Hajdúdorogon születtem, a családom görögkatolikus. Hétéves voltam, amikor édesanyám a hatodik gyermeke megszületése után meghalt. Édesapám a Magyar Honvédség tagjaként szolgált a II. világháborúban. Leszerelése után újra nősült, második felesége gyakran mesélte nekünk, hogy fiatalabb korában Kisvárdán orsolyita szerzetes szeretett volna lenni, de édesanyja csak a nővérét engedte belépni, neki megtiltotta. Erről a nagy fájdalmáról sokat beszélt nekünk, s bár én addig sohasem láttam apácát, mégis úgy érzem, ő volt az eszköz az Úristen kezében a sorsomat illetően. Kilenc éves voltam, amikor kijelentettem odahaza, hogy én is szerzetesnő leszek. A családom eleinte nagyon ellenezte a tervemet, de végül a bátyám hatására elfogadták.

Tizennégy éves koromban kerültem Máriapócsra, szerzetesjelöltként. Benn lakhattam az árvaházban, és titokban vettem fel a szerzetesruhát. 1950-ben a kommunisták már megkezdték a szerzetesek elhurcolását. Huszonnyolcan voltunk abban az évben nővérek és jelöltek, de a fiatalokat nyáron hazaküldte a főnöknő, nehogy bajuk essék. Én visszalopóztam a rendházba… Szeptemberben aztán Dudás Bertalan László püspök engedélyével Hegedűs Joákim atya egy reggeli szent liturgián beöltöztetett. Egy hétig hordhattam a ruhát, aztán negyven évvel később vehettem fel ismét. Én voltam az utolsó, aki a pócsi kápolnában beöltözött.

Olga nővér segítségével a debreceni Svetits-gimnáziumba kerültem diáknak. Hajnalban keltem, hogy Hajdúdorogról beérjek Debrecenbe a csengőszóra, mert a kollégiumi ellátást a mi családunk nem tudta megfizetni. Nehéz idők voltak. Aztán édesapám kisegítette a gimnáziumot, így én, ha nem is a kollégiumban, de a szerzetes nővérek szállásán lakhattam. Végül magántanulóként érettségiztem, majd 1957-ben matematika-fizika szakos tanárként végeztem a debreceni egyetemen. Boldogan maradtam volna a városban, de nagyon hamar kiderült, hogy számomra nincs hely, így kerültem az albertirsai általános iskolába. Már nem hittem abban, hogy visszamehetek a szerzetesek közé, de nagyon fontos volt számomra a templomba járás. Próbáltam mindig eljutni a szentmisékre, a görögkatolikus szertartásokra. Hiába kérvényeztem az igazgatótól, hogy Budapestre vagy a környékére helyezzenek át, mivel szükség volt rám az iskolában, csak két évvel később lehettem Pomázon tanító. Újabb három-négy év eltelt, mire Budapestre kerülhettem, az újpesti Április 4. téri általános iskolába, ahol 1988-ig, nyugdíjazásomig tanítottam.

Ebben az időszakban hivatalosan nem élhettünk szerzetesi közösségi életet. Gyakran egymás lakásán gyűltünk össze beszélgetni, imádkozni. Amikor iskolai szünidő volt, Nyíregyházára utaztam, ahol a pócsi rendházból kitelepített nővéreink a püspöki konyhán dolgoztak. Titkos találkahelyünket azonban épp úgy szemmel tartották az államhatalom emberei, mint egyházi vezetőinket, szerzeteseinket. Sokszor még a közös ebédeken se volt szabad részt vennünk, nővéreink így próbáltak megóvni bennünket.

Természetesen gyakran szóba került közöttünk, hogy mikor öltözhetek be ismét. Amikor Terézia anya 1968 júniusában Nyíregyházára hívott, a papnevelő intézet kápolnájában egy csodálatos szent liturgia keretében négyen, titokban és civil ruhában örökfogadalmat tehettünk. Tizennyolc év noviciátus után végre szerzetesek lehettünk. Később mondták el nekem is, hogy az írásos engedély egy turistaként Rómában járt nővérünk kabátujjába varrva érkezett meg.


Két évvel később megtalált a rendszer. Egy rendőralezredes otthonomban keresett fel, hogy az örökfogadalmamról kérdezzen. Mindent tudni akart, de én úgy éreztem, hogy mindent tudott rólunk. Amikor nem válaszoltam valamire, azt mondta, a rendőrörsön folytatjuk a beszélgetést. Ettől fogva a hatalom nem hagyott békén: követtek mindenhova az iskolától a bolton át az otthonomig, de „elkísértek” a templomba is. Minden órában ellenőriztek, tudni akarták, hol vagyok, kivel beszélek, mit csinálok, de Nyíregyházára nem mehettem. Aztán pár hónap múlva az alezredes azt mondta, hogy nyugodtan menjek, de ha visszajöttem, mindenképpen keressem őt meg, és számoljak be neki a történtekről. Nem vállaltam, nem vállalhattam, hogy azokról jelentsek, akik gyerekként befogadtak, akik a legnehezebb időkben mellettem voltak. Nem bántottak többet, nem zaklattak, még az iskolában sem. Az állásomat megtarthattam, de osztályfőnök sokáig nem lehettem. Taníthattam bárhogy, munkámat sosem ismerték el, mindig éreztették velem, hogy lenézett, megtűrt tanár vagyok a rendszerükben. Hétszer jelöltek kitüntetésre, hétszer utasították el…

A rendszerváltáskor elmentem egy üzletbe, hogy megvegyem, majd megvarrjam magamnak a szerzetesi ruhát. Negyven évig vártam arra, hogy újra beöltözhessek. Isten kegyelméből végre nyilvános helyeken találkozhattunk a társaimmal, együtt imádkozhattunk a nővérekkel.

A szerzetesrend újraindítása nem ment ilyen egyszerűen. 1991 elején kezdődtek meg az egyeztetések a rendházunkról. Először csak néhány helységet kaptunk vissza, később apránként az egész épületet. 91 nyarán Keresztes Szilárd püspök úr áldotta meg a rendházunkat és a kápolnát, innen számíthatjuk közösségi életünk újraindulását.

1950-ben huszonnyolcan voltunk nővérek a rend bezárásakor, 1991-ben már csak tizenheten, ma ketten vagyunk. Vannak jelentkezők, de egyre kevesebben. Harminc évig tanítottam Újpesten. Évtizedről évtizedre azt tapasztaltam, hogy egyre több a csonka család, egyre több a házasságon kívül született gyerek.

Van központunk Rómában, társaink Erdélyben, a Felvidéken, szolgálnak Ukrajnában is nővéreink. Mi itt, Máriapócson korábban a tanításban vettünk részt, most az idősek gondozása a feladatunk. Ahogy visszakaptuk a kolostort, átalakítottuk, és évről évre építkeztünk, hogy idős embereket fogadhassunk. Nálunk negyven nő él szeretetben, Sátoraljaújhelyen ötvennégy embert gondozunk, ott családok, férfiak és nők is vannak. A mi közösségünk hiszi, hogy a keresztény élet értelme az, hogy szeressük az Istent és szeressük az embereket. Ahogy Szent Bazil 1700 éve mondta: „Növekedni a szeretetben és a szeretetet másban is fellobbantani” – ez a mi sorsunk.


(FOTO: Király András, a Görögkatolikus Szemlélet Magazin szerkesztője/