Kettős jubileumot ünnepel a szeged-tarjánvárosi plébániatemplom, amelyet ötven éve szenteltek fel, s ahol június 9-én családi nap keretében emlékezik meg egyházközségem félévszázados papi tevékenységemről. Ennek kapcsán jutott eszembe a címben szereplő ismert Ovidius-idézet.

„Máskor száz év alatt nem történik annyi változás, mint most tíz év alatt”

– jegyezte meg a szegedi Szent Gellért papi szeminárium jubileumán Paskai László bíboros. Pedig az egyházról sokáig az a hír járta, hogy ez az a ház, ahol semmi sem változik. Ez az állítás a katolikus egyház közelmúltjának történetére korántsem igaz. Az elmúlt ötven év pápái jelentős átalakulásokat hoztak.

Az oltárnál Paskai László érsekkel (szemüveggel) (képek Benyik György személyes archívumából, illetve a Szeged-Tarjánvárosi Szent Gellért Plébánia engedélyével)

 

XXIII. János, aki 1962-ben a II. vatikáni zsinatot megnyitotta, szimbolikus ablaknyitásával új levegőt hozott az egyházba; többek között nemzeti nyelvű liturgiát, új viszonyt teremtett a felekezetek és vallások, zsidók és keresztények között is. VI. Pál pápa látogatott először a Szentföldre, Jeruzsálembe és engesztelődött ki a keleti ortodox egyházakkal. Boldog I. János Pál csupán egyetlen hónapig ült Szent Péter székében, tragikus véget ért az élete, a nagy egyházkormányzati feladat megállította a szívét. Szent II. János Pál lett az első nem olasz pápa, sőt lengyel lévén, szocialista országból érkezett, s nagyon hosszú időn keresztül, majdnem huszonnyolc évig vezette az egyházat. Sokat utazott, és kijelentette,

Afrikában járva egyetlen nap alatt többet tanult a világról és az egyházról, mint egész addigi életében.

Találkozás II. János Pál pápával 

 

XVI. Benedek, a német Joseph Ratzinger az utóbbi idők legtudósabb teológus pápája volt, aki nem tudta elviselni a rá nehezedő nyomást, ezért lemondott a péteri szolgálatról. Jorge Mario Bergoglio bíboros, Ferenc pápa, akit saját szavai szerint a világ végéről hívtak a bíborosok Szent Péter székébe, az első Dél-Amerikából jött pápa, amely választás egyben jelezte, hogy

az egyház súlypontja Európából más kontinensekre helyeződik át.

Végül most, a Lélek ösztönzésére Robert Francis Prevost bíborost választották Péter utódának. XIV. Leó néven kezdte meg szolgálatát, tisztelettel adózva XIII. Leó pápának, aki a kultúrharc idején vezette az egyházat. Chicagóban született, de mondhatnánk azt is, hogy Peruból érkezett Rómába, tehát Észak- és Dél-Amerikát egyaránt képviseli, és mint a püspöki dikasztérium eddigi vezetője, gazdag európai és világegyházi tapasztalatokkal is rendelkezik. E rövid felsorolás is jelzi, mennyit változott a katolikus egyház az elmúlt ötven évben.

Ha ezekre a változásokra a magyar egyházi vezetők névsorán keresztül tekintünk, elsőként a börtönviselt, fehér vértanú Mindszenty József bíborost kell említenünk, aki

csak Franz Kőnig bécsi érsek segítségével tudta elhagyni az amerikai követséget, s távozhatott a Vatikánba,

a halálra ítélt, megnyomorított magyar egyházat hátrahagyva.

Egykori püspöki titkára, Lékai László esztergomi érsek, később bíboros kalandos módon tőle vette át a magyar egyház megújításának feladatát, hogy a kis lépések politikájával vezesse ki a kommunista diktatúra félelmében élő magyar egyházat új közösség építése felé. Paskai László bíboros idején már a Vatikán és a magyar állam új megállapodást kötött, és vatikáni nuncius is szolgált újra Magyarországon.

A civilek teológusképzése is országszerte beindult.

Erdő Péter bíboros szolgálati idején két pápalátogatást is levezényelt, egyébként őt is ötven éve szentelték pappá.

A Kalocsai Főegyházmegyéhez tartozó Soltvadkerten Grősz József érsek bérmált meg, nem sokkal azt követően, hogy kiengedték a börtönből. Az első püspök, akit közelebbről ismertem, Bárd János volt, akivel beszélhettem a Kalocsa melletti Öregcsertő plébániáján, ahova deportálták, bár jogilag ő volt a Kalocsai Egyházmegye apostoli kormányzója. 1975-ben Ijjas József érsek úr szentelt pappá Soltvadkerten és engedélyezte római ösztöndíjamat. Paskai koadjutor érsek a betegeskedő öreg érsektől vette át rövid időre az egyházmegye vezetését. Később Dankó László, jelenleg pedig Bábel Balázs érsek metropolita kormányozza a főegyházmegyét.

Ijjas József kalocsai érsek 1975-ben pappá szenteli Benyik Györgyöt 

 

 

Évek óta tanítottam már Szegeden a Hittudományi Főiskolán, de csak Bábel Balázs érsek engedett el a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyéből, és

Gyulay Endre püspök vett át a Szeged-Csanádi Egyházmegye kötelékébe.

Vele korábban együtt tanítottam Szegeden a teológián, még Udvardy József püspöksége idején, aki Szegeden elkezdte a civilek teológiai képzésének szervezését Turay Alfréd rektorral együttműködve. 1978-tól több száz civilt tanítottunk, akik később a hitoktatásba is bekapcsolódtak. Gyulay Endre kezdte támogatni a Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferenciát, amely 1988-től máig harminchat tudományos találkozást hozott létre.

Ma Kiss-Rigó László püspök vezeti ezt az egyházmegyét, megalapítva a Gál Ferenc Alapítványi Egyetemet, amelyen most is teológiai tanárként tevékenykedem, a plébánosság mellett. Udvardy József püspököt azért emlegetem nagy szeretettel, mert ő hozta létre a Szeged-Tarjánvárosi Szent Gellért-plébániát, amelynek templomát ötven éve szentelte fel, történetesen éppen 1975-ben, amikor én pap lettem. Változatos korban, változó magyar egyházban működtem papként.

Eszembe jut, most hetvenhárom évesen a XVI. századi evangélikus reformátornak, Caspar Huberinusnak, Luther Márton „sajtósának” mondása, aki ekképpen írta át Ovidius szövegét: „Az évek múlnak, és mi is megöregszünk. A néma évek és a napok féktelenül röpülnek.” Úgy érzem, hihetetlenül gyorsan elrepült ez a fél évszázad.

Gyorsan elröpült fél évszázad... - egykori szemináriumi csoportkép

 

Az ekkori egyházi és világi traumákra gondolva, úgy látom, aki nem tudja a traumát és a változást munkával föloldani, azt elpusztítja ez a betegség. A depresszió és a változásra való képtelenség tönkreteszi az embert és emiatt sokan pusztultak el fizikailag és lelkileg is az elmúlt fél évszázadban. Ha sokáig foglalkozunk a fájdalmainkkal, abba belepusztulunk. Szokták mondani a pszichológusok Nietzschét idézve:

ami nem öl meg, az megerősít. Engem a kíváncsiság és a munka tartott életben,

meg azoknak a híveknek a hite, akik a nehéz időben is kiálltak a papok és az egyház mellett. A kíváncsiság némi szerencsével ötvöződött, mert egész papi életemben taníthattam, sőt a Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferenciát szervezhettem, ami azt jelentette, hogy szellemileg mindig frissnek kellett maradnom, hogy meg tudjak felelni az új kihívásnak.

Több száz kitűnő professzor ismeretségére és barátságára tettem szert a Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia szervezése kapcsán. Sőt, a magyar és nemzetközi teológiai életből olyan személyiségeket ismertem meg, akik nemcsak tudósként értékesek, hanem

hiteles hívőként kutatták a Bibliát és ápolták a felekezeti párbeszédet.

Így aztán munkával olyan barátokra leltem, akik nemcsak nekem, hanem az Istennek is a barátai. És ez utóbbi egyre fontosabb lesz a számomra, ahogy megöregedtem, és az is, hogy fölismerjem a talán még gyarló emberekben azt a vágyat, hogy ők is az Isten barátai legyenek.

Virágvasárnapi szertartás a a Szeged-Tarjánvárosi Szent Gellért plébániatemplomban (fotó: Zólyomi Norbert)

 

Ez új impulzust ad nekem, amikor sokan azt hiszik, hogy majd a mesterséges intelligencia váltja meg a világot. Annak ellenére, hogy én is tanulom ennek működését, mert a kibertérben, az informatikai eszközök révén nagyon sok mindent és sok mindenkit gyorsan el tudunk érni. Ám eközben ki vagyunk szolgáltatva az illegális információszerzés vagy -lopás veszélyének, mert rólunk is rengeteg dolgot lehet pillanatok alatt kideríteni, és ezzel vissza is lehet élni, sőt valótlan valóságot lehet építeni körénk. Ezekkel az információkkal azonban lehet úgy is élni, hogy közösséget építünk velük, hamarabb elérjük a fájdalmak között vergődő embereket, a betegeket, és

építhetünk olyan kapcsolatrendszert, amelyben az emberek jóra, emberséges célokra használják a technikát.

Ez a munka és a szolgálat tart életben még most is.

A pünkösdhétfőn, június 9-én délután négykor kezdődő hálaadó misére készülve XIV. Leó pápai nyitóbeszédének egy mondatát idézem: „Ha az ember beszéde elején tapsolnak, az nem jelent semmit. Ha a végén is, vagy a közepén is, az már jelent valamit. Örülök, hogy a Felvidékről, Erdélyből, a Délvidékről, Ukrajnából, Svédországból, sőt Jeruzsálemből is jönnek barátaim és papok a misére együtt imádkozni.

Az ötkötetes kézzel másolt Biblia

 

Sokan tanítványaim voltak a hívek közül, majd tízezer növendékem volt, ötezer embert pedig az hozott össze, hogy kézzel másolták az a Bibliát, amelyet Ferenc pápának adtunk át 2014-ben. A másolás szervezése kapcsán derült ki, hogy akikről azt gondoltuk, nem érdeklődnek Isten Igéje iránt, mégis élni akartak a másolás lehetőségével, mert az kihozta belőlük a titokban Istenre vágyó embert és annak legjobb érzéseit. Nekem az okoz örömet, hogy ezek a volt tanítványaim és a másolók egy családi napon találkozhatnak, és együtt imádkozhatnak a hálaadó misén.

Pünkösdhétfő délelőttre a magyar egyház elmúlt ötven évéről beszélgetésre hívtam Zatykó László ferences testvért, aki Kárpátalján misszionált, Lépes Lórántot, a Mária Rádió komáromi vezetőjét, aki Szlovákiában szolgál a rádió segítségével magyarul és szlovákul, és Harmath Károlyt, az Újvidéki Agape Kiadó vezetőjét, aki régóta könyvekkel végez missziós tevékenységet, és aki a Képes Bibliát is kiadta. Mi mindannyian a deportálás utáni papi nemzedékhez tartozunk. A szenvedőket és a mártírokat nem akarjuk feledni, de elsősorban arról kell beszélnünk, hogy mit tettünk és teszünk a hívő közösségért és a keresztény egyházért ma.

 

Nyitókép: Papjelöltek beöltözés előtt, teológiai tanulmányaik kezdetén