Elvitted tőlünk derűs tekintetedet, finoman bujkáló mosolyodat. Az értelmiséginek ahhoz a típusához tartoztál – és igazából az ilyen személy nevezhető intellektuelnek –, aki nem fölháborodni, elégedetlenkedni, bosszankodni, netán csodálkozni akar a világ jelenségein, hanem inkább megérteni az ember természetét és mindenféle cselekedetét, azzal együtt, hogy határozott véleményt, kritikát fogalmaz meg. Ez az attitűd persze nem nélkülözte azt a humort, pontosan adagolt iróniát, amellyel jótékony módon el tudtad fogadtatni az igazságot másokkal. Hányszor mondogattad:

nem az emberek fejére kell olvasni, hanem meg kell szerettetni velük az igazságot.

Ez a lelkipásztori magatartás végigkísért hosszú, küzdelmektől sem mentes életeden. Még akkor is, amikor a kihallgatótiszttel kerültél szembe. Abban a korban, a magyar történelemnek ama „bájos” korszakában, amikor az értelmiség jó része a börtönfalak mögé kényszerült.

Már fiatalon vállaltad a kockázatot. Kiváló nyelvtudásoddal részletes, mindenre kiterjedő egyháztörténeti-egyházszociológiai

tanulmányt írtál német nyelven, bemutatva a diktatúra valóságos arcát,

nehogy az oly könnyen eltévedő – szalonmarxistaként tévelygő – nyugati értelmiség véletlenül mást gondoljon a hazai egyház életéről az ötvenes években. Az irat álnéven jelent meg Bécsben, s a kockázatvállalás mellett ügyes is voltál, mert a felbőszült ávósoknak (az elnyomó apparátust, legyen az 1956 előtti vagy utáni, és tagjait egyetemlegesen így nevezted) nem sikerült a nyomodra akadniuk. Bár felhevülten keresgéltek a nagy műveltségű, széles látókörű, teológiában, történelemben és társadalomtudományokban egyaránt járatos papi személy után.

A „nagy begyűjtést” ennek ellenére nem úsztad meg. Később gyakran emlegetted a kihallgatásokon követendő viselkedési módot. Minél előbb felmérni, mit tudnak az ávósok, s azokat a tényeket hiba lenne tagadni. „Be kellett vallani nekik, amit úgyis tudtak, de elhitetve velük, hogy én nem is sejtem az ő tudásukat.”

Levéltáros, történész, újságíró,

a katolikus hírügynökség oszlopa voltál, élénk gondolkodásra, kritikai hangvételre nevelted a fiatalabb nemzedékeket.

Krisztus iránti hűséged mindvégig vitathatatlan volt, s ezt nem befolyásolta, hogy közben életállapotodban változás következett be. Cölebsnek lenni vagy családban élni – úgy vélted, ha becsülettel vállalja az ember, mindkettő elköteleződést, hűséget és kitartást igényel. És látom – ütemszünetnyi csönd után – a mosolyodat, megfontolt kompromisszumkészségedet.

Nem is olyan régen telefonon kerestelek. „Szervusz, Pali bácsi, fel szeretném ütni a lexikont.” Hallottam jól ismert cöcögésedet: „Mondjad, hátha véletlenül tudok segíteni.” És „véletlenül” ezen alkalommal is megfejtetted, hogy egy régi fényképen háttal, elmosódva feltűnő, talán püspöki rangú személy ki lehet. „Látható autó a fényképen?” „Igen, egy Mercedes márkájú.” „Akkor csak ő lehet” – ezért meg ezért, mégpedig ekkor és ekkor – magyaráztad. A második világháború utáni magyar egyháztörténetnek valóban két lábon járó lexikona voltál.

Rosdy Pál előadást tart a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége tanulmányi napján (makusz.hu)

 

Leginkább az anekdotáidat szerettem, ezt a ma szinte veszni látszó műfajt. Ízes, láttató mezbe öltöztetve hallgattuk történeteidet, amelyek olykor kacagásra késztettek, máskor – a kritikai él miatt – hümmögve vettük tudomásul őket. De még a legmarkánsabb megfogalmazásodból sem hiányzott az erkölcsi tanulság, és soha nem az embert bántottad – kihallgatóidat, fogvatartóidat is ideértve –, hanem az ember cselekedeteit ítélted meg. Nem csodálkoztunk persze ezen, hiszen a lelkipásztor tudja, nem a bűnös embert, hanem a bűnt kell elítélni. Az embert, az esendőt, föl kell emelni.

Kiváló emberismeret vezetett,

törekedtél a részletező pontosságra, megállapításaidat tágas kultúrtörténeti mezőben helyezted el.

Szeretted az információkat, a híreket, mindenről tudni akartál, kíváncsiságod, a kiváló újságírók e nélkülözhetetlen képessége kiapadhatatlan volt. A német mellett angolul is naponta tájékozódtál a világegyház eseményeiről. A tények alapján elemezni, majd valamiféle összegzésre jutni, ami hozzásegíthet másokat a valóság minél hűségesebb megismeréséhez. A tájékozódáshoz.

A Magyar Kurír mellett a Vigilia folyóirat, az Új Ember hetilap elképzelhetetlen volt személyed nélkül, s az utóbbi években az Országút lapjain

osztottad meg gondolataidat.

A nagy műveltségű, mértéktartó, széles látókörű, ugyanakkor pontos kritikust ismerte fel benned Antall József miniszterelnök, amikor kormányzása idején meghívott sajtóirodai munkatársnak. S a kormányfő egyes beszédeiben visszaköszönt: „Jól dolgoztál, Pali bácsi.”

Még három személyes élménymorzsával föltartanálak, mielőtt visszaengedlek az égi hírügynökségi munkához. Talán egyik első találkozásunk emlékeként őrzöm – akkor az esztergomi prímási levéltárban dolgoztál, 1976 táján –, hogy

megmutattad nekem Beethovennek azt a levelét, amelyben felajánlja az érseknek az éppen építése kezdetén álló bazilika felszentelésére ünnepi miséjét.

És az érsek válaszát, illendő köszönet után: szeretné, ha magyar zeneszerző műve hangozna majdan fel. És így is lőn: 1856. augusztus 31-re megszületett Liszt Ferenc Esztergomi miséje, melyet maga a szerző vezényelt.

Tőled kaptam – bizony még akkor is kötésig jártunk a diktatúrában – Mindszenty József Emlékiratait. Azzal a szigorú intelemmel, hogy kössem be a Népszabadság, a pártlap egyik oldalába. Ha netán olyan helyen olvasnám, ahol valaki más is láthatja…

A harmadik emlékkel egykori osztálytársad ölelő köszöntését adom át: 1956 sötét – nagyon sötét – novemberének végén, valahol a Corvin mozi környékén futottatok össze, akkor már huszonéves fiatalemberekként.

Az „élsz?” ösztönszerű kérdése után következett a „mit tervezel?” érdeklődés.

Osztálytársadban, Szakonyi Károlyban az író készült szépet és jót, embernemesítőt alkotni, te a romhalmok között a nemzet és a lélek fölemeléséről szóltál. Nem kevesebbről. S váltál az idők folyamán egyszemélyes keresztény történeti-művelődési intézménnyé, számunkra, akik ismertünk, szeretett Pali bácsivá.

 

Nyitókép: Bókay László fotója (magyarkurir.hu)