„Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak.” (Mk 13,24–32)
Igen, elmúlik ennek a világnak a dicsősége.
Jézus jelekről beszél. Jelekről, amelyeket az emberek értelmezni tudnak. Hogy mennyire mulandó minden, előbb-utóbb mindenki rádöbben. Amikor ropogni kezd az ember térde – pedig nem szokott… Amikor úgy érzi, nem elég hosszú a keze, hogy elolvassa az újságot… Amikor a második emeleten – csak úgy – meg kell állni, körül kell nézni, s csak utána tudom folytatni a lépcsőzést fölfelé.
Nem egyszerű tudomásul venni, hogy a polcomon álló zsebnaptársorozat következő példányaihoz negyedannyi hely is elég lesz már, akkor is, ha száz évig fogok élni. Emberi számítás szerint – ahogy mondják – a kenyerem javát már megettem.
Jelek, amikből következtetni tudunk. Érzékenyek vagyunk a lombhullásra. Először gyönyörködünk az ősz színeiben, a mélykék ég hátterével ragyogó piros-sárga-barna levelekben. De, amikor lehullanak az ágról és elszürkül az ég…
Vajda János erről így ír:Valami nagy, rejtett bánat
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer –
Az a nagy bú, amely téged
Vádol, örök nagy természet;
Mely kiégett szivvel kérdi:
Mért születni? minek élni?…
Beszédes jelekkel vesz körül bennünket a titokzatos világ. Építünk, s a vihar egy pillanat alatt elpusztít mindent. Természeti csapások, árvíz vagy éppen az ellenkezője: pusztító szárazság… Mintha ki lennénk szolgáltatva a vak végzet kénye-kedvének. Mert azt tapasztaljuk, hogy semmi sem örök. Minden mulandó. S akkor fölmerül az emberben a kérdés: ha ilyen rövid ez a kézzel fogható, szemmel látható életünk, miért nem tudjuk jobban megbecsülni egymást? Miért kell pusztítani, gyilkolni, nemcsak fegyverekkel, hanem egymás ellehetetlenítésével, gyalázásával, miért kell a másik embert emberi méltóságában megalázni, miért kell hazugsággal elárasztani a világot? Miért nem tudunk együtt örülni annak, ami az életben szép? Miért nem tudjuk megbecsülni az igazi teljesítményt, az emberi erőfeszítéseket, a másik emberrel törődők szolgálatát? Miért nem tudunk békességben élni?
Jelek vesznek körül bennünket, amelyek beszédesek és figyelmeztetők. Ránk van bízva ez a világ, s mi ahelyett, hogy igazi gazdái, kertészei lennénk, önző módon kifosztjuk,
föléljük – s elraboljuk az élet lehetőségét az utánunk következő nemzedékektől.
Jézus kijelentése egyértelmű: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak. Van ebben a világban valami, ami állandó. A létezés rendjében ott van az Isten, akit elfogadni vagy tagadni mindenkinek személyes szabadságában áll. De ez a személyes szabadság egyúttal személyes felelősség is.
Ebben a világban, ahol minden mulandó, amelyben semmi emberi alkotás nem örök, vágyakozunk arra, hogy ne pusztuljon el minden. „Megörökíti a pillanatot” – mondják a fényképezőre. De meddig él egy fotográfia? Kőbe vési a szobrász a gondolatot – de vajon tényleg képes dacolni a művészet a múló idővel? Minden igazi műalkotás arról beszél, hogy szeretnénk, ha nem múlna el, ha nem tűnne el az, amit mi most fontosnak, értékesnek látunk.
Ideig-óráig fennmaradnak alkotásaink. A temetők síremlékei próbálják a porladó embert valamiképpen jelenvalóvá tenni a temetőlátogatók számára. De az alapélmény mégis az, hogy ez a világ elmúlik.
Hogy az egész világmindenség meddig áll fönn, engem, aki megszülettem az időben, kevésbé érdekel. Legföljebb tudományosnak mondható tanulmányokat írnak róla gondolkodók, akiket feszít a létezés titka. Nekem azonban a személyes létezésemmel kell megbirkóznom, amely, ahogy múlnak az évek, egyre inkább a mulandóság, a halandóság jegyeit viseli magán.
Minden ember halandó – ismerjük a tételt. János ember. Tehát: János halandó. De amikor az én nevemet kell János helyére írnom – „Én ember vagyok, tehát halandó” –, akkor válik igazán feszítővé, gyötrővé a kérdés.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! – kiált föl Babits.
Van-e valami, ami nem mulandó? Észszel föl nem tudom érni, mi az, hogy örök. Mi, akik az időben élünk, napról napra közeledünk a saját életünk vége felé. Ugyanakkor vágyakozunk arra, hogy örökké éljünk.
Mit jelent számomra Jézus? Vajon érzékeny vagyok-e Jézus üzenetére? Annak a Jézusnak az üzenetére, akiben az ember véges élete értelmet nyer? Vajon Jézus tanítása, Jézus igéi egyszerű szavak-e az én számomra, vagy valóban életet alakító, életet ajándékozó valóság?
Vajon engedem-e, hogy
Jézus szavain keresztül a végtelen Isten szóljon bele az életembe?
Jézus el nem múló igéin keresztül, aki a kezdet és a vég, aki az Alfa és az Ómega, akié az idő és az örökkévalóság… Akiben velünk van a végtelen Isten, akiben élünk, mozgunk és létezünk. (ApCsel 17,28)
Örök az ég és örök a föld.
Azért örök az ég s a föld,
mert nem önmagukért élnek,
ezért nem fogy belőlük az élet.
(Lao Ce)
Jézus igéinek a lényege: merjünk ne önmagunknak élni. A másokért való életnek van értelme. Az odaadásnak. A szolgálatnak. A szeretetnek. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki barátaiért életét adja. (Jn 15,13) S a szolgáló, áldozatos szeretet útja vezet a soha el nem múló életre.
