A teremtésvédelem kérdésével kapcsolatban sokszor felmerül a strukturális bűn fogalma, amelyet azonban még elméletben sem könnyű megragadni, hát még pontosan meghatározni és a gyakorlatban tetten érni. Erről a megfoghatatlan, ám létező definícióról tartott előadást a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán Laurinyecz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezetője.
Strukturális bűnön nem az egyén által a közmorált sértően elkövetett cselekedetet értünk, hanem a közösség hétköznapi életének alapját képező, „észrevétlen” norma megszegését, amelyet nem szoktunk erkölcsi értelemben górcső alá venni. A Naphimnusz Műhelynek a témában tartott bevezető előadásában az erkölcsteológus tágabb összefüggésben határozta meg a strukturális bűn mibenlétét, levezetve azt az idegen bűnből, mellyel mások bűnét okozzuk vagy segítjük elő, s ezáltal leszünk bűntársak, bűnrészesek.
Ebben a megközelítésben feltétel az ember alkotta rendszer, azaz a struktúra megléte, amely lehet egy vállalat, a hadsereg, de akár egy ország népe is. Ez a fajta közösségi bűnelkövetés vagy egyetemes bűnösség már a Bibliában is megjelenik, például a közismert bűnös városok (Szodoma, Gomorra, Ninive, Babilon) esetében vagy a bűnös nemzedéknél, amelyről Jézus is beszél, anélkül, hogy a bűn mikéntjét meghatározná.
Ferenc pápa a Laudato si’ enciklikában is sokszor megállapítja, hogy napjaink globalizált világában „minden összefügg mindennel. Ezért
a környezetért való aggódásnak egységben kell lennie az emberek iránti őszinte szeretettel és a társadalmi problémák megoldása melletti állandó elkötelezettséggel.”
„…a természet károsítása szorosan összefügg azzal a kultúrával, amely az emberi együttélést is alakítja (…) nem tudjuk megfelelően kezelni a környezet pusztulását, ha nem szentelünk figyelmet azoknak az okoknak, amelyek az emberi és társadalmi hanyatlással állnak összefüggésben (…) a környezet pusztulása, valamint az emberi és etikai hanyatlás szorosan összefügg.”
Ezzel párhuzamosan ismereteink rohamos gyarapodása miatt egyre könnyebb azonosítani az egyes tettek tovagyűrűző következményeit. Hiba lenne azt gondolni, hogy van olyan cselekedet, akár a legjelentéktelenebb is, amely ne lenne hatással a közösség egészére, ha másként nem, akkor a ráfordított idő alatt elmulasztott jócselekedetek elmaradása által.
Strukturális bűn esetében általában nehézséget okoz a felelősség tisztázása is, hiszen azok nem egyetlen személyhez kötődnek. A struktúrában magasabb szinten állók, különösen, ha az alatta állók felett hatalmuk is van, ugyanazon tett következményeit vizsgálva nagyobb mértékben felelősek, mint az utasítás tényleges végrehajtói, akik jelen vannak az elkövetés pillanatában. De a bűnre rábeszélés, utasítás (parancs) mellett erkölcsi értelemben bűnként azonosítható a cinkosság vagy az is, ha valaki közönyösen viszonyul a tudtával, esetleg jelenlétében elkövetett bűnhöz.
Ennek legegyszerűbb módja – idézte fel személyes emlékét Laurinyecz Mihály –, ha például szóvá tesszük valakinek a szemetelését. Ez az akció akár sikerrel is járhat, de fajsúlyosabb kérdésekben megfontolandó, vajon célszerű-e nyíltan bűnösnek nevezni azt, aki egyébként valószínűleg tényleg az. Az ilyen kategorikus megállapítás kontraproduktív lehet. Mit lehet akkor tenni? „Legyetek okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!” – tanácsolja ilyen esetekre Máté evangélistát idézve a professzor. A nyílt vádaskodásnál többet érhet a meggyőzés vagy a konfliktus más hadszíntérre terelése.
Ha van strukturális bűn, akkor a katolikusok esetében logikusnak tetszik a kérdés, hogy meg lehet-e gyónni. A struktúra tagjaként felismerhetünk bűnt, amelyben személyesen is érintettek lehetünk, függetlenül attól, hogy tudatos döntés alapján vagyunk a struktúra részei vagy egy állapotszerű részvétel áll a háttérben. Ha például egy cég alkalmazottjaként nem tudunk azonosulni az elvárt munka céljával vagy egyéb hozadékaival, akkor van létjogosultsága a gyónásnak, hiszen módunkban áll változtatni és kilépni a vétkes helyzetből. Ha a struktúrában – például egy ország állampolgáraként – állapotszerűen élünk, akkor a bűn elhagyása nem lehet reális elvárás, és nemcsak egyetlen személy elhatározását érinti. Ilyen megközelítésben tehát kérdésessé válhat a bűnbánat őszintesége és a gyónás értelme is.
Hallani eldugott tanyákon élő önellátó remetékről, de a teremtésvédelem tárgykörébe sorolható cselekedeteinkkel kapcsolatban azért felmerül, hogy meddig menjünk, mehetünk el a teremtett világ védelmében, hiszen vannak állapotbeli kötelezettségeink, amelyek le nem rázható felelősséget rónak ránk. Keresztény körökben sem ismeretlen érvelés, ha a család biztonsága áll az autócsere hátterében. Hogyan mérhető össze a szeretteim élete iránti közvetlen aggodalom és a teremtett világ láthatatlan és néma panasza?
Mindenki számára személyes feladat, hogy lelkiismerete szerint az arany középutat megtalálja, amihez azonban a társadalmi minták kevés támpontot szolgáltatnak, hiszen a középutak sokasága inkább hasonlít soksávos sztrádára, mint kötéltáncra. A nyilvánvaló ellehetetlenülést vagy más messze ható, egzisztenciális nehézségeket okozó kilépés helyett megvalósítható változást idézhet elő magának a struktúrának belülről történő, lassú megváltoztatása. Persze ehhez a lehetőségek bölcs felismerése mellett sokak egy irányba ható, állhatatos és kitartó erőfeszítésére is szükség van.
Közismert, hogy ha a világon mindenki az átlag magyar életszínvonalán élne, akkor 2,3 földgolyóra lenne szükség a felélt erőforrások fedezetére. Ebből az is következik, hogy
amit mi, itt felélünk, az valahol másutt hiányzik, azaz emberek szenvednek (legalább hiányt) a mi életmódunk következtében,
ami a mi bűnünknek is tekinthető. Természetes, hogy egyéni és közösségi szinten is a lehető leginkább kerülnünk kell a pazarlást, azonban emellett Nobilis Márió pasztorálteológus, a Műhely szervezője más szempontokra is fontosnak tartott rávilágítani.
Egyrészt, ha az egészséges lelkiismeret szerinti élet mellett is a kóros mérvű bűnösség állapotába süllyedünk, akkor az megmérgezheti lelkünket, és végső soron akadályozhatja teremtésvédelmi erőfeszítéseink hatékonyságát, sikerét. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a Kék bolygó nemcsak az emberiség „uralma” alatt áll, a Teremtő pedig nem hagyja magára az embert ebben a kérdésben sem. Ez a tudat nem ment fel bennünket, de reményt és perspektívát adhat a világ erőforrásaival történő még észszerűbb gazdálkodáshoz.
Borítókép: Szodoma és Gomora pusztulása James de Witt festményén
