•Úgy látom, a műhely meghatározó bútora ez a hatalmas asztal.

Igen, még az 1920-as évekig működött Budapesten Gottermayer Nándor könyvkötőmester műhelye, ez az asztal tőle van. Megvannak még a számlák is a korabeli adásvételről. Sőt, itt van az az eszköz is, amellyel belenyomta jelét az általa készített könyvekbe.

•Van itt egy különleges szekrény is, rengeteg kihúzható fiókkal: mik ezek az eszközök?

A könyvek díszítéséhez szükségesek, van itt aranyozókészlet is.

Ezek az eszközök még az 1800-as, 1900-as évek fordulójáról származnak.

Úgy kell őket nézni, hogy majd mind megy a vastelepre: nem tudnak bánni velük már, és igény sincs nagyon erre. Ez a szekrény eredetileg Bilicsi Tivadar színművész édesapjáé volt (Grawatsch Tivadar bécsi születésű papírkereskedő – a szerk.)

•Különös, két darabban van itt a magyar címer: a Szent Korona külön, a címer fölött „lakik” a fiókban.

Igen, volt időszak, amikor a koronát le kellett vágni. Rengeteg forma és betűkészlet is van itt, csak a megrendelő kevés.

•Készít még valaki ilyen formákat, betűket?

Egyetlen vésnököt ismerek, aki képes erre, de azt a minőséget, amit ezek képviselnek, már senki nem tudja előállítani. Ez például egy aranyozókészlet.

Azt a minőséget, amit ezek a szerszámok képviselnek, már senki nem tudja előállítani

 

•Aranyoztatnak még könyveket?

Hogyne! Szinte mást sem csinálunk.

•A falon látom édesapja mesterlevelét – ezek szerint többgenerációs műhely lehet az Önöké. Ma hol lehet mesterlevelet szerezni ebben a szakmában?

Nincs mestervizsga ma már a könyvkötészetben, de igazság szerint képzés sincs már.

Nem is nagyon szükséges, hiszen a „mesteri” színvonalra, az igényes munkára nincs kereslet, nincs rá szükség. Nem a mesterségek, hanem a profitmaximalizálás hajtja a világot.

•Kihaló szakmának tekinthető a könyvkötőé?

Igen. Nem biztos, hogy ez így is lesz, de jelenleg ilyen jelek vannak: könyvkötőszakképzés például már egyáltalán nincs. Bár nemrég belefutottam az interneten egy hirdetésbe, hogy egy kollégánál állítólag már „államilag elismert bizonyítvánnyal” lehet végezni. Akadnak persze olyan képzések is, ahol egyetlen hétvégi, pár órás tanfolyammal válik könyvkötővé valaki…

•Tehát „végzettséget” lehet szerezni, szakmát nem?

Ezt én nem tudom, de meglepne, ha a szakmát valóban jól ismerő szakembereket képeznének az országban. Van ugyanis állami oktatás – papíron. Ám amikor tavaly januárban írtam a könyvkötői képzést biztosító tanintézménynek, hogy szívesen részt vennék a képzésben, vagy működjünk együtt, fektessük le az alapokat, hát azóta sem sikerült tőlük választ kapnom. Ugyanezzel a kéréssel megkerestem az ipartestületet, onnan pedig tavaly tavasz óta semmit sem reagáltak.

A munkaasztalon álló kisebb prés már-már muzeális értékű darab

 

•Vajon miért?

Nem hiszem, hogy volna bennük akarat erre: papírtologatásból egyébként jobban meg lehet élni, mint a papírhajtogatásból. Pedig, ha a szakmát, és annak a továbbvitelét tartanánk fontosnak, akkor a fiatalok képzése lenne az, amibe energiát kéne fektetni.

•Említette, hogy kevés a megrendelő. Honnan kap megrendeléseket könyvkötésre, magánszemélyektől vagy inkább cégektől?

Vannak intézmények is, akik velünk köttetnek, így a Szépművészeti Múzeum könyvtára, akikkel most már tíz éve nagyon jó együttműködés alakult ki, és folyamatos a megrendelés. Vagy a Hagyományok Háza, velük már édesapámmal is együtt dolgoztunk. Vagy éves keretszerződéssel, vagy eseti megbízással dolgozunk velük, s nem nagyon szokott gond lenni… Maradt még egy-két magángyűjtő is, akik nem pártoltak el tőlünk azért, mert már nem Budapesten vagyunk.

•Hogy sikerült kivívni a megrendelők ragaszkodását?

A már bevált partnernél maradtak. Nyilván van bizonyos fokú elégedettség, hogyha nem váltanak könyvkötőt – más kérdés, hogy

lassan már nem is lesz, aki ezt a foglalkozást – műhelyt vezetve – vigye.

Lassan már elfogyunk…

•Mi ennek az oka? Vegyük például az Ön műhelyét, s a profán kérdést: meg lehet ebből élni?

Nos, ha ebből akar valaki meggazdagodni, nem jó pályát választ, de nem is ez a cél. A számláimat ki tudom fizetni, s nem panaszkodhatom a megélhetésre sem – tehát egzisztenciát ez a szakma mindenképpen biztosít. Ám nyilván nem ez a fiatalok kitűzött célja manapság; és azt, amit ők elgondolnak vagy elvárnak, ebből a bevételből valóban nem lehet fedezni.

Az aranyózókészlet betűklisé-szekrénye

 

•Édesapja a falon látható oklevél szerint 1977-ben lett könyvkötőmester. Mikor vette át a budai műhelyt?

Nem sokkal később, 1978-ban vette át a Fő utcai könyvkötészetet Németh Miklóstól. Előtte Rostás István, illetve Tittl Lipót vitte az 1882-ben megnyitott kötészetet. Édesapám időszakában még rengeteg megrendelést kapott a műhely, például az Egyetemi Könyvtár is velünk köttetett. Gyermekeiként sokat voltunk a műhelyben, nyilván ennek a következménye az, hogy én is ezt a szakmát választottam.

•Mióta foglalkozik könyvkötészettel?

Nyolcesztendős voltam, amikor az első könyvemet készítettem.

Azért volt benne szülői segítség… de megvan a könyv, nagy becsben tartom. A nyomdaipari iskola tanműhelye után az Egyetemi Nyomdába kerültem gyakorlatra, akkor megismerhettem a nagyüzemi ágazatot – és azt, hogy ezen a pályán merre ne menjek… Édesapám 2011 áprilisában tette le végül a lantot, én ekkor kiváltottam a vállalkozóit. A várbeli könyvkötő műhely 2021 decemberéig működött: éppen úgy időzítettem, hogy december 13-án hoztuk el az utolsó gépeket is – édesapám 1978-ban ezen a napon nyitotta meg a műhelyt. Szomorú történet ez – úgy gondolom, ha én magam nem is, de a műhely több megbecsülést kaphatott volna Budavár részéről.

•Miért kellett föladniuk az akkor már több mint százesztendős műhelyt?

A ház lakóközössége új közös képviselőt választott, akinek megvoltak a maga elképzelései – nem mindenben értettünk egyet. Tulajdonképpen az épület falán elhelyezett cégtáblánk miatt történt minden: a közös képviselő azt kérte, hogy fizessünk ezért bérleti díjat. Ez jogilag megengedett követelés, csakhogy ennek megvan az a jogi folyamata, amit ők nem tartottak be. Én pedig ezt nehezményeztem, nem pedig azt, hogy fizetni kell. A cégtáblát végül levettem, a lakóközösség pedig elesett egy bevételi forrástól. S akkor még jött a bosszúhadjárat.

Grosz és Kallós eredeti, 1926-os számlája Tekintetes özv. Németh Józsefné úrnőnek a műhely egyik eszközéről

 

•Miféle bosszú, mi történt?

Például slaggal belocsoltak a könyvműhelybe. Akkor beláttuk, hogy semmi értelme a további idegeskedésnek:

a családi kupaktanács úgy döntött, hogy más, megfelelő helyet keresünk.

Azért lett ez Tóalmás, mert itt volt egy olyan ház, ahol elfért – úgy, ahogy – a műhely is, illetve lakni is tudtunk, megfizethetők a fenntartási költségek.

•Hogy látja, a szakma hazai történetében melyik volt az aranykor?

Az 1800-as, 1900-as évek fordulója nagyon klassz korszaka volt ennek a szakmának. Budapesten – mint azt a Könyvkötő és rokon szakmák 1910-es jegyzékében áthatjuk, abban az esztendőben százharmincegy könyvkötőt tartottak nyilván. Ma talán tizenhárom, ha van. Tegyük hozzá: akkor, a századforduló időszakában még a könyvkötő is jómódú volt… Szerintem most reneszánsza lesz ennek a szakmának, csak ez a víz alá nyomott labda esete.

•Ezt hogyan érti?

Lehet, hogy nagyon magasra fog ugrani – vagy, ha kireped és belefolyik a víz, akkor ott marad. Kicsit szánalmas, hogy

technikailag sokkal jobban állunk, mint akkor, az 1900-as évek elején – és mégsem tudjuk azt a szintet hozni.

Nemrég voltam egy előadáson a Petőfi Irodalmi Múzeumban, s ott elhangzott: azt a könyvkötészeti eljárást, a borítólapok lakkozását, amellyel a századfordulón Halfer József készítette könyveit, ma már nem tudjuk reprodukálni. Ám amíg ez rajtam múlik, én olyan jól fogom készíteni a könyveket, amennyire csak képességeimből telik.

•Ha már értékmentésről beszélünk: mit szól a digitalizáláshoz, amely segít megőrizni az egykori kiadványokat?

Nem rossz az, hogy ezáltal sok mindenhez hozzáférünk. Ám érdemes ellátogatni az egyik ilyen komolyabb hazai digitalizáló cég honlapjára, hogyan „vágnak haza”, tesznek tönkre százezres értékű könyveket azért, hogy „digitalizálva legyen”.

•Hogyan?

Találkoztam olyan könyvvel, amelyet ők digitalizáltak, és itt nem a céget akarom bántani, de tudjuk ugyebár, hogy ha megnézünk egy régi kiadású, főleg nagyobb alakú könyvet, szinte oda lehet tenyerelni a margóra, akkora. Ezt a margót majdnem betűig levágták, azért, hogy az automata szkennerben ne akadjon el. Az a kérdés merül fel, mint a kék bálnáról szóló filmben: ironikus, hogy már a hangját is kiküldik a világűrbe, de itt, a földön közben kiirtják „az énekest”.

 

Fotók: Rónai Balázs Zoltán