Hatvankét éve, 1959-ben lepte meg a világot XXIII. János pápa a második vatikáni zsinat meghirdetésével. Ennek szükségessége ugyan már korábban, XII. Piusz pápa idején is felmerült a római egyházi vezetés köreiben, de Piusz pápa végül is nem tartotta alkalmasnak az időt. János pápa azonban emlékezetes gesztusával, az ablaknyitással jelezte, hogy erősen hiszi, az égiek segítségével a megújulás friss levegője fogja átjárni a négyszáz éve védekezésbe merevedett egyházi struktúrát.

A második vatikáni zsinat (1962–1965) mindjárt az elején még nagyobb meglepetést keltett azzal, hogy a Kúria által előkészített dokumentumszövegeket a többség elutasította.

Igazi vita alakult ki, és a látható többség új teológiai megfogalmazások, ökumenikus törekvések és a kollegiális egyházvezetés mellett foglalt állást.

Hamarosan vezető szerepre emelkedett mind teológiai, mind spirituális vonalon Bea német jezsuita, Liénart francia, Lercaro olasz és Döpfner német bíboros.

Nálunk a közvélemény szinte csupán arról értesült, hogy nemzeti nyelvűvé vált a liturgia, és a miséző pap a hívek felé fordult. Ez természetesen nem mindenkinek tetszett. Arról, hogy mit jelent a zsinat, másként csak az értesülhetett, aki figyelemmel követte a Vatikáni Rádiót, amelynek magyar adását akkor Szabó Ferenc SJ szerkesztette. A kommunista propaganda igyekezett úgy beállítani, hogy a zsinat quasi kibékült a „szocialista” rendszerrel és a békepapi mozgalommal. Így aztán még a magyar papság sem ismerhette meg a zsinat szellemét, csak a bécsi OMC Kiadó (Török Jenő piarista) munkája nyomán. A zsinati dokumentumok Magyarországon összesen hétezer példányban jelentek meg.

Évtizedekig úgy tűnt, hogy a zsinat keltette fellendülés anélkül ért véget, hogy a szellemisége igazán megvalósulhatott volna. A zsinatból mintha idézetgyűjtemény válna, holott tizenhat dokumentumát nem arra szánták, hogy pusztán idézzék mondatait, hanem arra, hogy belőlük – bár nem mind azonos színvonalúak – megismerjük, majd továbbgondoljuk a zsinat szellemét.

Nem kisebb jelentőségű korszakváltást hoz az egyháztörténetbe az, ami ma készülődik az egyházban. A világ másik végéről, Argentínából annak a személyiségnek kellett Róma püspökének székébe kerülnie, aki – bár kora miatt sem vehetett részt a zsinaton – nem elégszik meg a zsinati dokumentumok idézésével, hanem megvalósítani kívánja a zsinati reformot.

Itt érkezünk el a „szinodális egyház” fogalmához. A „szinódus” kifejezés a római katolikus egyházban a második vatikáni zsinatig nem volt használatos. A keleti kereszténység patriarkális részegyházaiban a pátriárka mellett a Szent Szinódusok fontos egyházkormányzati szerepet betöltő állandó testületek.

A zsinat javaslatára hívta életre VI. Pál pápa a nyugati (katolikus) egyházban 1967-ben a Püspöki Szinódus intézményét, amely azonban nem állandó tagokból álló, s csupán tanácsadó jellegű, a pápa által három-négy évente összehívott testület. Első ülésén a zsinathoz hasonló nyílt, éles vita alakult ki, és kuriális körökben nyugtalanságot keltő szavazásokra került sor. Ettől kezdve elvontabb teológiai kérdéseket tűztek a napirendjére.

A 2013-ban pápává választott, az idők jeleit figyelve a szegények egyházát építő Jorge Bergoglio a Püspöki Szinódustól olyan fontos társadalmi, erkölcsi problémák megtárgyalását kérte, mint a házasság és a család, a fiatalok és az Amazonas vidékének lelkipásztori kérdései.

A szinóduson részt vevő főpásztorokat arra biztatta, hogy hozzászólásaikban ne az ő véleményének igyekezzenek megfelelni, hanem saját gondolataikkal gazdagítsák a tanácskozást. Az ő dolga, hogy a maga álláspontját képviselje, s az elhangzottakat az egyház tanításával összhangba hozza. A szinódusi ülések témáit is a főpásztorok véleményének meghallgatásával határozza meg.

Az egyházi élet reformjának szellemében a Püspöki Szinódus 2022 októberére tervezett római ülését Ferenc pápa az egész egyház számára „szinodális úttá” akarja szélesíteni. 2021 októberétől 2023 októberéig három szakaszban (egyházmegyék, világrészek, világegyház) kívánja az egész egyházban előkészíteni az egyház reformját, nem központilag kidolgozott munkadokumentumok alapján, hanem alulról, szinodális módon. Az egyházmegyék jelentik a legkisebb földrajzi egységet, amelyben áttekinthetők a hívők közösségei. A világrészek arculata viszont annyira eltérő lehet, mintha más földön járnánk. A harmadik, összefoglaló szakasz a világegyházban jelentkező többségi szándékot jeleníti meg. A világegyház reformja nem történhet „egy kaptafára”, az egyház egysége a közösségek és részegyházak sokféleségét jelenti.
A pápa ezért nem óhajtja központilag meghatározni a témákat, hogy a hívőknek legyen alkalmuk meghallgatni egymás véleményét az egyház helyzetéről. De a résztvevők mindnyájan fohászkodjanak azért, hogy „figyelhessünk a Szentlélek szándékára” és a többiek szavára.

Minden azon múlik majd, hogy mennyire lesz szabad, nyílt a beszélgetés, és milyen őszinte a fohász.

Már a második vatikáni zsinat nyomatékosan kifejezte, hogy a katolikus egyházat nemcsak a hierarchia jelenti, hanem valamennyi hívő közösségét a hierarchiával egységben. És most, ötvenhat év után ismét ezt kell hangsúlyozni. Ne áltassuk magunkat, nem csupán azért, mert a hierarchia tagjai ezt nem akarják tudomásul venni. A hívők is nehezen vállalják az ezzel a tudattal járó felelősséget.

Paul Zulehner, ismert bécsi teológusprofesszor már májusban ezt írta blogjában: „A szinodális útra indított egyház azt a reményt kelti, hogy hozzájárul az egyház életében a demokratizáláshoz, amennyire az lehetséges és szükséges.” Ugyancsak Zulehner nagyon elgondolkoztató véleménye, hogy a centralizmus az egyházban fatális stagnáláshoz és az emberektől való, az evangéliumtól idegen eltávolodáshoz vezetett. A szinodális út szerinte „korszakalkotó reformlehetőség”.

Az egyházat szinodális útra, egyfajta alkotmánymódosításra vezető Ferenc pápáról aligha hiheti bárki, hogy kényszerítő ok nélkül lemondásra készülne. Az azonban lehetséges, hogy módosítja a pápaválasztás egyházjogi előírásait, amint ezt utoljára II. János Pál tette.

Ezzel a témával a közelmúltban Alberto Melloni olasz és Hubert Wolf német egyháztörténész professzorok foglalkoztak. Melloni javaslatai talán jobban alkalmazkodnak az idők jeleihez, míg Hubert Wolf felvetései vitathatóbbak. Melloni 2005-ben megjelent könyvében már foglalkozott a konklávék történetével, s nemrég a bolognai Il Mulino folyóiratban írt a pápaválasztás szabályainak szerinte időszerű módosításáról.

Melloni arra emlékeztet, hogy míg korábban az uralkodók részéről fenyegetett vétó, ma a média világméretű kampánya lehet képes arra, hogy a megválasztott pápát rövid időn belül lemondásra kényszerítse, amit mindenképpen el kell kerülni. Ezért a pápaválasztó bíborosoknak már a konklávét megelőző ülésezésük idején teljesen el kell szigetelniük magukat a vatikáni vendégházban, s a konklávén több időt kell fordítaniuk egymás meghallgatására, hiszen a bíborosi kollégium nemzetközivé válása következtében alig ismerik egymást. Ezenkívül Melloni azt javasolja, hogy a pápaválasztás első napjaiban naponta csak egy szavazást tartsanak. Végül a megválasztott jelölt több gondolkodási időt kapjon, hogy ha netán „sötét folt” (szexuális vagy pénzügyi visszaélés) lenne az életében, a megválasztását visszautasíthassa.

Melloni professzor javaslatai teljes összhangban állnak Ferenc pápának az egyházi életet megtisztító vonalvezetésével. Nem ért egyet azokkal, akik a hierarchia tekintélyét féltik a bűnök nyilvánosságra hozásától. Azt vallja, hogy a megtisztulás alapvető feltétele a bűnvallomás.

Ezt a megtisztulást is szolgálja a nyílt, szinodális egyházi élet.

A szerző egyháztörténész, újságíró