Már a cím is gyermetegen nagyzoló. Majd pont én fogom megmondani, hogy miben is áll TGM nagysága. Van-e ehhez elegendő tudásom, viszonyítási pontom? Otthon vagyok-e a jelenkori magyar filozófiai és közéleti irodalom rengetegében, abban a világban, melyben TGM feketeöves dzsungelharcos volt. Eligazodom-e az ő könyvtárnyi, amúgy elképesztő tudásanyagot felvonultató, briliáns stílusú, a mázsás gondolatokat is könnyedén (sokszor lehengerlőn) hömpölyögtető, ezer mellékszálat egybefogó írásaiban? El tudom-e dönteni, hogy az ő ex cathedra kijelentései, ítéletei szinkrónban vannak-e a Legeslegfelsőbb Bíróság, a Mennyei Szeretet Törvényszék ítéleteivel? Láthatom-e, hova fut ki az életmű? Dehogy tudom, dehogy vagyok otthon, dehogy igazodom el, dehogy látom… Akkor mégis, miért szólalok meg? Mégis megszólalok, mert valamit fölfedeztem, ami elég a nagysághoz, de ami nélkül nincs nagyság. Fölfedeztem a kezem ügyébe került TGM-írásokban, megnyilatkozásokban a nagyság két elemét: a kérdezni és a (bocsánatot) kérni tudást.

A Magyar Narancsban harminc éve, 1993. augusztus 19-én megjelent egy TGM-esszé, Szent István és Szent Ferenc címmel. Az írást pár számmal később (október 7-én) levélváltás követte. A kettő együtt alkalmas arra, hogy bemutassam Tamás Gáspár Miklóst, a kérdezni és a legfelsőbb fokon kérni tudó embert.

Az írás két – egymástól nehezen elválasztható – részből áll. Az első rész inkább a jelenkori kereszténység aktuális kérdéseivel foglalkozik: pozitív és (többnyire) negatív jelenségekkel, pozitív és (többnyire) negatív megállapításokkal. A második rész a mélyre evez, a keresztény tanítás szíve közepét tárja elénk, „a megfeszíttetés, alászállás és a föltámadás” misztériumát.
A nagy paradoxonról szól: Isten a kereszten istentelenül szenved Jézus Krisztusban; ő „legalább annyira magányos a keresztfán, mint akár egy hitetlen halandó”. „A keresztre feszítés paradoxiája: szeretetből az ártatlan szenved (…), sőt, az abszolút ártatlan, a bűn nélkül való Istenember (…). Ha van Isten, akkor a legnagyobb büntetés Isten jelen-nem-léte, a maximális távolság Istentől, épp a halálban.”

Az írás sajátossága, hogy telis-tele van kérdésekkel. Az esszé első felében is a kérdések dominálnak (21), de ott ezek elsősorban kételyek. A másodikban is sorjáznak a kérdések (22), ott azonban azok a valóság, az igazság egyre mélyülő feltárását szolgálják: az egyik kérdésből fakad a még mélyebb kérdés, eljutva a keresztény tanítás tovább már nem feszegethető misztériumáig, titok voltáig, eddig a két szóig: „Nem tudni”, s aztán a csendig.

A hit ebben a tartományban van: „kegyelmi ajándék”. A kereszténység, a maga misztérium, paradoxon voltával, e világ szemében groteszk jelenség, mondja a szerző, majd hozzáfűzi, hogy ezért „engem nem zavar, ha az ateisták röhögnek rajtam”, majd bemutat egy gyermekien groteszk jelenséget, Assisi Szent Ferencet: „A madarakkal beszélgetni; atyámfia, farkas – ez komoly? Igen, ez komoly. Miért?” S e miértre nem kapunk választ. Úgy tűnik, TGM számára fontosabb a válasznál maga a kérdés. Mint a gyereknél, aki sokat kérdez. Így nyílik meg, hittel és bizalommal édesapja felé. A kérdező ember gyermeki, evangéliumi nagyság.

Az esszét levélváltás követte: köztem és a szerző között. Levelemben nem fukarkodtam a cikk teológiai részének dicséretével: „felismerései szédítőek, gondolatai tengermélyi igazgyöngyök” – írtam. Örültem, hogy TGM is ezt a teológiai gondolatsort tartotta az írás lényegének: „Örülök, hogy tetszett az esszém lényege” – válaszolta. Ennél több elismerő szóra azonban a két A4-es oldalt betöltő levelemben nem futotta, de annál több vitriolos megjegyzésre, az írásnak azt a részét támadva, mely a keresztény jelen-valóságot elemezte. TGM ezekre is reagált, angyalszelídséggel. Nyilván éppen ez volt az ő kritikája, de egyben megbocsátó gesztusa is az én vadulásaimra. Ezt olvastam ki e szavaiból is: „Kedves atyámfia a Krisztusban, szelíden üdvözlöm Önt.” Szelíden, szemben az én nekitámadásaimnak.

E válaszlevélből tudtam meg, hogy a teológiában az ő első mestere a kolozsvári Farkas utcai református templom esperese, a „felejthetetlen ifjúsági vezér, a reálszoc alatt sokat szenvedett” (TGM jellemzése) László Dezső volt. Az ő ifjúsági bibliaóráin találkozott Krisztus misztériumával. Amúgy az építésztörténeti könyvek ezt a templomot úgy emlegetik, mint a „kolozsvári Farkas utcai egykori ferences templomot”. Ezt a késő gót templomot is Mátyás király építtette a ferenceseknek, mint a szeged-alsóvárosi ferences templomot. A kivitelezésben ugyanaz a János testvér serénykedett ott is, itt is.

Ott a protestánsok nem tűrték meg
a ferenceseket, elűzték, itt, Szegeden a törökök irgalmasabbak voltak, megtűrték őket.

Mégis, az „egykori ferences templomba” járó, egykori kolozsvári gyermeknek, fiatalnak, TGM-nek az írásában maga Szent Ferenc tér vissza, kicsiny mondatokban
a kicsiny testvér, mint eszmény, mint példa, aki szentül éli meg a Krisztus-követés „paradoxiáját”. Legendába illő.

Levelemben nem kímélem TGM könnyelmű ítélkezéseit. Védelmembe vettem Beresztóczy Miklóst, az ötvenes évek békepap vezérét. TGM anélkül ítélkezik felőle, s bírálja őt maró gúnnyal, hogy ismerné az
ő romlásának történetét, azt, hogy szó szerint körme-
szakadtáig ellenállt a behódolásnak, de csak addig. Az Andrássy út 60. kínzókamrájában harapófogóval tépdesték le a körmeit, majd e pokolból „üdülés-
képpen” internálótáborba helyezték át. Innen hurcolták a mozgalom élére. Megfélemlítve, „önszántából” vállalta annak vezetését, s aztán magas pozícióiból, ahogy tudott, ebben-abban segített a hozzá forduló-
kon. TGM olvasva erről a levelemben, két szóval reagált: „sajnálom, elnézést”. Ő azon kevesek, nagyok közé tartozik, akiktől nemegyszer lehetett hallani
a bocsánatkérés e két szavát.

Pár napja olvastam egy riportot, melyben így nyilatkozott: „Sajnálatos módon a föltámadásban nem tudok hinni. Jó lenne, de nem tudok” (Mandiner, 2019. 10., 24–31.). Ez fájt. Mi lesz veled, Tamás Gáspár Miklós? Aztán bekúszott a két szó: „sajnálom, elnézést”. E két szót begyakorolta földi életében. A Könyörület előtt e két szónak arany csengése van: Tárulnak
a mennyei kapuszárnyak.◼

A szerző ferences szerzetes