Sok bevonulást ismer a történelem. Seregek, katonák, tankok… Bevonulnak, hogy átvegyék az uralmat. Hogy félreállítsák az uralkodókat. Hogy megdöntsék a rendszert. Jézust úgy fogadják, mint egy királyt. Zöld ágakat lengetve, ruhájukat terítve az útra.
De aki ezen a napon bevonul Jeruzsálembe, a béke városába, az annak a békének az üzenetével jön, ami e világ urai számára nem érthető.
Úgy fogadják, mint egy királyt – de ő szerényen jön. Szamárcsikón. Nem magas lóról, nem diadalittasan, hanem annak tudatában, hogy ez a diadalútnak látszó bevonulás keresztútban végződik. Ő békességet akar, de nem úgy, ahogyan a hatalmasok. Azt gondolják, megváltoztatja a politikai rendet. Tévednek. Vannak, akik félnek tőle. Hatalmukat féltik. Vannak, akiket zavar mindaz, amiről beszél. Mert meg kellene változniuk. Erre nem hajlandók. Ingyen kenyér kellene nekik, hiszen látták, hogy több ezer ember evett és jóllakott ott a tó partján. Ilyen király, ilyen uralkodó volna jó. De ő ezt nem vállalja.
Az ujjongás haragba csap át. Pilátus elé viszik, azzal a váddal, hogy királynak mondja magát. „Az én országom nem ebből a világból való!” – válaszol Pilátusnak, aki fölteszi neki a kérdést: „Tehát király vagy te?”
A történet ismerős. Lehet választani. Pilátus elháríthatja magától a döntés felelősségét. Ilyenkor – ünnepre készülnek – a helytartónak van lehetősége arra, hogy szabadon bocsásson egy rabot. Jézus ugyan még nincs rabosítva, de azért került Pilátus elé az ügy, hogy ő döntsön, hiszen Jézus veszélyes a hatalomra. Közveszélyes: kellemetlenné vált mindazzal, amit tett és amit hirdetett. Pilátus fölteszi a kérdést: Kit akartok, hogy elbocsássak? Jézust – vagy Barabást?
Mindenki tudja, hogy kicsoda Barabás. Gonosztevő. Rabló. Gyilkos. Mindenki tudja, hogy kicsoda Jézus.
Ő nem hagyta útszélen a vak koldust. Meggyógyította a leprást – hogy jól érezze magát a bőrében. Beszélt az ég madarairól, a mezők liliomairól. Arról beszélt, hogy mindenki élete fontos. Hogy többet érünk a verebeknél. Hogy a szív tisztasága minden gazdagságnál többet ér. Hogy mindenki, minden ember testvér: ugyanannak az Atyának a gyermeke.
Királyként üdvözlik, amikor bevonul Jeruzsálembe. De nem veszik észre, hogy nem politikai hatalmat keres, hanem Isten országának hírnöke.
Amikor azonban úgy érzik, hogy kellemetlenné válik az üzenete, akkor – nem gondolva arra, mit tett eddig, és hogy milyen jó volt együtt lenni vele – az ujjongás népharaggá változik. S amikor választani kell, gondolkodás nélkül, indulatból, gyűlöletből inkább egy rablót választanak, őt pedig megfeszíttetik: Keresztre vele!
A nagyheti események megtörténtek kétezer évvel ezelőtt. De hogy nekünk magunknak is közünk van hozzá, arra kevésbé gondolunk.
Mindenkinek szembe kell néznie a saját életével. Mindenki életében vannak ünnepélyes, szép napok. De amikor arra kerül a sor, hogy elítélnek – mert félreértenek –, amikor nem akarják megérteni a jobbító szándékomat, akkor magam is megtapasztalom az érthetetlen, ésszel meg nem magyarázható és föl nem fogható gyűlöletet. És döbbenten kell látnom, hogy a választás lehetősége adott, és bár nem vagyunk urai életnek és halálnak, mégis indulatból döntünk, gyűlölettel, megvetéssel nézünk mindenkire, aki úgy szeretne építeni egy emberibb, egy jobb világot, hogy abban nekünk magunknak is föl kell vennünk a keresztünket, és föl kell cipelnünk a Golgotára.
Bevonulás – Jeruzsálembe. Jeruzsálem: a béke városa. Nincs ember, aki ne sóvárogna a béke után. Nincs ember, aki ne szeretné, hogy élhetőbb legyen az élet. A jeruzsálemi bevonulás története, a Pilátus elé – az idegen hatalom, az idegen érdek képviselője elé – állított Jézus története nem mese. Megrendítő valóság. Elgondolkoztató.
Mindannyian keressük az életünk értelmét. Mindannyian szembesülünk a halál tényével. De rá kell döbbennünk arra, hogy akkor nyer értelmet az élet, ha képesek vagyunk az áldozatra. A kereszt hordozására. Nem azért, hogy magunk dicsekedjünk hősiességünkkel, fájdalomtűrő képességünkkel. Az áldozat ennél sokkal több. Az áldozat: közösségvállalás. Nem önmagamért, hanem másokért. Furcsa, értelemmel fel nem fogható paradoxon: az áldozatból fakad az élet. Önmagamat odaadni: önmagamat megtalálni.
A hit, az Istenben való hit a legszemélyesebb ügye mindenkinek. A nem hívőnek is szembe kell néznie vele. A hívőnek is meg kell küzdenie mindennap érte. De az élet nem magánügy.
Az élet: ajándék. Lehetőség. Kincs. Titok.
A jeruzsálemi bevonulást elítélés követte. Az elítélést a kigúnyolás, megostoroztatás, majd a keresztút. A keresztút vége a megfeszíttetés, majd a Golgotán a pusztulás. A keserves, önként vállalt szenvedés és kereszthalál után pedig felragyog a fény. A húsvét kimondhatatlan fényessége. Az élet.
