is szükséges. Nem szabad alábecsülni a „globalizmus” hatását sem. Üdvös dolog, ha más földrészek a látóterünkbe kerülnek, de nem jó, ha ez közelebbi szomszédjaink alaposabb megértésének a rovására történik.

A népszerűsítő történettudomány (public history) terén feltűnően más a helyzet. Az utóbbi két évtized bajor–magyar (2000), bajor–cseh (2007) és bajor–osztrák (2012) állami kiállításain például igen kedvező fogadtatásra találtak a kelet-közép-európai témák. Ez ígéretes lehetőségeket kínál a történelem kutatása és egyetemi oktatása-kutatása számára – mindenekelőtt különböző műfajú kétoldalú együttműködések keretében.

A bajor–magyar kapcsolatok történetében különösen sok a méltatlanul elhanyagolt téma. Példaképpen említhetjük a középkorból a bajor hercegség és a magyar uralkodók dinasztikus kapcsolatait s ennek legfőbb megtestesítőjét, az „államalapító párt”, Szent István királyt és Gizella bajor hercegnőt. E házasságnak európai jelentősége volt: elősegítette Magyarország kereszténnyé válását, nyugati integrációját. Az újkor hajnalán a bajor, osztrák és itáliai humanista értelmiség élénk érdeklődéssel figyelte a magyarok határhelyzetét, törökellenes küzdelmét a hódító Oszmán Birodalommal szemben. Magyarországot a latin műveltségű kultúra, a kereszténység védő­bástyájának (antemurale christianitatis) tekintették. A népmozgások is kiemelkedő szerepet játszottak a bajor–magyar kapcsolatokban: a törökök kiűzése után számottevő délnémet népesség került az országba Mária Terézia és II. József újratelepítési politikája nyomán. A XIX. századi, különösen az osztrák–magyar kiegyezés utáni gazdasági fellendülés iparosok és agráriusok számára eladdig nem remélt kibontakozási esélyeket biztosított, és bajor szemszögből a korlátlan lehetőségek hazájává, úgyszólván „a Kelet Amerikájává” tette Magyarországot. Vonzásának még a Wittelsbach-ház tagjai sem tudtak ellenállni. A bajor királyi dinasztia nemcsak Erzsébet királyné (becenevén Sisi) személyében, hanem földbirtokosként is jelen volt Magyarországon, például Sárváron, ahova III. Lajos utolsó bajor király 1918. novemberi lemondása után visszavonult. Ez a bajor emigráció aztán visszatükröződött a bajorországi magyar emigrációban – a II. világháború után, majd az 1956-os forradalom leverése következtében. A müncheni magyar közösség az európai magyar diaszpóra egyik legfontosabb gócpontja volt, és ma is az.

K.L.Zs.: A nemzetről való német, illetve magyar történettudományi vizsgálódások az utóbbi időben eltávolodtak egymástól. Magyarországon az „elképzelt közösségek” elméletén (Benedict Anderson) alapuló kutatási irányon túl jelentős nemzeti történetírás is létezik, míg Németországban a historio­gráfia mindinkább háttérbe szorítja vagy ízekre szedi a nemzeti szempontot. Hol helyezkedik el a bajor történetírás az egymással vetélkedő koncepciók között?

R.B.:    A bajor nézőpontra eleve jellemző egy bizonyos ambivalencia. A bajor történetírás mindig is külön figyelmet fordított Bajorország területi, illetve állami függetlenségére, amelyet a német kulturális és állam­alkotó politikai nemzet összetett szerkezetéhez viszonyított. Ennyiben egyfajta nemzeti történetírásról lehetett beszélni az önálló bajor államiság vonatkozásában. Ez a program könnyen szemléltethető példákkal. Megjelenik már a humanizmusban, például Johannes Aventinusnál (1477–1534). A nemzetközi jogi értelemben 1806-ban állami szuverenitást elnyerő bajor királyság megpróbált a francia jellegű, modern nemzeteszméhez igazodni, anélkül, hogy a többi német állammal, főleg Poroszországgal és Ausztriával szemben egy sajátosan etnikai minőséget tudott volna felmutatni. Ráadásul integrálnia kellett az újonnan szerzett bajor területeket, a maguk más­fajta történelmi, jogi, gazdasági és felekezeti viszonyaival együtt. A bajor nemzetfogalom mindeközben a kultúr­államra alapozott történetpolitikából indult ki. Ez jelenik meg I. Lajos király (1786–1868) monumentális építkezéseiben. Gondoljunk csak a Regensburg közelében emelt Walhalla emlékezethelyére. Itt valóban egy „elképzelt közösség” elemei jelennek meg, természetesen a német nemzetfogalom merőben sajátos színárnyalataiban. A „Walhalla” elnevezés az északi mitológiára utal. A templomszerű csarnokban elhelyezett szoborgyűjtemény „német nyelvű” személyiségeknek állít emléket. A klasszicista építészeti stílus viszont az ókori görög örökséghez kapcsolódik.

A XX. században a bajor és az össznémet történelmi tudat kettőssége az alkotmányjogi fejlemények ellenére is érvényesült. A bajor történetírás tudományos szervezetét, a Bajor Történeti Bizottságot 1927-ben a weimari alkotmány erős egységesítési törekvéseire való válaszként hozták létre. 1947-ben a Müncheni Egyetem Bajor Történeti Intézete határozott kultúrpolitikai üzenettel alakult meg, mégpedig a német történelem föderalista hagyományait ébresztgetve. Maga a hatályos (1946. évi) bajor alkotmány pedig Bajorország „több mint ezeréves történetére” utal, amelynek alapján „a bajor nép” megalkotta saját „demokratikus alkotmányát”. 

Mi a jelenlegi helyzet? Egyrészt a látszólag következetes államfogalom tagolódását követhetjük nyomon. A bajor történettudomány figyelme helyi és regionális értelemben egyaránt kilép az államhatárokon kívülre, ami a XIX. századi nemzetépítés előtti viszonyoknak a korábbiaknál átfogóbb és behatóbb vizsgálatát teszi lehetővé. Tartalmilag ez bizonyosan komoly értékgyarapodást jelent. Másfelől az államelméleti irányultság folytatódik a jelenségek európai összefüggéseinek elemzésében. A kutatók manapság olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint Bajorország beilleszkedése a kora újkor európai hatalmi összjátékába, vagy – a jelenkor keretében – az európai egységesülés hatása Bajorországra (1919 óta a Bajor Szabadállamra), illetve a bajor részvétel ebben a folyamatban. A szilárd térkategóriákon belüli munka és gondolkodás folytatódik tehát, sőt új alakot ölt az Európa-történeti kutatások jegyében. Mindez a gyakran „állami” eredetű bő forrásanyag természetéből is következik. A történésznek nincs más választása. Puszta módszertani okokból sem lehet dekonstrukciós módon eltörölni a térbeli határokat.

K.L.Zs.: A Német Történészek Szövetsége 2018. szeptember 27-i közgyűlésén állásfoglalást fogadott el „a demokráciát jelenleg fenyegető veszélyekről”. Ezzel legalább két szokatlan lépést tettek egyszerre: egyrészt olyan területre merészkedtek, amely nem tartozik a történettudomány hagyományos munka­körébe, másrészt jogot formáltak arra, hogy megmondják: melyik politikai rendszer jó és melyik rossz. Az ilyen és hasonló megnyilvánulásokban a Lajtán túl nem kevesen sajnos „a németek erkölcsi arroganciáját” vélik felfedezni. Mit kellene erre válaszolni?

R.B.:    Németországban bírálták az említett állásfogla­lást. A kifogások módszertani jellegűek voltak, tehát a történelemtudomány önképére hivatkoztak: a történé­sznek hűvös távolságtartással kell viszonyulnia a tör­té­nelmi (vagy kortárs) tárgyhoz, kételkednie kell saját  álláspontja „helyes” voltában, és szakszerű visszafogott­sággal kell megfogalmaznia értékítéleteit. Persze a tudományos munka sem mentes a helyhez kötöttségtől. A történész óhatatlanul a maga szemszögéből vizsgálódik, hiszen saját korának és környezetének gyermeke. A historia est magistra vitae cicerói mondásnak megfelelően a modern kutató is fel szeretné használni a múltból nyert ismereteket a jelen problémáinak a megoldásához. Emellett azonban olyan ismeretelméleti korlátok is érvényesülnek, mint például az alteritás, másképpen a lét tapasztalata, az, hogy a múlt olyan valami, amely idegenné vált számunkra, vagy a figyelmeztetés a történelem teleológiai felfogásának buktatóira, vagyis arra, hogy a történelem nem törvényszerűen zajlik, hogy aztán szükségképpen jó vagy rossz eredményekbe torkolljon. Így foglalhatóak össze az említett állásfoglalásra megszületett reakciók.

A történettudományban általában tanácsos elkapkodott értékítéletek helyett állhatatos dialógusra törekedni, méghozzá sine ira et studio. Napi feladatunk a „másokkal” való párbeszéd keresése és folytatása, az eszmecsere elmélyítése, és annak megértése, illetve megértetése, hogy Kelet-Európában miért látják a dolgokat másképp, mint a német (nyelvű) nyilvánosság egy részében. Ugyanakkor mindig számolnunk kell a XX. század traumáival: a kommunista elnyomás és a náci zsarnokság emlékével. Ahogyan arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a lengyelek, a magyarok, a csehek és a szlovákok milyen eredeti módon járultak hozzá a demokrácia kelet-európai visszatéréséhez. Harminc évvel ezelőtt, 1989. szeptember 11-én a magyar kormány bontotta le a vasfüggönyt, keletnémet polgároknak Nyugat felé megnyitva a határt.

K.L.Zs.: A II. világháború után a két vesztes, Németország és Magyarország nemzeti tudatukkal közös tapasztalatokat szerzett: mindkét népnek el kellett fojtania saját nemzettudatát. E párhuzam azonban csak az 1989–90-es politikai fordulatig, Európa újjáalakításáig állt fenn. Harminc éve vissza­nyert függetlenségét Magyarország immár túlnyomórészt arra használja, hogy újjáélessze és megerősítse a hazafiságot, a kulturális-nyelvi nemzeteszméjét, amelyet az ateista és nemzet­ellenes kommunizmus elfojtott s tiltott, sőt időnként üldözött. Németországban viszont a teljes szuverenitás megszerzésének hasonló folyamata, a német újraegyesülés csupán tartósította, sőt Európának tett engedményként talán gyengítette is a régi Német Szövetségi Köztársaság raison d’État-jából fakadó alkotmányos hazafiságot. Mivel magyarázható, hogy a német „egység a szabadságban” (Wolfgang Schäuble), vagyis a politikai és nemzeti önrendelkezési jog egyidejű érvényesítése nem ad kellő alapot a német nemzettel való egészséges és szükség esetén kritikus azonosuláshoz?

R.B.:  Sokat írtak s értekeztek már a németek saját nemzetük miatti szenvedéséről. Ennek okai nyilván­valóak. Egyrészt ott van a lelkek mélyén a két, XX. századi világháború elvesztésének megrázkódtatása. Másrészt ott van a nemzetiszocialista diktatúra megtapasztalásából fakadó bizalmatlanság a nemzeti érzéssel szemben. A rablóháborúkban és a holokausztban kicsúcsosodó totalitarizmus rossz hírbe hozta még a mértéktartó haza­fiságot is. 1949 után az alkotmányos hazafiság, vagyis az erősen egyetemes, ugyanakkor természetjogi színezetű alaptörvénnyel való pozitív azonosulás bizonyos pótlékul szolgált. Egyrészt biztosította, hogy a németek egyszer s mindenkorra vállalják a történelmi felelősséget a nemzetiszocializmus nevükben elkövetett bűneiért. Másrészt demokratikus alternatívát mutatott fel a kommunista NDK totalitárius társadalmi rendszerével szemben. Ha mármost napjaink európai egységesülési folyamatának összefüggésébe helyezzük a dolgokat, akkor azt a tételt állíthatnók fel, hogy a német alkotmányos patriotizmus időközben viszonylag rugalmasan átalakult egyfajta páneurópai értékrenddé. A németek mély történelmi válságból európaiakká, mi több, világpolgárokká váltak – bár azt is szem előtt kell tartanunk, hogy Németországban az Európa-eszmének mindig voltak más forrásai is, például az 1871-ben kikiáltott Német Császárság politikai katolicizmusa, majd a weimari köztársaság idején.

Ez azonban csak az egyik oldal. A Német Szövetségi Köztársaság alkotmányelmélete ugyanis ismer nemzeti (sőt metafizikai) többletbiztosítékokat. A Wolfgang Schäuble emlegette „egység a szabadságban” az 1990-ig hatályos nyugatnémet alaptörvény preambulumában szereplő mondatra utal, amely szerint „az egész német népnek [...] szabad önrendelkezés útján kell megvalósítania Németország egységét és szabadságát”. Ez volt negyven éven át az úgynevezett újraegyesítési követelmény. A preambulum jelenleg hatályos, 1990-ben módosított szövege megállapítja, hogy az újraegyesítés révén megvalósult „Németország egysége és szabadsága”. Továbbra is a „német nép” az alkotmány hordozója; a preambulum egy olyan nemzeti szuverénből indul ki, amely „Isten és az emberek előtti felelősségének tudatában”, ugyanakkor „alkotmányozó hatalma alapján alkotta meg ezt az alaptörvényt”. A nemzeti szuverenitás, amely a „tartományok” (köztük Bajorország) föderális sokféleségén nyugszik, elodázhatatlan előfeltétele annak, hogy Németország – amint a preambulum kijelenti – „egyenjogú tagként” vegyen részt az „egyesült Európában”. Normatív szempontból a német alkotmányos valóság nemzeti alkotó­eleme egyáltalán nincs messze európai szomszédjainak valóságától.

Valóban annyira elütne e téren Német­ország Olaszországtól, Franciaországtól, Lengyelországtól vagy Magyar­országtól? Lehet, hogy a nemzeti összetevőnek a tudata elhalványult az utóbbi két évtizedben. Ezért határozottan szorgalmazni kellene, hogy a német nyilvánosság széles körben újra elsajátítsa, magáévá tegye az alaptörvényt, már csak azért is, hogy a testvériség szellemében jobban megértsük és elfogadjuk európai szomszédjainkat az ő hazafiságukkal együtt.

K.L.Zs.: A mai német alkotmányos hazafiság hajlamos arra, hogy önmagát a demokratikus nemzet­koncepció egyetlen lehetséges formájának tekintse, és kétségbe vonja minden olyan nemzetelképzelés demokráciaképességét, amely a politikai-jogi feltételeken túl kulturális-nyelvi alapokra is támaszkodik. Az Európa-politikai vitákban az Európai Egyesült Államok víziójának felel meg, miközben a magyar ellenkoncepció a nemzetek (nem a nemzetállamok) Európáját tartja kívánatosnak. A Közép-Európával és Kelet-Közép-Európával foglalkozó történettudomány hozzájárulhat-e érdemben ehhez a vitához?

R.B.:  Az „Európai Egyesült Államokról” szóló vitához még Bajorország is hozzájárult. A bajor tartományi parlament 1948. szeptember 23-án sürgette, hogy hívjanak össze egy európai parlamentet, az pedig egy közös alkotmány alapján hozza létre az „Európai Egyesült Államokat”. Az ilyen (jó szándékú) analógiával mindig az a baj, hogy anakronizmusra hajlik. Az Amerikai Egyesült Államok közel 350 évvel ezelőtt egészen más körülmények között jött létre, mint az európai egységesülési folyamat a II. világháború, illetve a vasfüggöny lebontása, 1989 után – e folyamat egyébként aligha indul meg, ha az Egyesült Államok nem ígér (Nyugat-) Európának katonai segítséget és biztonsági garanciákat. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az Amerikai Egyesült Államok valójában nem egy államszövetségi rendszer, hanem a XIX–XX. századi modern nemzetállam paradigmatikus megtestesülése, annak minden hatalompolitikai tulajdonságával együtt, a vészhelyzetben globális hatókörű védelmi doktrínát is bele­értve. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya persze tartalmaz számos szövetségi elemet, s ezek következtében a regionális pluralizmus európai szemmel nézve meglepő mértékű. Ugyanakkor szembetűnő az erős központi hatalom is, amely számos feladatot Washingtonra bíz.

Európa történelmi öröksége számomra elsősorban a területi alapú identitások sokféleségében rejlik, amely évszázadok során alakult ki. Ez a sokszínűség számos nyelvi, kulturális, jogi, gazdasági és nem utolsósorban felekezeti sajátosságban mutatkozik meg. Az európai egységesülés valamennyi kezdeményezésének építenie kellene ezekre a tapasztalatokra. Közép- és Kelet-Közép-Európa története gazdag szemléltető anyagot nyújthat ehhez. Emlékeztethetünk itt a szövetségi államok hagyományaira. Sokatmondó példa a Német Nemzet Szent Római Birodalma, de a XIX. századi Német Szövetség is, valamint a Habsburg Monarchia, amely a (dinasztikus alapú) „összállameszme” ernyője alatt tette lehetővé a nyelvi-kulturális, vallási és etnikai sokszínűséget. Mint említettem, a bajor szemlélet különösen érzékeny a szövetségi autonómiákra, és ezért érdekelt az általános erőegyensúlynak megfelelő kezdeményezésekben.

Döntő kérdés: mennyiben lehet ma politikai és kulturális egyensúlyt teremteni az Európai Unióban a központi szervek és a helyi döntéshozók között. Az európai integráció minden bizonnyal továbbhalad. A viszonyok egyoldalú központosítása azonban robbanásveszélyes lenne. Félő, hogy így úgyszólván európaizált formában visszatérnének a XIX. század nemzetállami integrációs modelljének konfliktusokat kiváltó hibái. Ezzel szemben a „történelmi sokszínűség Európája” kiegyenlíthet, egyensúlyt biztosíthat a politikai feszültségek mezején. Egy ilyen Európa megtartaná az egyes államokat és nemzeteket, meg a saját jogú régiókat – teljes összhangban a szubszidiaritás elvével, amely hozzátartozik az európai gondolat lényegéhez.

Regensburg/München, 2019 decemberében

Fordította: Boros Attila Botond

                                                                                                * * * * * 
 

Prof. Dr. Rainald Becker (1971) a Bajor Tudományos Akadémia Bajor Történeti Bizottságának tudományos munkatársa, a müncheni Lajos–Miksa Egyetem Történeti Szemináriumának oktatója. Kutatási területe: középkori-újkori művelődéstörténet, történeti földrajz.

Fő művei:

Wege auf den Bischofsthron. Geistliche Karrieren in der Kirchenprovinz Salzburg in Spätmittelalter, Humanismus und konfessionellem Zeitalter (1448–1648). Herder, Freiburg im Breisgau, 2006.

Nordamerika aus süddeutscher Perspektive. Die Neue Welt in der gelehrten Kommunikation des 18. Jahrhunderts. Franz Steiner,  Stuttgart, 2012.