Készen állni, virrasztani, várakozni… „Csak várni ne kéne soha!” – olvasom a sóhajtást Csoóri Sándor egyik költeményében. S azt is, hogy „amikor jössz, az a mi vasárnapunk”. (Anyám szavai)
A várakozásban mindig feszültség van. S amikor a várakozás beteljesedik, az az ünnep. Az a mi vasárnapunk. Az az igazi napja az Úrnak.
Úrjövet: Advent. Évről évre visszatérnek az ünnepek. Mi pedig évről évre idősebbek leszünk.
A mögöttünk lévő idő terhét, bánatait vagy felszabadító örömeit visszük magunkkal
évről évre. Ezáltal érettebbek leszünk.
Ünnepre várunk. Lesz-e igazi ünnepünk? Tud-e még valaha ünnepelni ez a világ? Mintha kiveszett volna az ünnepelni tudás képessége belőlünk. Alighanem azért, mert nem tudunk igazán várakozni.
Az ünnepet a szó legigazibb értelmében „ki kell böjtölni”. Ki kell várni. Mi azonban egyre inkább úgy élünk, hogy szeretnénk, ha minden azonnal megtörténne: itt és most szeretnénk bekebelezni mindent, az egész világot. A jelenben élünk, ez egészen természetes. De hogy csak a jelennek éljünk, az már veszélyes. Azt is mondhatnám, hogy nem emberi. Keményebben: embertelen.
Az ember nincs bezárva az ösztönök és az ingerek által lehatárolt világba. Az ember képes továbbtekinteni. Jövőkép nélküli világban élünk, félelmekkel, szorongásokkal. Lesz-e holnap? Érdemes-e bármibe is befektetni? Ez a „befektetős”,
anyagias, pénzközpontú világ kiöli az emberből a tiszta emberi vágyakat.
Megpróbálunk gyűjteni, halmozni, s közben elfelejtünk igazán élni.
Édesanyám valamikor advent közepén – Luca napján – egy nagy tányérra búzamagokat terített. A tányér közepén fejtetőre állított pohár volt, az egyik szélénél pedig egy kis téglalap formájú valami, talán porcelánból, erre már nem emlékezem. Csak arra, hogy figyeltük, napról napra hogyan növekszik a búza. És amikor elérkezett karácsony napja, a pohár helyén, középen egy gyertya égett, a szélén pedig, a téglalap helyén ott állt a kis jászol, benne a kis Jézus…
Sosem felejtem azt a várakozást, amely eltöltött bennünket, gyermekeket. Ez a várakozás előkészítette az ünnep igazi fényét. Tudtunk várni. Izgatottan. S volt igazi ünnepünk.
Ebben az évben már halottak napja előtt, október utolsó hetében találkoztam áruházban karácsonyfával és karácsonyi énekkel. Ennyire talán nem kellett volna előreállítani az órát. Megvan a dolgoknak, a világnak a maga természetes rendje. Ha elfelejtünk várakozni, ha nem tudjuk kivárni mindennek a maga idejét, sosem lesz igazi ünnepünk. S ha nem lesz ünnepünk, nem tudunk megmaradni igazán embernek.
Várni… gyógyulásra, találkozásra, a gyermek megszületésére – várni a beteljesedésre… Várni a távol lévő jó barát, rokon, szerelmes visszatérésére… Várni, hogy megszűnjön a háború, várni, hogy kibéküljenek a haragosok, várni, hogy elrendeződjenek a dolgaim… Várakozás és jövő szorosan összetartozik. Várakozás és emberség elválaszthatatlan egymástól.
Van egy dal, egy költemény, amely újra és újra megszólal bennem, és a szívembe markol. Konsztantyin Szimonov verse, amely a háborúban élet-halál között küzdő kedves hazatéréséről és a várakozásról szól.
Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberség, az emberi kapcsolatok felülírnak minden politikai érdeket. A politikai hatalmak megoszthatják a világot. De az anya–gyermek, férj–feleség, a szerelmesek kapcsolata mindenütt egyforma. A szívünkbe van írva. Ezért olyan
embertelen minden háborúskodás, legyen akár gazdasági vagy fegyverek véres háborúja.
Emberek életéről van szó. S mindannyian várjuk, hogy emberibb legyen körülöttünk a világ.
Feszültségben él a világ. Nemritkán rettegünk. A félelem és a remény egymásnak feszül. Sokszor erősebb bennünk a félelem, és úrrá lesz rajtunk a reménytelenség. Mert nem akar véget érni a háború. Igaz, nem nálunk szólnak a fegyverek, de a pusztítás már nálunk is érezhető. Pusztítja a lelkeket, elbizonytalanítja a hétköznapi életet. Nekünk még nem kell menekülnünk. De egyre több emberrel találkozunk, akik földönfutóvá váltak. Otthontalanná. Reménytelenné. Nem tudják, várhatnak-e még valamire.
Az Úr eljött. Jézus Betlehemben megszületett. Értünk, a mi üdvösségünkért emberré lett. Azért jött közénk, hogy kiemeljen bennünket a halál, a pusztítás, az embertelenség szorításából.
Az ünnep ezt a tényt tárja elénk. Az ünnep segít, hogy évről évre újra átéljük azt az eseményt, ami értünk történt. Ne fosszuk meg magunkat az ünnep ajándékától. Ne gabalyodjunk bele ennek a világnak hangos zűrzavarába.
Vegyük észre a sötétségben felragyogó fényességet. Várakozzunk. Mert az Úr ismét eljön.
Megajándékoz bennünket önmagával minden karácsony ünnepén. És a karácsonyi ünneplés képessé tesz bennünket arra, hogy mi magunk is ajándékká váljunk azoknak, akik körülöttünk élnek. Akik ránk vannak bízva. Akikért mindannyian felelősek vagyunk.
Aszályos év van mögöttünk. Szárazság. Amikor szomjas volt a föld. Amikor lehetetlenné vált sok növénynek az élet. Amikor Európa-szerte alig volt víz a folyókban. Mennyire kémleltük az eget, jön-e már fölénk az igazi eső, amely felüdít, amely élni segít.
A természetnek nem vagyunk urai. Esőt nem tudunk hullatni az égből. De
képesek vagyunk arra, hogy a felénk mindennap közelítő Istent befogadjuk,
akinek kegyelme át tudja alakítani az életünket. És képesek vagyunk arra, hogyha őt befogadtuk, akkor másokat erősítsünk, bátorítsunk: Ne féljetek! Az Úr közel van. Jön felénk, hogy életünk legyen.
