Az apokrif iratok az egyház úgynevezett nem kanonizált bibliai könyvei, de a köztudatban több, nagyon különböző jelentése ismert a „bibliai apokrif” kifejezésnek, ezért érdemes pontosítani annak jelentését. A legegyszerűbb értelmezés szerint a bibliai kánonon kívüli szövegekről van szó, csakhogy a bibliai kánon kialakulása hosszú folyamat volt, és a végeredmény sem egységes, hiszen

a katolikus Biblia kánonja hetvenhárom könyvet, a protestáns hatvanhatot, míg a kopt egyház nyolcvanegy könyvet tart kánoninak.

Nyugaton a tridenti zsinat zárta le a katolikus kánoni listát, de a különböző keresztény felekezetek nem követik ezt maradéktalanul saját egyházi gyakorlatukban. A nem hivatalos bibliai írásokról a Westminsteri hitvallás azt mondja, hogy ezek nem Istentől sugalmazott írások.

A tridenti zsinat (forrás: Pasquale Cati, Public domain, Wikimedia Commons)

 

Az elmúlt években nagy nemzetközi kutatási projekt indult el, amelynek angol címe Beyond Canon (A kánonon túl). Ez a projekt a legszélesebb értelemben értelmezi a kánonon kívüli írások körét, ami miatt az eddig említett egyetlen állítás sem tekinthető teljesnek vagy véglegesen igaznak.

Adolf von Harnack (1851–1930) az apokrif irodalommal a dogmatörténeti fejlődés folyamatának feltárása miatt foglalkozott. Wilhelm Schneemelcher (1914–2003) az egyik legnagyobb hatású apokrif szerkesztő, aki a Neutestamentliche Apokryphen kézikönyv kiadásában különböző számú apokrif szöveget ismertetett. James H. Charlesworth az Old Testament Pseudepigrapha című művében negyven-ötven, jórészt ószövetségi apokrif írást dolgoz fel. Mario Erbetta (1924–2002) Gli apocrifi del Nuovo Testamento című, háromkötetes kézikönyvsorozata (1966–1981) harminc-negyven újszövetségi apokrif írást ismertet, ezzel minden korábbinál több szöveget tárgyal.

James H. Charlesworth (forrás: IslandsEnd, CC BY 3.0, Wikimedia Commons)

 

Magyar fordításban az újszövetségi apokrifek először 1905-ben jelentek meg Raffay Sándor evangélikus püspök és teológus fordításában. A legújabb időszakban pedig Vanyó László, illetve Adamik Tamás szerkesztésében jelentek meg újszövetségi apokrif iratok, így evangéliumok, akták, apokalipszisek és levelek is. Ezeket várhatóan 2026-ban egységesített és továbbfejlesztett fordításban, részletesebb bevezetővel jelentetik meg.

Zsengellér József A bibliai apokrifek és a reformáció című munkája meghatározó a témában. Frőhlich Ida és csapata a qumráni szövegek kapcsán foglalkozott apokrif írásokkal. Karasszon István néhány apokrif szöveget, Hubai Péter, Rugási Gyula és Prőhle Károly jórészt gnosztikus szövegeket fordított és elemzett. Arany László a Nag Hammadi könyvtár gnosztikus apokrifjeit fordította magyarra.

Zsengellér József (Magyar Kurír, fotó: Lambert Attila)

 

Tudnunk kell, hogy az ortodox egyházban számos olyan ünnep van, amely ószövetségi bibliai személyiségekhez kötődik, például Szent Mózes, Illés próféta vagy Hénoch próféta ünnepe. Ezekhez az ünnepekhez régtől fogva vallási és irodalmi hagyomány tartozik, amelyeket ezen ünnepeken felolvasnak. Az ortodox spiritualitásban ezek az írások ugyanolyan szellemi hatású, Szentlélektől sugalmazott iratoknak számítanak, mint a kánoninak elismert bibliai szövegek.

Nem annyira köztudott, de ez a jelenség a katolikus egyházban is ismert, például a Szeged melletti Algyő templomának búcsúja Szent Annához, Jézus nagyanyjához kapcsolódik. Ő nincs benne a kánoni Bibliában, hanem az apokrif Jakab protoevangéliumában olvashatunk történetéről, Anna és Joachim házasságáról, és arról, hogyan nevelték Szűz Máriát. Vagy ott van Szent József ünnepe, amelyet a kopt egyházban ünnepeltek először, és alapja Szent József, az ács története, egy 3–4. századi apokrif írás.

Péter Apokalipszisének kézirattöredéke (forrás: Adolphe Lods, Public domain, Wikimedia Commons)

 

Tisztelete csak lassan terjedt el a katolikus egyházban. Nagyban elősegítette ezt Lipót osztrák császár fogadalma, hogy fia a József nevet kapja, és előmozdította Szent József tiszteletét, amit a jezsuita rend bevonásával meg is tett. Emellett Nikodémusról is sokat olvashatunk, aki éjszaka ment Jézust meghallgatni; a kánoni Bibliában csak rövid utalás található rá, míg Nikodémus evangéliuma, amely szintén III. századi apokrif irat, jelentős. Ezt az írást nevezik Pilátus aktáinak is, és nagy elterjedtségnek örvend az ortodox egyházban.

Eddig azt hittem, hogy Nyugaton az apokrifeket nem nagyon olvasták, azonban konferenciánkon Korondi Ágnes, a középkori latin irodalom kutatója bemutatta, hogy

a XII. században a latin nyelvű kéziratokban Európában is az egyik legelterjedtebb apokrif volt Nikodémus evangéliuma,

amely jelentős hatást gyakorolt a prédikációs irodalomra. A konferencia előadója volt a Szentpétervárról érkezett professzor, Valerij Alikin is, aki János apokrif cselekedeteinek hatását mutatta be az oroszországi egyéni spiritualitásra.

Szent János Apokrifonjának töredéke (forrás: Public domain, Wikimedia Commons)

 

A konferencia érdekessége volt, hogy az apokrif iratok új értelmezési irányát mutatta be. Ezt az irányzatot Tobias Nicklas regensburgi professzor, a Beyond Canon kutatócsoport vezetője képviseli. Ő szakított a pusztán filológiai interpretációval, és a szövegek teológiai jelentésére koncentrál. Amikor a nyugati katolikus egyházban az apokrif iratok teológiájával kezdünk foglalkozni, két irányzat ütközik egymással.

Nyugaton a teológiai gondolkodást mindig valamilyen filozófiai iskola keretei között értelmezték, míg Keleten inkább az úgynevezett narratív teológiával

foglalkoznak, amelyet az apokrif könyvek történeteiben fejtettek ki.

Például amikor elmesélték, hogy Szűz Máriát fölvették a mennybe, ezt Keleten igen korán ünnepelték, Nyugaton viszont csak nagyon későn. Ez a történet Szűz Mária szentségének fölértékelését sugallta, de egyáltalán nem a historikus irodalom részének tekintették, inkább teológiai elmélkedésnek. Véleményem szerint Nyugaton félreértették ezt a tendenciát, amikor az apokrif történetekben nem a mondanivalót, hanem a történeti alapot keresték. Most, amikor a niceai-konstantinápolyi zsinat 1700 éves évfordulója kapcsán a keleti egyház felé fordulunk, másként kezdünk tekinteni ezekre a szövegekre, hogy jobban megértsük a keleti teológiai gondolkodást, amely mélyen őrizte a spiritualitást.

Ennek az elmélyült spirituális hatásnak köszönhetően a hívek az üldözések közepette is kitartanak hitükben,

és nem törik meg őket az erőszakos támadások, akár más vallások részéről. Úgy vélem, hogy a nyugati liberális teológiával szemben ez visszanyúlást jelent az ősegyház hagyományához, ahol a bibliai kánoniratokat és az apokrif iratokat egyaránt a spiritualitás elmélyítésére használták.

A konferencia végén azokat az előadókat szólítottam véleménynyilvánításra, akik először jártak Szegeden, vagy akik külföldről érkeztek. Meglepődve hallottam, hogy Tobias Nicklas azt mondta, külön cikket fog írni arról, hogy a volt szocialista országokban, különösen Szeged esetében, nem egy periférián lévő bibliai konferenciáról van szó, hanem olyanról, amely számunkra, németek számára is útmutató, és ugyanolyan értékes, mint a nagy nyugati konferenciák.

Nemzetközi konferenciánkat, mint a Szegedi Iskolát, hetven egyetem tartja számon

olyan tudományos eszmecsereként, amely Rómától Tübingenig, Japántól Párizsig hatással van az európai biblikus gondolkodásra is.

Martos Levente Balázs esztergomi segédpüspök és biblikus kapta idén a Joachim Gnilka-díjat, a következő évben pedig Gottfried Simanowski, a Tübingeni Egyetem professzora fogja megkapni, aki nagy megtiszteltetésnek tartja ezt a díjat, amelyet Szegeden nyert el azért, mert évekig előadott és vitázott itt. A következő konferencia javaslatomra a vallási alapú gyűlölet és fanatizmus kérdésével foglalkozik majd, valamint ezen romboló érzések kapcsolatával a szent szövegekhez, ami véleményem szerint jelen pillanatban is nagyon aktuális téma.

 

Nyitókép: A westminsteri zsinat (forrás: John Rogers Herbert, Public domain, Wikimedia Commons)