Kosztyu, Kölyök, Öcsi vagy Konstantin atya? Melyiket szereti?
Az Öcsi mindig a gyerekkoromat idézi. Nagyon kevesen maradtak, akik a mai napig így szólítanak. A Kölyök inkább Elemér bácsira, dr. Ortutay Elemér professzoromra volt jellemző, ő hívott így, és ezt vették át mások is. Ordinárius püspökünk, Szemedi János például a felszentelésem előtt ezt kérdezte: – Na, Kölyök, kinőttél-e a kölyökkorból, és kész vagy-e a szentelésre? Kész vagy-e a papságra? – Bizonyos értelemben a Kölyök lett sokáig a „fedőnevem”. Most, idősebb koromban inkább a Kosztyut használom.

Kölyöknek milyen volt a kölyökkora?
Szeretem azt mondani, hogy szép. Felemelő volt beleszületni egy népes görögkatolikus családi papi dinasztiába. Annak ellenére mondom ezt, hogy kommunista iskolába jártam és úttörőnek, illetve Komszomol-tagnak kellett lennem. Ugyanakkor otthon arra neveltek, hogy elsősorban a Jóisten az, aki fontos az életünkben. Volt olyan időszak is, amikor kettősség volt bennem, mert kisiskolásként nagyon tiszteltem és majdhogynem szerettem
a tanáraimat. Amikor azonban az iskolában azt mondták nekem, hogy egy igazi pionír nem imádkozik, meg nem jár templomba, akkor könnyek között kérdeztem otthon édesanyámtól: akkor mi az igazság? Nagyon szeretetteljes volt a válasza: kisfiam, az iskolában sok mindent meg kell tanulni, de minden mást, ami a te emberségedhez tartozik, azt itthon tanuld meg! Ráadásul bárhová mentünk vendégségbe, mindenhol pap rokonaink voltak, így hát belenevelkedtem a „mesterségem”-be.

A liturgiához liturgikus tárgyak is kellenek. Gondolom, ezeknek híján voltak a hatvanas-hetvenes években.
Igen. Idővel azonban ez is megváltozott. A tanárom, Ortutay Elemér például azokkal a kellékekkel végezte a szent liturgiát, amelyeket a lágerből hozott haza. Édesapám ugyanakkor őrzött liturgikus tárgyakat, mert az egyik öccse ott volt, amikor likvidálták az egyházmegyét, és szinte mindent elvettek. Minthogy erre ők már korábban készültek, sorsot vetettek, hogy ki mit visz haza, mit rejt majd el. Így került édesapámhoz egy szép kehely, amelyet nemrégiben ajándékoztam egy Beregszászhoz közeli községbe, ahol az újonnan épült templomnak nem volt még kelyhe. Édesapámat soha nem láttam reverendában, Konstantin nagybátyámról azonban onnan tudtuk meg utólag, hogy titokban püspökké szentelték, hogy teljes liturgikus ruhában végezte a szentmiséket.

Említette, hogy szép gyermekkora volt. Pedig a Szovjetunióban szörnyűségek is történtek emberek millióival, így a nagybátyjával és az édesapjával is.
Az akkori vikáriust 1949. február 17-én kényszerítették arra, hogy „adja oda a templomot”. Ekkor kezdődött a Munkácsi Egyházmegye kálváriája. 1947-től már nagyon sokan áttértek; lemondtak a katolikus egyház tanításáról, sőt saját világnézetükről is. A hitvalló papok között ott volt nagyapám és édesapám is. Apámnak két főbűne volt. Az egyik, hogy bár 1947-ben betiltották a hitoktatást, ő még 1948-ban is tanította a fiatalokat.
A másik, hogy 1943-ban felolvasta Sztojka püspök körlevelét, ami akkor kommunistaellenes cselekedetnek számított. Ezt pedig huszonöt évi lágerfogsággal büntették. Édesapámat is elvitték, szerencsére rövidebb időre, de a fogságot soha nem heverte ki. Negyvennyolc évesen, a lágerben kapott betegségben hunyt el. Nagyapámnál ez még súlyosabb volt. Ő 1956 nyarán jött haza, és már egy évvel később, 1957-ben meghalt.

Ezek a szörnyűségek megerősítették vagy inkább eltántorították attól, hogy pap legyen?
A hatvanas-hetvenes évek, vagyis a gyermekkorunk talán azért is volt felhőtlen és aránylag nyugalmas, mert nagyon sok kérdés tabutéma volt. Gyermekkoromban például sosem hallottam arról, hogy Romzsa Tódor boldoggá avatott munkácsi görögkatolikus püspököt meggyilkolták. Íratlan törvény volt, hogy erről nem beszélünk. A lágerből szabadultak között akadtak, akik hajlandók voltak beszélni róla, s mindig levonták belőle a tanulságot, de voltak olyanok – idetartozott édesapám is –, akik azt mondták: jobb az egészet elfelejteni. De voltak olyanok is, mint például Elemér bácsi, akik arra hívták fel a figyelmet, hogy nem kell a mellünket döngetni, hogy „mi milyen hősök vagyunk, hogy nem adtuk fel, és hogy megjártuk a Keleti Akadémiát”. Így neveztük a Gulagot, az volt a Keleti Akadémia. Ők azt mondták, köszönjük meg Istennek, hogy adott nekünk erőt elviselni a láger szörnyűségeit.

Csak a felesége tudott arról, hogy pappá szentelték. Még a lányai sem értesültek erről. Miért?
Adri lányom akkor hétéves volt. Kati lányom nem egészen négy. Csak édesanyám jött el a szentelésemre. Erre azért volt szükség, hogy ha történik velünk valami, és lebukunk, akkor a feleségemnek nehogy baja essen. Akkoriban ugyanis mindent elkövettek, hogy tetten érjék a papokat egy keresztelőn, egy felszentelésen vagy bármi olyan cselekedeten, ami akkor illegálisnak számított. Ha ez megtörtént, attól kezdve teljesen ellehetetlenítették az életét. Elemér bácsi így aztán úgy rendezte, hogy a feleségem ne lehessen ott.

Ilyen múlttal a hátuk mögött, 1989-től kezdve még sokáig gondoltak arra, hogy bárhol besúgók lehetnek?
Igen, ugyanakkor az nagyon lelkesítő időszak volt. Mint amikor az embernek visszaadják a szabadságát. Akkor foglalkoztam egy kicsit ezzel a gondolattal, amikor házkutatást tartottak Ortutay Elemér bácsinál. Azután beszéltünk is többször arról, hogy bizony figyelnünk kell arra, hová megyünk, kinek mit mondunk. Ekkor még csak készültem a papságra. 1989-ben még minden kiismerhetetlen volt, de 1990-ben már nem foglalkoztunk ezzel.

Most is aktív, és reményeink szerint szeptemberben Budapesten lesz a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Hogyan készül erre az alkalomra?
Be kell mutatnom a Munkácsi Egyházmegyét, méghozzá az Eucharisztia, a szentáldozás szempontjából. Nem akármilyen egyházmegyének vagyok a papja. Tanúságtevő régióban élünk, úgyhogy a múlt, a jelen és a jövő összképét próbálom majd belesűríteni abba a húsz percbe, amit kaptam.