„Hogyan is szól” ez a könyv negyvenegy év után? Ha – mondjuk – úgy próbálom meg olvasni, mintha elfelejteném a Mozgó Világ „naprakész” Szövegmagyarázó műhelyét (1979. december)? Amelyben az MTA Irodalomtudományi Intézetének öt hivatásosa tesz hitetmellette, egy-két kurta hónappal a megjelenése után; és a hit szót itt a legszorosabb értelemben vegyük: „Erkölcsös könyv, szabad könyv. Mondhatni többet? Kivételes remekmű. Sokunknak, sokaknak lesz és marad az elkövetkezendőkben kedves olvasmánya, bibliája. Ezek amozgós összeállítás utolsó mondatai (Bojtár Endrétől). Vagy mintha meg se történt volna, hogy negyedszázaddal ezután a Pázmány Egyetem piliscsabai kampuszán nem mondták volna csüggedten, kezüket széttárva prózaelemző kurzusom résztvevői, hogyElnézést, Tanár úr, de ezt képtelenek voltunk végigolvasni?

Mint köztudott, ez a regény két szövegtömbből áll, az első egy hajdani termelési regényt parodizáló mese-mese-meskete, a második meg egy kommentársorozat: részben a megelőző szöveghez, de sokkal inkább az „elbeszélő” személyéhez és munkájához kapcsolódóan.

Az elbeszélő szót azért kell macskakörmök közé tenni, mert ez lévén előbb-utóbb a kulcsszava az Esterházy-életműnek, ez az egyik leglátványosabb eleme a „regény” (jobb híján használva e terminust) újításainak. Arra a számtalanszor felemlegetett – és persze az író által indukált, ellenőrzött és folyamatosan tovább bonyolított – manipulációra, azaz dilemmára gondolok, hogy vajon, ha a „regény írja önmagát”, mint hirdeti a legendás lózung, akkor mit kezdjünk a megszámlálhatatlan elbeszélőnek állított „perszonával” – azzal például, aki a meghatározhatatlanul mindentudó és „objektív” mesélő szerepét kapta (kitől?), vagy aki „egybeesik” Goethe Eckermannjával, esetleg azzal-azokkal, aki-akik számos szereplővel azonos(ak), vagy esetleg azokkal, akik a definiálatlan szerzőségű vendégszövegek mögött rejteznek? És ezek a beszélők átláthatatlanul kavarognak, egymással is kapcsolatokat létesítve, és ez az egyik olyan poétikai elem, amivel sikerül látványosan kérdésessé tenni, sőt felszámolni a szerzőnek a nagyepikai ábrázolás (?) elemi hagyományait.

Mik ezek az elemi hagyományok? A summa egészen együgyűen fogalmazva: a regény úgy szóljon valamiről, hogy a világ önmagára ismerjen benne. Esetleg etikusabb korokban: a maga jobbik önmagára. Akkor is, ha igaz volna az állítás, amely szerint a regény „alanyi epopeia”. Ha igaz volna is – nem ad felmentést „mindenre”. Mindenre – mint praxisra. Ahogy a monográfus szakember fogalmaz: „Ha azt állítjuk, hogy Esterházy regénye döntően éppen azzal járult hozzá az irodalmi modernség utolsó horizontjának lezárulásához, hogy magában az esztétikai gyakorlatban tette kérdésessé az epika »megfeleltetés-elvű« poetológiáját, akkor a Termelési-regényt alighanem joggal tekintjük a legújabb magyar irodalom egyik korszaknyitó alkotásának” (Kulcsár Szabó Ernő). A történet a nyelvből fejlik, a szöveg alakítása merő önmagával foglalkozó akciók sora, tehát „a világ értelme kijelenthetetlen” (E. P.). És még tovább menve: „Az aktuális szöveget nem a valóság…, még csak nem is a szerzői kompetencia előzi meg, hanem más szövegek” (Kulcsár Szabó Ernő). Íme, itt a teoretikus felmentése Esterházy kétes és mértéket nemigen tartó (jelöletlen) vendégszöveg-használatának. Esterházy pályája kezdő évtizedeiben és némileg utóbb is a leginkább (legegyértelműbben és a legfelszínesebben) bonmot-ival, szentenciáival és magánaxiómáival volt jelen az irodalmi mindennapokban, és ezekkel foglalt helyet a baráti olvasók tudatában: „Földet vissza nem veszek”, „Nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban”, „Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot”, „Nekem nincs Istennel semmi bajom, nem gyűlölöm, hogy nincs”, „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá…” Ezek egyikében azt állítja (mintha: vallaná…) magáról, hogy nem tud rendes történeteket írni, ellenben rendes mondatokat igen. Nos, a rajongó kritika efféle esetekben megelégszik a poén észlelésével, de azon már nem tűnődik el, hogy miféle mondat is lehet az, ami nem találja meg helyét egy történetben. Hát akkor hol a helye? És miből is épül a történet, akkor is, ha nincs…

A Termelési-regény első fele egy olyan blődli, aminek alig maradtak számontartásra érdemes elemei. Az Esterházy-hatás és presztízsalakulás kezdeteinek titka a könyv második részében érhető tetten. Itt válik észrevétlenül az íróból olyan „fenomén”, amely egyfelől sikerrel vonja ki magát az irodalmi kritika ítélete alól, másfelől viszont megtalálja a hangot – a szó legszorosabb értelmében az olvasók meglehetősen széles köreivel. (Ha a „fenomén” szót tünemény értelemben használjuk, akkor a jelentés mögöttesében nemcsak a „megragadó”, hanem az „illékony” jelleget is jó, ha észleljük.) Mindenesetre kritikatörténeti abszurditás az, hogy zömmel azok az elemek, amelyekkel elbizonytalanítja a hagyományos értelemben vett írói szerepet, azok válnak a népszerűség gerjesztőivé és egyben egy „új irodalomeszmény” letéteményeseivé. A szöveg a mindennapiság – család, munka – „tükre” és „alakítója”. (Más kérdés, hogy ez az irodalmi-közéleti hatás hogyan fordul át a rendszerváltozás kezdő éveitől közéleti-politikai „hatékonyságba”.)

Közhelyszámba menő észrevétel, hogy a két rész formális összekapcsolása egyrészt eleve kizárja a folyamatos „regényszerű olvasás” lehetőségét, ez egy feltűnő (ha nem is párját ritkító) szövegkonstruáló újdonság, ugyanakkor ez teremti meg azt a bizonyos „grammatikai teret”, amelynek a szóba hozása az Esterházy-méltatásokból soha nem hiányozhat a kezdeti években. Mivel telítődik tehát ez a „grammatikai tér”? Információit összegezve mondhatjuk: nem lépünk ki a magánélet kereteiből és át némi ezekhez kapcsolódó szeszélyes spekulációkon. Viszont egy olyan szöveghalmazzal kapunk találkozót, ami tele van rokonszenves, sőt szeretni való elemekkel. És talán itt a titka a pályakezdő írónak. Úgy tud mesélni – és most szinte mindegy, hogy ki is ez az „ő”, aki a szöveget medializálja –, hogy az olvasó szolidáris lehet vele, azaz a mindennapi életnek azokkal az elemeivel, amelyek közösek egy történelmi korban és – zömükben – ugyanabban a generációs tapasztalatban és élményvilágban. A hatalom nem tematizálja a szocializációt, csak annyiban van jelen, hogy ironikus reflexeket vált ki némely megnyilvánulása. Ez pátosztalan szabadságvágyat sugall. Aminek tünete még a viselkedés és a szóhasználat szuverenitása és játékossága. De természetes eleme ennek a világképnek a munka és a hit is.

S bár az író művészi világképe lényegében szemben áll mindazzal, amit a klasszikus magyar nagyepika sugalmaz, annyiban közösséget vállal a magyar elbeszélő múlttal, hogy kénytelen hagyatkozni a kistörténetekre, a fragmentumra, az anekdotára, az „asztaltársasági modorra,  vagy – ahogy a régiek fogalmaztak – a „magyar dzsentri diskuráló hajlamára”. Számontartandó, ahogy rehabilitálja az anekdotát: a modernség ormán a legavíttasabbként elkönyvelt klasszikus kisformát…  A másik irodalomtörténeti súlyú újdonsága – amit szintén a kortársi emlékezet tud megőrizni a maga súlyának megfelelően – az a szavakkal való bánásmódban megmutatkozó, hogy is mondjam, „megszállottság”. A szavakkal való bíbelődés, a „szöszölés” – ez minden Esterházy-önportré és „munkaköri leírás” vezető szólama. A Termelési-regény szinte ars poétikus kötelezettségnek tartja, hogy „használat előtt” mintegy életre keltse a szavakat. Ez birtokbavételt jelent, szóról szóra, amíg eljut a mondatig. A szó birtoklásának ez a tudatossága észrevehetően hatással volt a kortárs írókra, de persze azzal a következménnyel is járt, hogy az író sokszor – akár még kivagyiságból is, vélelmezett nyegleségből – eljutott a szavak torzításához, s nem csekély dölyffel hagyta, hogy értelmezői ezekben a torzulatokban mélyebb jelentést keressenek. Ma sem tudom eldönteni, hogy a Termelési-regény „tronacipője” sajtóhiba vagy költői lelemény…

Mit állíthatunk összegezésként a Termelési-regényről azontúl, hogy egy nagy ívű életpálya kiindulópontja lett – és maradt. Hogy az „életpálya” szó elé miféle jelzőt kellene írnunk („írói” vagy „közéleti”), az ma még nyitott kérdés, amely biztos, hogy – ma már, és még mondhatjuk így – végérvényesen nyitottá vált. Azzá tette az író halála, és ami ezzel jár, a csöndes olvasói ocsúdás, ami többé már nem kap új „tápanyagot” a rajongáshoz, igaz, mások tanácstalansága sem fokozódik. És sajnos nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az indulatos és kirekesztően elfogult politizálás az utolsó évtizedben még ennek a szóválasztásra annyira ügyelő embernek a publicisztikáját is olykor rögeszmék szajkózásába rekesztette, és ez aligha használt szépírói építkezésének. A pályára lépő fiatalembernek a legfőbb vonzereje a fesztelensége volt. Jelenléte arra adott biztatást az olvasónak és a pályatársnak egyaránt, hogy bármilyen világban is kell élned – magadban, a közvetlen közeli emberi köreidben, az ajándékba kapott nyelvben és múltban és az ideáloknak abban a világában, amiről a szemérmesség tilt bővebben szólni –, ott szabad vagy. Ott önmagad lehetsz. Az az arc nézett ránk a Termelési-regényből, akinek ezt akkor egy ország elhitte. És ez néz ma is az újraolvasó kortársra.

Azt pedig, hogy miként fogja nézni az Esterházy-szerepet és szerepváltozást és miként fogja olvasni az idő az Esterházy-összest, ebből mit minősít elriasztó közéleti tünetnek, szövegtorzónak és mit megőrizendőnek, azaz a nemzeti jövő rokonszenvező figyelmébe ajánlhatónak, azt majd az újabb újraolvasások segítenek eldönteni.