A kenyér a legegyszerűbb táplálék. A legszükségesebb. A kenyér, a mindennapi, amiért mindennap könyörgünk, olyan kincs, amelyet szavakkal kifejezni szinte lehetetlen. Jelenti a megélhetést. Jelenti az életet. Jelenti az együvé tartozást. Az asztalközösséget.

Jézus magát kenyérnek mondja. Olyan kenyérnek, amely más, mint az a kenyér, amely mindennap az asztalunkra kerül. Azt mondja: a kenyér, amelyet ő ad, az az ő teste a világ életéért. (Jn 6,51–58)

Olyan kenyérről beszél Jézus, amely soha el nem múló közösséget teremt vele.

Az ő teste örök életre szóló táplálék.

A kenyérnek, a legközönségesebbnek is különleges tisztelet jár. Régen szokás volt, hogy ha valaki leejtett egy darab kenyeret, fölvette, megcsókolta. Mert a kenyér több, mint egyszerű eledel. Túlmutat önmagán. Közösséget teremt, asztalközösséget. Olyan közösséget, amely a Jézussal való közösségre emlékeztet.

A kenyérnek tisztelet jár (a szerző fotói)

 

Kérdezhetnénk, s kérdezzük is: van még a mi világunknak valami köze Jézushoz? Ahhoz, aki kenyérnek mondja magát. Éltető kenyérnek. Olyan kenyérnek, amely az ő teste. Amely örök életet tápláló, nem földi, hanem mennyei adomány.

Létezik még egyáltalán valami, ami mennyei? Elég nekünk a mi jól berendezett világunk, ahol leéljük az életünket, ahol fölhalmozzuk és föléljük a föld javait. Olyan a mi világunk, amely nem gondol a holnapra, csak a mára. Együnk, igyunk, úgyis meghalunk. A többi nem érdekel, semmi közöm hozzá, mi lesz majd utánunk.

De az is egyre kevésbé érdekel bennünket, hogy mi volt előttünk. Keserves tapasztalatom, hogy nem érdekli az embereket a múlt. Nem érdekel bennünket, honnan jöttünk, kik voltak az elődeink. Nem érdekel, hogy vannak gyökereink. Nem érdekel, hogy

amit mi ma elérünk, az azért lehetséges, mert voltak, akik előttünk megküzdöttek érte.

Valamiképpen mindannyian az ő vállukon állunk.

A közös asztal – a legegyszerűbb, a leghétköznapibb közös asztal is – szent. Mert megjeleníti a közösséget. Azt, hogy együvé tartozunk. Az élet nem hatalmas önkiszolgáló étterem, ahol magunknak kiválogatjuk, ami tetszik, és a magunk számára összegyűjtött táplálékkal leülünk bárhová, egy asztalhoz, ahol éppen van szabad szék, és mellettünk három másik idegen ember magába temetkezve éppen bekebelezi, amit kiválasztott. Az étkezését befejezve pedig otthagyja a többieket, megy a maga külön útjára.

Az asztal megjeleníti a közösséget

 

Nyelvtanórákon megtanuljuk, hogy vannak személyes névmások. Megtanuljuk, hogy én, te, ő…, de addig, hogy kimondjuk: „mi”, nehezen jutunk el. Mások nélkül magányosak maradunk, egymásra vagyunk utalva. Meg kellene osztanunk egymással a kenyerünket. Még akkor is, ha nem gondolkodunk mindig ugyanúgy a világ dolgairól.

Múlt, jelen, jövendő… Én, te, mi… Közösség, egymás vállalása nélkül üres az élet.

Mi az, ami bennünket összekapcsol? Akarjuk, nem akarjuk, van múltunk, amely közös. Megvan a múltja minden családnak. Megvan a múltja a szélesebb közösségnek is, amit nemzetnek nevezünk. Van anyanyelvünk, van saját kultúránk. Saját történelmünk van. Vannak események, amelyekre fájdalommal tekintünk vissza, de vannak olyanok is, amelyekre joggal lehetünk büszkék. Mert a miénk.

Eltörölni a múltat: többször tettek kísérletet erre. Ha sikerül eltörölni a múltat, gyökértelenné válunk. Saját személyes életemhez hozzátartozik, hogy vállaljam, honnan jövök, kik az elődeim. Továbblépni, értelmesen élni másként nem lehet. Voltak hőseink, akik kiemelkedtek a tömegből, és

nem a saját érdekeiket keresve szolgálták a szélesebb közösséget. Mert volt értékrendjük.

Tudták, hogy az önmagában álló fát kitépi a vihar, de az erdőt, bár megtépázhatja, kiszakítani nem lehet.

Első királyunk, Szent István tudta, hogy a közösség érték. Tudta, hogy méltósága van minden egyes embernek. De azt is tudta, hogy közösség, együvé tartozás nélkül elsodor bennünket a hol jobbról, hol balról süvöltő szél. Biztos igazodási pontokra van szüksége egy közösségnek, egy nemzetnek. Tudta, hogy szüksége van a nemzetnek a közös szellemi-lelki táplálékra. Tudta, hogy biztos igazodási pontok nélkül csak labirintus az ember élete.

Első királyunk tudta, hogy a közösség érték

 

Szent István tudta, hogy fontos a nemzet, az ország, a haza. Jó volna, ha tisztában lennénk ezeknek a szavaknak és fogalmaknak igazi tartalmával.

Tudnunk kell – bár sajnos kevesen tudják fejből idézni –: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”

Úgynevezett modern, fejlett világunkban mintha minden a közösségek ellen dolgozna.

Individualista társadalomban élünk, ahol a „mi” fogalma mintha kiveszett volna. Ahol a közös asztal már emlékekben is alig él.

Ahol a fizikai életet tápláló kenyér jelképes jelentősége mintha teljesen kiveszett volna.

Tudom jól, a hit személyes döntés kérdése. De azt is tudom, hogy közösség nélkül, önmagában törékeny nádszál az ember. S azt is tudom, bár sokan nem óhajtják tudomásul venni, hogy hagyományainkhoz, gyökereinkhez hozzátartozik az a keresztény értékrend, amelyet Szent István magáénak vallott, és országa számára oly fontosnak tartott. Ebben az értékrendben lényeges szerepe van annak, amit szentnek mondunk. Ami kicsinyes önzésünk fölött áll. Nem élhetünk önmagunknak. Kenyérré, tápláló erővé kell válnunk mások számára.

Közös a múltunk, közös a jelenünk. S csak akkor lesz közös jövőnk, ha képesek vagyunk egy nagy, jelképes közös asztalt körülvenni, elfogadva egymást, még akkor is, ha sok mindenben talán más a gondolkodásunk.

Közös a múltunk, közös a jelenünk

 

Az élet és a halál kérdései az igazi sorskérdések. Saját életem és halálom, nemzetem élete és pusztulása olyan kérdés, ami elől kitérni nem lehet. Még akkor sem, ha

számtalan erő próbálkozik azzal, hogy megzsugorítsa az emlékezetünket,

és beszűkítse az életet az egyes ember szűk világába.

Időszerű, nagyon időszerű Kölcsey fohásza ma is:

„Szánd meg Isten a magyart / Kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának. / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt…”