Ünnep van. Emlékezni lehet történelmi tragédiákra, kivégzésekre, ünnepelni azonban csak az életet lehet.

Az ünnep egybekapcsol. Összefogja a múltat a jelennel: hiszen ami akkor történt, az ma is valamiképpen érvényes és jelen van. És összekapcsolja a jelenben élőket, akik ugyanarra az eseményre vagy személyre tekintenek: mert ugyanazt jelenti számukra. Az ünnep közösséget formáló.

Volt, amikor nekünk, kisdiákoknak az új kenyérről meg az alkotmányról beszéltek, és igyekeztek megkerülni Szent Istvánt, akit legföljebb államalapítóként említettek, egyházszervezőként már kevésbé, szentként pedig egyáltalán nem. Mintha félni kellett volna attól, amit a szent jelent.

Kimondom kertelés nélkül: jaj annak a népnek, országnak, közösségnek, embercsoportnak, aki számára nem létezik a szent.

Vannak még talán – igaz, egyre kevesebben –, akik velem együtt keservesen megélték, hogy volt korszak, csaknem egy egész emberöltő, amikor nemcsak szent nem létezett, nem létezett határokon átívelő közösség: sem kulturális, sem történelmi, de még gazdasági közösség sem. Vasfüggöny zárta le azt a területen, amely Szent István idejében gyepű volt: és mekkora a különbség a gyepű és a határ között! Könnyen felejtünk. Sokaknak érdeke is, hogy ne emlékezzünk.

Igen, volt szükség várakra, és volt szükség kapukra: szükség volt és van mindig a jogos önvédelemre. De a kaput nemcsak bezárni lehet, kitárni is:

kilépni is lehet rajta, és bejöhet rajta keresztül a jószándékú vendég.

Ötvenhatban Kapuváron, gyerekkorom városában láttam a nyugatra menekülő sokezres emberáradatot: hányan voltak, akikre állt a Himnusz keserű kijelentése: „Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában.” S mennyien voltak, akik nem sejtették akkor – ma már, idősként hazatérve maguk is megvallják: „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél az, aki hazát cserél.” (Tompa Mihály)

Mert gyökereink itt vannak. Itt, a Kárpát-medencében, ahol Szent István országot szervezett, ahol a kereszténység értékrendjével együtt érkezett hozzánk az európai jogrend és kultúra. (Óvatosan jegyzem meg: hol van ma az átlátható jogrend, és hol van a közösséget, európai közösséget formáló, keresztény gyökerű kultúra?)

Itt szeretnénk élni. Itt kellett kiállni viharokat a történelem folyamán, s itt kell megkapaszkodnunk ma is. Mindenki anyanyelvén veszi birtokba a világot. Illyés Gyula figyelmeztetése ma is időszerű:

Ha új tatárhad, ha kufárhad

özönli el a tiszta tájat,

ha útaink megcsavarodnak,

mint giliszta, ha rátapodnak:

 

te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.

                 (Haza a magasban)

Szent István ünnepe nem egyszerűen az új kenyér ünnepe. Szükségünk van kenyérre, szent jelkép a kenyér, számtalan ember verejtékes munkája van benne, és akik meg tudják osztani egymással a kenyeret, azok együvé tartoznak. Azok vállalják egymást. Ezen a napon de jó volna jobban odafigyelni mindenkire, akikkel közös a kenyerünk – határok nélkül! De jó volna odafigyelni azokra, akiktől lehet tanulni vállalást, hűséget szülőföldhöz, anyanyelvhez, megtartó vallási közösséghez!

Szent István ünnepe nem egyszerűen az alkotmány ünnepe. Szükségünk van alkotmányra, szükségünk van törvényekre, hogy rend legyen a társadalomban: rend nélkül nincs békesség. Ezt a békét hirdették azok a szerzetesek, akik idegenből jöttek, és vállalták, hogy itt, ezen a tájon tanítanak igazra, jóra, szépre. S akik

tudtak felmutatni bátran az égre, még akkor is, ha voltak barbár erők akkor is, akik számára nem létezett szent, csak hatalmi érdek.

Szent István ünnepe annak a magyarságnak az ünnepe, amely sosem volt kirekesztő, hanem mindig is befogadó. Ahol otthont találtak idegenből érkezettek. Ahol az idegen szerzetesek örömmel hallgatták „a magyarok szimfóniáját”, s ahol népdalokba szövődtek európai, gregorián latin motívumok. Annak a magyarságnak az ünnepe ez a nap, amely meri vállalni a múltját, történelmét, amely tudja, hogy idegen számunkra az az európaiság, amely nem magyar, és az a magyarság, amely nem európai is egyszersmind – miként Kodály mondotta.

Szent István ünnepe annak a magyarságnak az ünnepe, amely tisztában van azzal, hogy célba jutni erőfeszítések és áldozatok nélkül nem lehet. S amely azt is tudja, hogy „az igazság tesz szabaddá”, nem pedig a hazugság.

Szent István ünnepén olyan történelmi személyre tekintünk, akinek volt célja. Aki országát biztonságban akarta tudni. Aki tudta, hogy nem elég csupán a kard ereje. Aki föl tudott tekinteni az égre. Aki számára létezett szent: aki családi tragédiái ellenére képes volt fölajánlani az országot. Aki tudta, hogy „nem mindig ember, aki sorsot intéz…” (Arany János)

Megosztott világban élünk. Beszélünk országról, de szétesőben van nemzetünk. Beszélünk egyéni érdekekről, de közben szétesnek a családok. Beszélünk tudásalapú társadalomról, de hiányoznak közülünk az igazi bölcsek, akikre valóban föl tudnánk tekinteni. S közben, ha itt-ott feltűnnek a hétköznapinál erősebb, a szürkénél színesebb, a pillanatnyi érdekek határán túllátni képes személyek, megteszünk mindent, hogy lehúzzuk őket a sárba.

Itt, a Kárpát-medencében el kell gondolkodnunk azon, hogy ha valóban európaiak vagyunk, akkor nem élhetünk tiszta értékrend nélkül.

Nem a közös jogrend, nem a közös védelmi rendszer, nem a közös gazdasági szervezet tesz bennünket európaivá, hanem az az értékrend, amely Szent István számára világos felismerésként a mi örökségünkké vált,

s amit oly könnyen elherdáltak az elmúlt évtizedekben, s amit sokan fölösleges sallangnak tekintenek ma is. Ennek az értékrendnek a lényegéhez tartozik az áldozatvállalás – a szolgálat, mások életének szolgálata. Ennek az értékrendek lényeges eleme a közösség: a családi, vallási, kulturális, nyelvi közösség. Ennek az értékrendnek lényeges eleme, hogy van jövő: hogy nem élhetünk csupán pillanatnyi érdekeink szerint.

Tudjuk, hogy Európa nem az már, aminek látni szeretnénk. Egy olyan Európa, amelynek népei többre becsülik az idegenek által megteremtett anyagi jólétet, mint a jövőt biztosító családot és gyermeket, nem az az Európa, amelyet az Európai Unió szellemi atyái megálmodtak.

Az állam- és egyházszervező Szent István értékalapú társadalmat szervezett. Illúziói nem voltak, de világos céljai igen. Ez a mai ünnep, amely egybekapcsol bennünket a múlttal, és összekapcsol mindannyiunkat, akik számára a mai nap nemcsak az új kenyérnek és nemcsak az alkotmánynak az ünnepe – ez a mai ünnep lelkiismeretvizsgálat is, kihívás is. Anyagi érdekeket kizárólagossá téve feladjuk-e önmagunkat, vagy korlátainkkal is szembenézve képesek vagyunk-e vállalni hazánkat, népünket, családjainkat, sorstársainkat.

Kellenek ma is elkötelezett emberek, céltudatosak, szilárd jelleműek, nem önmaguknak élők. Kellenek ma is példaképek. S amikor visszatekintünk az ünnepen a múltba, kell, hogy legyen bátorságunk új reformkort teremteni.

Ne féljünk kimondani: új reformkorra van szükség. Nem a múltnak eltörlésére, hanem a múltból hagyományozott értékek felélesztésére.

S ehhez mindenkinek közös akarata kell. Vége kell, hogy legyen a megosztottságnak, véget kell vetni az érdekelvű társadalomnak, rá kell döbbennünk arra, hogy létezik az a valóság, amit úgy hívunk, hogy „szent” – s ez nem magyar probléma, hanem egész Európa és az egész úgynevezett „civilizált világ” gondja. S nem szabad vonakodnunk a felelősségvállalástól, mert „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” (Vörösmarty Mihály)

Ezek a gondolatok kavarognak bennem ma is, visszatekintve a harminc évvel ezelőtt ajándékba kapott szabadság lehetőségére.