Mindenki „Pista bácsija” 1917-ben született Sárospatakon. A sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumba járt. A pályaválasztás nem kis dilemma elé állította, mert egyszerre szeretett volna katona, tornatanár, orvos vagy pap lenni. Végül ez utóbbit választotta. A Központi Szemináriumba küldték. Egyháztörténelemből doktorált, szép pálya állt előtte, mégis önként jelentkezett frontszolgálatra. 1945-ben orosz hadifogságba esett, az azt követő évekről később mégis azt mondta, hogy élete fénypontja volt. Miért?
Egyik fogolytársa szerint ő a fogságot megszentelte példaadásával, erkölcsi tartásával, bátorságával. Összefagyva, tífuszosan érkezett meg az első táborba, Scsorára, és ott még három hónapot töltött kórházban. A táborban úgy fogadták őket, „hogy a papokat mi már nem öljük meg, de aki nem fogad szót, az itt fog megdögleni!” A „nem fogad szót” azt jelentette, hogy papi tevékenységet nem végezhetnek.
Ő nem fogadott szót?
Nem. Ezzel a hozzáállással, valamint a táborvezetéssel szembeni rendületlen ellenállásával szerzett megbecsülést társai között. Vasárnaponként
a tiltások ellenére misézett, prédikált, katolikusoknak, reformátusoknak, németeknek, románoknak, spanyoloknak.
Negyvenkilencben került át Voronyezsbe. Amikor nem engedték az elhunytakat koporsóban, tisztességesen eltemetni, éhségsztrájkot jelentett be. Erre az összes hadifogoly tiszt egy kupacba dobálta a kanalát, jelezve csatlakozását. Végül az oroszok engedtek, de bosszúból egyenként kellett kikísérnie a halottakat a temetőbe. A térdig érő hóban elfagyott mindkét lába. Egy német orvos mentette meg őket az amputálástól.
Érdekes története volt az olasz hadifoglyokkal, akik szerették volna elvégezni a gyónásukat, de a papjukat valamiért szigorítottba tették. Ez nem lehetett akadály. Csakhogy a magyar és az olasz barakk között volt a latrinaárok. Azon kellett átmenni. Bajtársai beöltöztették ócska rongyokba, úgy kelt át. Miután végzett a gyóntatással, társai lefejtették róla a göncöket, és még jól meg is mosdatták a hóban, mielőtt beeresztették volna a barakkba.
Balogh István többszörösen is áldozata a kommunizmusnak, hiszen itthon sem várták tárt karokkal.
Mindig hangoztatta, hogy amíg magyar hadifogoly van a táborban, ő nem megy haza.
Nemcsak rajta múlott ugyan – nem kívánsághangverseny volt a hazatérés –, mégis sikerült a voronyezsi táborból az utolsók között visszatérnie magyar földre. 1951 márciusában érkezett haza. A Keleti pályaudvaron az ÁVH rögtön kiemelte mint potenciális rendszerellenséget, s Kazincbarcikára került a nevezetes kényszermunkatáborba. Közben kiértékelték a róla írott jelentéseket, és 1952-ben a pesti Mosonyi utcai börtönbe került. Azzal vádolták, hogy a Vatikán kémje volt.
Az iratok alapján napra pontosan tudjuk, mi történt vele. Kurtavasra verések, ütlegelések az eszméletvesztésig tíz hónapon keresztül. 1953-ban,
Nagy Imre kormányra kerülése után megnyíltak a táborok, börtönök, ezzel a hullámmal őt is szabadlábra helyezték.
Ugyanabban a ruhában tették ki a börtön elé, mint amiben 45-ben bevonult. Ijedten nézte a pesti közönség ezt a fura figurát. Első útja az egri érsekségre vezetett. Mivel nagyon le volt gyengülve, a Széher úti kórházban szereztek számára helyet, de kényszerképzetei miatt végül a Nyírő klinikára került, ahol elektro- és inzulinsokkal próbálták feledtetni a történteket.
Ön 1950-ben született. Fiatalkorában nem volt ajánlatos az ilyen emlékekről mesélni. A családban is véka alá rejtették Balogh István atya történetét?
Pista bátya, miután az idegösszeomlásból felépült, nem tett lakatot a szájára. Nem volt vesztenivalója. A hadifogságról bőven, az ÁVH-ról kevesebbet beszélt. Az embertelen kínzásokat és megaláztatásokat nem volt tanácsos felidézni. Mint például a homlokába adott injekciókat, amitől olyan hallucinációi voltak, hogy a saját anyja hangját hallotta.
Mikor hazakerült, úgy nézett ki a homloka, mintha Krisztus töviskoszorúját vették volna le róla.
Hadifogoly-történetei átlényegültek, s mint a népmesében, a jó, az erkölcsös mindig felülemelkedett a gonoszon.
Hogyan élte meg Pista bácsi – mert akik ismerték, így szólították őt – a félreállítást?
Minden helyzetben feltalálta magát. Kétezer dögcédulát hozott haza, amit a halottakról szedett le.
Biciklire ülve járta az országot, felkeresve az elhunytak hozzátartozóit, hogy értesítse őket szeretteik sorsáról.
Felettesei gyakran áthelyezgették, végül tizenkét év után Göncre került. Ott legenda lett belőle. Korábbi kapcsolatainak köszönhetően Trabantokat szerzett a papoknak. Pontosan nem tudjuk, de ötszáz körül lehetett az amerikai magyarok által küldött autók száma. Ebben egy Amerikában élő ferences, Kolumbán atya volt a segítségére.
Balogh István személyes tárgyait a sárospataki Szent Erzsébet Ház és Ön gondozza. Milyen tárgyakat rejt a hagyaték?
A tábori miséző felszerelését és néhány apróságot. A fogságból hazahozott faragásokat, kelyhét, a hazaküldött leveleit és egy arcképét, amit különféle bogyók nedvével festett az egyik fogolytársa.
Jó pár évvel ezelőtt egy kiállításmegnyitón találkoztam a Szent István-bazilikában Pista bácsi személyes tárgyaival és az Ön által írott Számontartva című könyvvel. A kiállítás címe is Számontartva volt. Nyilván nem véletlen a párhuzam.
Azt hiszem, 2010-ben találkoztam az egri Szent István Rádió riporterével, aki Pista bátya felől érdeklődött. Amikor látta ezeket a tárgyakat, elhatároztuk, hogy elkezdjük felkutatni az elítélt papok, szerzetesek és szerzetesnők „börtönviselt” tárgyait. Elindult a vándorkiállítás, hét év alatt Sümegtől Sárospatakig országszerte huszonöt városban fordultunk meg.
Miért Számontartva lett a könyv, majd a kiállítás címe is?
Hiszem, hogy Balogh Istvánt, Pista bátyát számontartotta a Jóisten, mint jó és hűséges szolgáját. Sajnos
a hatóságok is szinte élete végéig számontartották őt, s a fogságot vele együtt túlélő bajtársait.
Ő maga is számontartotta elhunyt fogolytársait, és remélem, hogy az őt tisztelők is számontartják és őrzik emlékét a mai napig, és gondoskodnak arról, hogy élete ne merüljön a feledés homályába.
