Jézus története a keresztre feszítéssel és a halállal nem ért véget. Nem ért véget az üres sír megtapasztalásával sem. Nem ért véget azzal sem, hogy az apostolok és a tanítványok többször is találkoztak az Úrral, miután mindez megtörtént. Lukács evangélista elbeszéli, hogyan távozott el Jézus az apostolok közül (ApCsel 1,8–11). Az Apostolok Cselekedeteinek könyvében részletesebb leírást találunk, mint az evangéliumban (Lk 24,46–53). Jézus feladatul adja az apostoloknak: tanúim lesztek.

A távozó Jézust felhő takarja el szemük elől.

A felhőnek a Szentírásban különleges jelentősége és jelentése van. Az Isten jelenlétének kifejezése.

Felhőoszlop képében vezeti az Isten a választott népet a pusztaságon át a megígért földre (Kiv 13,22). Mózes a törvényt az Istentől a hegyen felhőben kapja (Kiv 20,1–14). Jézus a kiválasztott apostoloknak a Tábor hegyén, fényes felhőben mutatja meg teljes valóságát (Mt 17,1–9). Azt a valóságot, amely túl van a közvetlenül érzékelhetőn és megtapasztalhatón. Jézusban az Isten van velük. Jézusban az Isten van mivelünk.

A felhő Isten jelenlétének kifejezése (a szerző felvételei)

 

A földi történet, a Názáreti Jézus emberségének története a sírba tétellel befejeződött. De az Istennek valóságos, mindent betöltő jelenlétét a húsvéti eseményben hangsúlyosan megélik az apostolok és a tanítványok. Jézusban, a Názáretiben, az igaz emberben valóságosan jelen volt az Isten mindent átalakítani, megújítani óhajtó emberszeretete. Jézus velünk élt. Értünk élt.

Példát adott az odaadásra, a vállalásra, az áldozatra, az értelmes életre,

amelynek a halál a tér és idő dimenziójában véget vet ugyan, de az élet több annál, mint amit közvetlenül látunk és megtapasztalunk. Az Isten valósága túl van „e szűkhatárú lét” (Madách) korlátain. S az ember élete Jézus követésében túlnő az itt és a most korlátain.

Jézust felhő takarja el. A felhő Isten jelenlétének kifejezője. Jézus – ez az üzenet lényege – egy az Atyával. A hitvallásban mondjuk: „Ott ül az Atyának jobbján.” Jézus istenségéről szól az üzenet. Az Olajfák hegyén, ahol tanúi voltak az apostolok Jézus vérrel verejtékező, a mi életünkkel közösséget vállaló emberségének, ugyanott, az Olajfák hegyén élik át Jézus istenségének valóságát, amikor az elbeszélés szerint eltávozik közülük, és felhő takarja el Őt a szemük elől.

Minden búcsúzásban ott van valami fájdalom, mert eltávozott valaki. Ez a búcsúzás azonban más.

Az apostolok örömmel mennek vissza Jeruzsálembe, azzal a tudattal, hogy feladatuk van. Tanúságot kell tenniük

a föld végső határáig a Názáreti Jézusról, aki minden embert egységbe akar foglalni, össze akarja gyűjteni, ami szétszóródott. Tanúságot kell tenniük arról, hogy lehetséges az értelmes, emberhez méltó élet, ha azonosulunk Jézussal, aki azért jött, hogy életünk legyen, s ez az élet bőségben legyen (Jn 10,10). Ígéretet kapnak az apostolok: a Lélek erejének ígéretét (Jn 14,16).

... önmagában esendő

 

Az ember önmagában esendő. Mindannyian rá vagyunk utalva arra az erőre, amely felülmúlja az ember korlátait. Kell, hogy megnyíljunk előtte, hogy képesek legyünk mi magunk is tanúságot tenni. Mi, akik Krisztushoz tartozónak, kereszténynek valljuk magunkat.

Krisztusi élet, kereszténység nincs Krisztus nélkül, aki egy volt közülünk, a bűnt kivéve. De nem szabad elfelejtenünk: kereszténység nincs Krisztus nélkül,

akiben testet öltött az Isten jósága és emberszeretete. Akiben „velünk az Isten”.

Emberi dadogással tudunk csak beszélni a végtelen Istenről. Arról, aki fölötte áll mindeneknek. Aki betölt mindent. Akiben élünk, mozgunk és létezünk (ApCsel 17,28). Az élet titok: felfejteni, megfejteni legföljebb a „hogyan”-ját vagyunk képesek, de a „miért”-re választ csak a hitben találunk.

Minden a fény felé törekszik

 

Jelképes értékű, hogy minden a fény felé törekszik. A sötétségből a világosságra. Jelképes értékű, hogy bár a fák a földbe eresztik gyökerüket, koronájukkal mégis fölfelé nőnek.

Az Isten-kérdéssel előbb-utóbb valamiképpen mindenkinek szembe kell néznie.

Az Istent tudatosan tagadó sem tesz mást, mint állandóan vele foglalkozik.

Reményik Sándornál olvasom:

A fák: keményderekú gondolatok,
Az ősi földből szívnak őserőt.

Koronájukat égnek emelik.
Ha van Isten, ha nincs:
Mindegy nekik.
Mert nekik úgy kell élni, mintha volna!
Viharban, csendben rájok lehajolna.
Mert nekik nőni kell
És nőni – csak az ég felé lehet.

(Férfi-erdő)

„Ti tanúi vagytok...” „Tanúságot tesztek…” – mondja Jézus az apostoloknak. És ők mennek, beszélnek róla, akár alkalmas, akár alkalmatlan (2Tim 4,2).

Isten megtapasztalására jussanak

 

Emberségünkhöz hozzátartozik, hogy szeretnénk bizonyosságot szerezni mindenről. S ami a legégetőbb mindenki számára, aki az életre született, az a halál, a megsemmisülés, az elmúlás. Az apostolok számára sem volt egyszerű, hogy

Jézus emberségén keresztül az Isten megtapasztalására jussanak.

Ajándék, kegyelem. A bölcsesség, az értelem, az erősség, az istenfélelem Szent Lelkének ajándéka.

Kételyeink közepette is legyen bátorságunk, hogy megnyíljunk a Lélek, az Isten Szent Lelke előtt. Adja meg mindannyiunknak az Úr, hogy nyugtalan szívünk megnyugodhasson Őbenne.