A kérdés nem mai, de mostanság is olvashatunk erről friss írásokat a nemzetközi sajtóban. Egy újszülöttnek minden új. Ernest Miller Hemingway egy ponton kifejezetten kijelentette: „Ha valami, akkor katolikus vagyok. (...) Nem tudom elképzelni, hogy más vallást komolyan vegyek.” Ez sokaknak lehet új, ha nem is újszülött. Hemingway élete ismeretében ugyanakkor komoly kérdések merülnek föl, amelyek ma is relevánsak. Mielőtt továbbmennénk, hasznos lehet pár megjegyzés.

Mindenki az, akinek mondja magát? Az ókori római jognak egyik elve volt a jóhiszeműség, a „bona fides” vélelme. Enélkül nehéz családban, lakóközösségben, egy társadalomban élni, a közjót szem előtt tartva közmegelégedésre irányítani azt. Amit valaki mond, fogadd el, amíg rá nem bizonyosodik, hogy állítása nem állja meg a helyét.

Ha rábizonyosodik valakire, hogy amit állít, nem igaz, mi a teendő?

Egy bíróságon, ami szabadon működik a feladatának megfelelően, elég egyértelmű, mi történik a vádlottal ilyen esetben. De mi a teendő egy családban, egy lakóközösségben, munkahelyen, a társadalomban? Ha a közmegegyezést, a jogot, a közerkölcsöt sértő dolgok következmények nélkül történhetnek, akkor elkezd rohadni, szétesni, pusztulni a család, a lakóközösség, a munkahely, a társadalom. Hitelét veszti a kimondott, a leírt szó, egyre élhetetlenebbé válik az emberi élet. Nemcsak az ókorban, ma is.

Mi van a gyermekkel, aki ma ennek, holnap annak gondolja magát? Mi van a nem beszámíthatóval vagy a notórius hazudozóval? Mi van a politikai korrektség rabságában vagy más erőszak, megfélemlítés alatt élővel? Magyarországon a nyolcvanas évek vége felé voltak, akik készültek. A befolyásosabb emberek megkapták titkos személyi anyagaikat: nézzék át, írják át, tüntessék el, írjanak teljesen újat, hisz ki tudja, mi következik. Azért tették, hogy védjék az illető elvtársat, barátot, vagy hogy majd legyen mivel zsarolni, továbbra is a saját érdekek szolgálatába állítani az illetőt.

Az identitás kérdése egyidős az emberrel.

Az Indus-völgy, Mezopotámia, Egyiptom, Kína ősi hagyományában előfordul néha hivatkozás még ősibb forrásokra. Kultúránkhoz még mindig közelebb áll a görög verzió: a „γνῶθι σεαυτόν” (gnóti szeautón), az „ismerd meg magad”, a Delphoi jósda több fontos feliratának egyike. A biblia legelején is ott világol az állítás: az ember valójában nem más, mint בצלם אלקים – b’Tzelem Elohim, a titokzatos Teremtő árnya/képmása, egy megismételhetetlen, teljes világegyetem.

Jézus családjában identitásunk Jézusban gyökerezik. Minden keresztény alter Christus, egy „másik” Krisztus. Igazi nevünket, vagyis ahogy Isten ismer bennünket, azt majd csak a színelátáskor leszünk képesek felfogni. Addig úton vagyunk feléje. Jézus első megszólalásától ebbe az irányba terelget bennünket: μετανοεῖτε (metanoéte), mondja, térjetek meg, pontosabban forduljatok egészen a bennetek lakó felé. A vele való közösségben éljétek mindennapjaitokat, akkor egyre inkább megértitek, kik vagytok Isten számára, egyre jobban azzá váltok, akik vagytok. A jézusi úton az jár, aki gyengeségeibe, bűneibe nem fárad bele, nem csinál belőlük erényt, hanem Jézus szeretetének erejéből és az ő közösségében követi őt. „Ki vagyok?” – teszi fel magának Ferenc pápa a nekiszegezett kérdést. „Egy bűnös ember” – válaszolja. Vagyis aki még nincs a célban, még homályban van, még tévelyeg, de bízik Mesterében, és talpra áll és halad tovább.

Hemingway szigorú erkölcsű protestáns családban nevelkedett.

Második házassága idején, 1927-ben katolikus lett. Attól kezdve szokásai közé tartozott a rendszeres imádság, a szentmiséken való részvétel, a pénteki halevés, a barátokért és családtagokért mondatott szentmise, a templomoknak adott több ezer dolláros adományok, a szentek napjainak ünneplése, a fontos zarándokhelyek és katedrálisok ismételt felkeresése. A címben feltett kérdésre a válasz idáig egyértelmű. A kérdéseket többek számára további élete veti fel, az 1961-ben bekövetkezett öngyilkosságáig. Mondhatnánk, hogy édesapja példáját követte, aki 1927-ben lett öngyilkos. Hemingway második házasságát még kettő követte, sok szeretője volt, alkoholizált, bár részegen nemigen látták.

A Catholic Herald bő egy hete közölt cikket az író katolikusságának kérdéséről. Szerzője pár nappal korábban egy tweet bejegyzésben röviden sorolta az őt is meglepő tényeket az író katolikus szokásaival kapcsolatban. Hamar ötvenezer ember látta a bejegyzését, és igen sokan írásban reagáltak rá. Egyesek a meglepődésüket fogalmazták meg az általuk nem ismert tények miatt. Mások további életrajzi adatokat közöltek Hemingway megtéréséről. Ismét mások a híres írót igyekeztek lejáratni gyakori nőügyeire, sorozatos válásaira hivatkozva, továbbá az erőszak iránti szeretetére, ami végül egy dupla csövű puskával elkövetett öngyilkosságában csúcsosodott ki.

Az ellenvetések jogosak lehetnek, reflektál a cikk szerzője, Karl Gustel Wärnberg. De ha egy magát hívőnek valló embert azért ítélünk el, mert nem képes tökéletesen megélni a hit normáit, akkor az egyház visszatér a IV–VI. századi, a donatistákkal folytatott történelmi vitáira.

A donatisták úgy vélték: különösen a papságnak hibátlannak kell lennie ahhoz, hogy a szolgálata hatékony legyen.

Eretnekségük vezette az egyházat az „ex opere operato” közös és normatív kifejezés bevezetésére. Ez azt jelenti, hogy a szentségeket a megfelelően végzett szolgálat teszi érvényessé, nem pedig a pap életszentsége. Ez az elv a hívőkre is alkalmazható, megkérdőjelezi a donatisták hamis előfeltevését, miszerint a hit valósága és annak gyümölcsei az egyes hívők erkölcsösségétől függnek.

A bűn és az emberi természet realitás. Ennek tudatában reflektálhatunk egy mai tévedésre, folytatja a cikk szerzője. A donatisták arra szólítottak fel, hogy utasítsuk el a bűnt, de a bűnöst is. A mai modernek azt kérik, hogy szeressük a bűnöst és a bűnét is. Szent Ágoston feloldja a hamis kettősségeket, és megadja az igazi keresztény választ: utasítsuk el a bűnt, de mindig szeressük a bűnöst.

Hemingway nehéz személyiség volt,

ismeri el Wärnberg, de a hitéről alkotott szeretet nélküli értékelések is bizarr jelenségek. Az író az USA-ban nőtt fel, ami soha nem rendelkezett saját domináns katolikus hagyománnyal, bár történelmileg sok katolikus bevándorló érkezett Olaszországból, Írországból és újabban Latin-Amerikából. A katolicizmus sokak szemében mégis idegenként definiálódott. A katolikus nézőpont marginális, a domináns keresztény jelleg tradicionálisan inkább pietista, aminek hagyományában a személyes hitet gyakran az erkölcsi helytállástól teszik függővé. Ez sok latin katolikus ország kultúrájával ütközik, ahol a hit iránti mély, érzelmes és meglehetősen hangos szeretet gyakran párosul látszólag erkölcstelen életmóddal, amellyel viccelődnek, és amelyet soha nem rejtenek el teljesen, Hemingwayhez hasonlóan.

A megélt vallás két, egymással ellentétes látásmódja közül Hemingway – úgy tűnik – a latin, nagyrészt katolikus világ látását fogadta el,

szögezi le a szerző. Hemingway megszállottja volt a spanyol kultúrának, különösen egy ellentmondásos elemének: a bikaviadalnak. A spanyolok iránti vonzalma Dél-Amerikába is elvitte, különösen Kubába, ahol találkozott és összebarátkozott Fidel Castróval. Spanyolország egykori gyarmataként a dél-amerikai kontinens tele van katolikus ikonográfiával és történelemmel. Talán a latin kultúrára jellemző forróvérűsége volt az, ami vonzotta, vagy talán éppen az emberi gyarlóság elfogadása.

Egyik erkölcsi álláspont sem tökéletes. Fontos törekednünk az életszentségre, de nem csak akkor nevezhetjük magunkat katolikusnak, ha már tökéletesek vagyunk. Ugyanakkor nem nézhetünk el semmiféle erkölcstelenséget, nem is beszélve arról, hogy olykor úgy tűnt, Hemingway is élvezkedik erkölcstelenségekben. Emlékeztetném azonban ennek a cikknek és Hemingway életművének olvasóit egy Winston Churchillnek tulajdonított idézetre, fejezi be cikkét Karl Gustel Wärnberg: „A legjobbak közülünk azt választják, hogy nem ítélik meg túl szigorúan az emberi gyarlóságot.”