A szlovák verbita missziós atya, P. Peter Fillo SVD először a világiak egyházi szerepvállalásával kapcsolatban otthoni gondjairól beszél, majd Fülöp-szigeteki plébániai tapasztalatait mutatja be.

Szomorú – mondja a fiatal verbita misszós pap –, de Szlovákiában a világiaknak nagyon csekély befolyásuk van az egyházi életre. Mindent az atyák csinálnak! Szerintem

ez még a kommunista időkből megmaradt rossz beidegződés, amikor a világiakat a rendszer elszakította a templomtól.

A pozsonyi (Bratislava) Szentháromság Plébánián, ahol felnőttem, két atya működött. Minden döntést mindig ők hoztak meg. Nem is tudom, volt-e egyáltalán plébániai tanács.

Felszentelésem utána a nyitrai Kálvária Plébánián működtem káplánként, ahol ugyan volt Plébániai Tanács és Plébániai Gazdasági Bizottság is, de engem sohasem hívtak meg az értekezleteikre. Amikor falusi plébánossá nevezték ki az egyik barátomat Szlovákiában, ő megalakította ezeket a tanácsokat a plébániáján, de az üléseken senki nem akart véleményt nyilvánítani. – Ahogyan Ön akarja, Atya! – ez volt az egyetlen észrevétel.

Pater Fillo ezt követően a Fülöp-szigeteki Veruela városka plébániáján töltött éveiről számol be.

Mindanao szigetén sokkal nagyobb a világiak szerepvállalása.

Húszezer katolikust tartottunk nyilván a veruelai plébánián. Csak ketten voltunk papok, így a világiak segítsége nélkül nem láthattunk volna el ennyi embert. A templomon kívül tíz lelkipásztori állomás tartozott hozzánk, amelyeket kápolnáknak neveznek. Mindegyiknek megvolt a maga elnöke, hitoktatója, gazdasági munkatársa és világi előimádkozója, aki vasárnaponként igeliturgiát tartott a helybelieknek.

P. Peter Fillo SVD (a szerző felvételei)
 
Mivel iskolai hitoktatás nincs, a hittel kapcsolatos ismereteket a szentségi felkészítéskor kapja meg az ifjúság. A pap csak havonta egyszer jut el ezekhez a közösségekhez, melyek anyagilag önállóak. A gyűjtéseiken befolyó pénzből hatvan százalékot adnak át a plébániának, a maradékkal pedig szabadon gazdálkodnak. Esketni és keresztelni a pap jár, az ilyenkor befolyó összegeknek a fele a plébániát illeti.

Az Indonéziából származó és az afrikai Csád Köztársaságban dolgozó verbita missziós atya, P. Gilbert Paga Buu SVD több országról számolhatott be.

Szülőfalumat, Flores szigetén, száz százalékban katolikusok lakják.

Édesapám világi hitoktatóként dolgozott. Huszonöt évig volt a helyi Plébániai Tanács tagja, amely nagyon aktívan intézte a plébánia ügyeit.

A plébániatemplom mellett lakó két pap öt lelkipásztori állomást is szolgál. Ezek mindegyikében van elnök, Plébániai Tanács és Gazdasági Bizottság. Ha valamit építeni kell, ezek a közösségek saját maguk keresnek jótevőket is. Havonta egyszer mutatnak be náluk szentmisét, a többi vasárnap pedig, aki teheti, elmegy a plébániatemplomba. Mivel megnövekedett a papok száma, most már az egyik lelkipásztori állomáson állandóan ott lakó káplán működik. Indonéziában van iskolai hittan az állami iskolákban is, de a szentségi felkészítés a plébániák feladata. Ezért nálunk nincs olyan sok hitoktató, mint a Fülöp-szigeteki plébániákon.

Gilbert atya ezután óceániai missziós gyakorlatáról beszél, amelyen még szeminaristaként vett részt.

Pápua Új-Guineában az emberek egyszerűek. A világiak egyházi szerepvállalása nem jelentős. A plébániatemplomhoz hét lelkipásztori állomás tartozik, amelyeket nagyon rossz minőségű, az esős időszakban egyenesen járhatatlan utak kötnek össze. A plébánián lakó atyák ezért a külső állomásokról beküldött hívekkel együtt utaznak az állomás meglátogatására. Egy nap közös utazás után néhány napot az ottani közösségekben töltenek, majd visszamennek a plébániára. Ilyen módon is csak évente egyszer tudják fölkeresni a legtöbb állomást. A hívek részvétele a misszionárius hozzáállásától függ. Aki bátorítja erre a híveket, annak segítenek. De a jótevőkkel való kapcsolattartás ilyenkor is a pap feladata.

Egyházközösség Veruelában
 
A második plébánia, ahol dolgoztam, egészen közel van a helyi verbita körzeti házhoz, ahol Hitoktatóképző Központot tart fenn a verbita misszió. Az itt kiképzett hitoktatók segítenek aztán a távoli állomásokon.

Ezután afrikai szolgálatának idejét idézi fel. A verbiták egyik legrégebbi missziójában, Togo Köztársaságban dolgozott, ez volt első missziós kiküldetése.

Egy évig voltam ebben a nyugat-afrikai országban, mégpedig egy olyan falusi plébánián, amely a legközelebbi kisvárostól harminc kilométerre helyezkedik el. A nehezen járható út miatt körülményes a közlekedés. A plébániatemplom mellett öt lelkipásztori állomást lát el két verbita missziós pap. Ezen a plébánián a hitoktatók szerepe nagyon fontos. Némi anyagi juttatásban is részesülnek. A lelkipásztori állomások közösségei maguk is rendeznek gyűjtéseket, de rászorulnak a plébánia anyagi támogatására is. Ma már az egyik állomásnak állandó papja van.

Végül a világ egyik legszegényebb – az emberi szervezet számára nehezen viselhető éghajlatú – afrikai országában folytatott úttörő missziójáról beszél.

Csád Köztársaságban az Egyháznak alig van hagyománya: minden hívő új megtérő.

Az emberek úgy találkoznak a misszionáriussal, ahogyan az Afrika más országaiban évtizedekkel ezelőtt történt, a misszió kezdetén, amikor a semmiből bukkantak fel a verbiták. Boldogok, amikor érkezünk és azt gondolják rólunk, hogy sok pénzünk van. Itt a misszió még nem önellátó, mint a Fülöp-szigeteken vagy Indonéziában. A római verbita központ finanszíroz szinte mindent. De a plébániatemplommal és kilenc lelkipásztori állomással rendelkező plébánián már működik Plébániai Tanács. Vannak már hitoktatók is, akik a missziótól igen szerény támogatást kapnak: évi ötven dollárt (vagyis mintegy 16 ezer forintot).

Leginkább felnőttek részesülnek a keresztség szentségében. Gyermekeket alig keresztelnek, mert a szülők még nem katolikusok, így várni kell a nagykorúságukra.

P. Gilbertus Paga Buu SVD

Gilbert atya szerint ebben a kezdeti helyzetben a missziónak nagyon kell figyelnie arra, hogy segítse az embereket, de ne legyen túlságosan nagyvonalú, hiszen ez őket csak függőségbe taszítaná. Ami az Egyházon belüli párbeszédet alapjaiban kérdőjelezné meg. A világiak egyházi szerepvállalásáért azonban sokat tehetnek a plébániai mozgalmak, amelyek az embereket csoportokba szervezik és célokat tűznek ki eléjük.  

A különböző országok példája világosan elénk tárja, hogy az egyházi vezetés miképpen mozdíthatná elő a világiak részvételét. Az ősi katolikus hagyományokkal rendelkező Szlovákiában, Peter atya szavai szerint, még mindig a papság szeretne mindent csinálni, pedig az ország kiváló katolikus intézményekkel rendelkezik és vannak jól képzett hívek is. Úgy érzem, ezen nekünk, magyaroknak is el kellene gondolkodnunk. Csád Köztársaság teljesen újonnan alakuló, friss katolikus közösségei esetében még nem jelentős a világiak egyházi szerepvállalása, hiszen ott gyerekcipőben jár a katolicizmus. Előbb képezni kell a híveket ahhoz, hogy azután nagyobb felelősséget tudjanak átvállalni a papoktól. Követésre érdemes, jó példának tekinthetjük viszont azt, amit a Fülöp-szigetekről, Indonéziáról és a Togo Köztársaságról hallottunk, ahol az Egyház sikerének záloga bevallottan a világi hívek aktív tanúságtétele.