Miért vállalkoztál erre az útra?
Szerettem volna már a Duna-parton kívül máshol is biciklizni, így jött az ötlet, hogy egy több hónapos külföldi útnak nekivágjak. Idővel alakult csak ki a helyszín, és az, hogyan tudnék ezzel másoknak is örömöt szerezni.
Van, aki azt mondja, hogy azért utazik autóval vagy vonattal, mert úgy többet lát, mint repülőn. A bicikliről hogy látszik a világ?
A biciklisnél már csak a gyalogos lát többet. Minél lassabbak vagyunk, annál jobban jelen tudunk lenni az adott helyen. Én nagyobb távot szerettem volna bejárni, ezért esett a választásom a kerékpárra.
A kerékpáromon otthon érzem magam, velem van minden, ami szükséges, és ez biztonságérzetet ad.
Ahol csak szeretnék, meg tudok állni, nem suhannak el mellettem a tájak. Itt nagyon is jelen kell lenni.
A Santa María de Eunate-templom a Camino spanyol szakaszán (a fotók Regele Krisztina archívumából)
Indulásod előtt azt mondtad, hogy nyitott vagy azokra, akiket Isten az utadba hoz. Voltak élményszámba menő találkozásaid?
Az összes találkozásomat így tartom számon. Mindegyik után azt éreztem, több lettem. Mély barátság alakult ki Pierre-rel, francia jótevőmmel, akiről kiderült, hogy a veje magyar. Az a luxusvilla, aminek a kertjében felvertem a sátramat, csak a hétvégi háza volt.
Meséltem neki az afrikai iskolaprojektről, és azt mondta, ennek sikerülnie kell.
Egymást segítettük végig Giuliával, az olasz biciklis lánnyal, aki előttem járt, és folyamatosan jó tanácsokkal látott el, majd a Santiagóba érkezésem napjáig ott maradt velem, hogy együtt üljük meg a győzelmi vacsoránkat. Compostelában María, egy nyolcvankilenc éves szerzetes nővér megragadta a kezemet, és bevitt a katedrálisba a misére. Lesütött szemekkel haladtam el a kígyózó zarándoksor mellett, akik nem két perce várakoztak ott. Rengeteg embert tudnék még felsorolni, név szerint mindenkit őrzök a naplómban és a szívemben.
Santiago de Compostelában
Mi volt az út legszebb szakasza?
Rendkívül változatos a táj három országon át tartó utamon. Mindig azt éreztem a legszebbnek, ahol éppen voltam. A Top 3-ba a Pireneusokat, a francia szőlőültetvényeket és az óceánt sorolnám. A városok közül Lourdes, Burgos és Porto tetszett eddig a legjobban.
Ez valójában nemcsak egy túra, hanem zarándoklat is. Mitől lesz azzá?
Nem azt kerestem, hogyan lehetne könnyebbé, kényelmesebbé tenni, hanem elfogadtam a kihívásokat. Éppen ma beszélgettünk egy perui lánnyal arról, hogy sokan nem visznek hátizsákot a hátukon, hanem egy autó reggel felveszi és este leteszi ott, ahova megérkeznek. Semmiképpen nem minősíteni vagy megítélni szeretném a helyzetet, csupán megosztani
a tapasztalatomat arról, miként válik a súly, amit cipelünk, fizikai és lelki értelemben is figyelemre méltóan könnyebbé az út végére.
Az elején megtartani is alig bírtam a kerékpáromat, ma meg már hiányozna az a plusz húsz kiló, ha nem lenne rajta. Szerintem igenis fel kell venni a hátizsákot és megküzdeni vele.
A könnyebb út ritkán a jobb út, s a hegytetőről mégiscsak szebb a kilátás, mint a hegy lábától. Zarándokként nem az a célom, hogy hajszoljam a kilométereket, azok úgyis jönnek, hanem hogy felkészítsem magamat, mire odaérek a célhoz. És azt gondolom, Santiago de Compostelába máshogy nem is illik megérkezni. Másrészt pedig végre volt időm imádkozni, beszélgetni Istennel. Ezúttal nem én ostromoltam őt a kérdéseimmel, hanem csak hallgattam. Meglepően hangos, amikor csend van.
A könnyebb út ritkán a jobb út – bizony néha tolni kell
Érezted esetleg a Gondviselést?
Minden percben éreztem, folyamatos kapcsolatban voltunk. A kerékpáron például sokat imádkoztam, hogy jól tudjak végig koncentrálni, nehogy valami bajom essen, mert frászt kapnak otthon. Kértem a Jóistent, hogy ma olyan emberhez vezessen, akinek szüksége van rám. Vagy hogy ott álljak meg, ahol meg kell állnom. Az összes döntésem és találkozásom az Ő jelenlétében történt. Végig vezetett, ezért egy cseppet sem aggódtam semmin. Ott volt az izzadságcseppekben, a szakadó esőben, az ugrabugráló őzikékben vagy az óceánparti kagylókban. Semmiből nem hagytam ki, együtt éltünk át mindent.
De nemcsak spirituális oldala van egy zarándoklatnak. Hol szálltál meg?
Helyieknél, sátorban vagy zarándokszálláson. Mindhármat nagyon élveztem. Amikor családoknál aludtam, ők mindig vacsorával és reggelivel kínáltak, amihez hosszú éjszakákba nyúló beszélgetések társultak. Szinte mindenkivel tartom azóta is a kapcsolatot. A sátor a gyermekkoromra emlékeztet, amikor a legtöbb családi nyaralásnál vagy táborban így éjszakáztunk.
A zarándokszállás pedig hozzátartozik a Caminóhoz, vétek lenne kihagyni. Itt lehet találkozni a zarándoktársakkal, megosztani az élményeket, közösen főzni, mosni, sebeket gyógyítani.
Ez egy életérzés, a Camino közösségi színtere.
Miket ettél?
Mindent, ami energiát adott, csak menjen a bicikli. Müzli, tészta, croissant és még sorolhatnám. Volt, hogy a zarándokszállásokon négy napon keresztül lencsét adtak. Na, azt szilveszterig nem szeretném a tányéromon látni.
Biciklit a falnak támasztani szabad
Biciklivel is érvényes a Camino?
Hivatalosan elismert, latin nyelvű bizonyítványt kaptam róla, hogy teljesítettem. Azt hiszem, ez igent jelent… A viccet félretéve, nem feltétlenül azon múlik, hogy gyalogolunk-e vagy kerékpározunk. Az út bennünk megy végbe. Sokat beszélgetünk róla Violával, akit a Camino elején ismertem meg, hogy milyen neki gyalog, nekem meg biciklivel. Más a kettő, ők sokkal inkább ugyanazokkal az emberekkel tartanak végig, akikkel az elején egyszerre indulnak. Többet beszélgetnek, segítik, támogatják egymást.
A gyaloglás sokkal jobban lelassít, azt gondolom, könnyebb átérezni a vándor életmódot.
Ha egyszer visszatérünk apukámmal, biztosan így fogunk menni, mert szerintem mégiscsak így az igazi.
A világ végén, Finisterrében
Az utad egyik célja, hogy adományokat gyűjts egy Nigériában épülő iskola számára. Miért fontos, hogy iskola épüljön Nigériában?
Egy kisgyerekben ösztönösen benne él a tudásvágy, szeretné megismerni a világot, megtudni mindennek a miértjét. Nekünk, felnőtteknek, pedagógusoknak a legfontosabb feladatunk, hogy ezt az érdeklődést megőrizzük bennük. Nigériában a gyerekek ugyanilyen vággyal és kíváncsisággal szeretnék megismerni a betűket, a számokat, a természetet. Nekünk természetes, hogy bemegyünk az iskolába. Nekik nincs hova bemenni. Mégis
kialakítanak botok és nejlonzacskók segítségével olyan helyiségeket, ahova mosolyogva megy be a tanár képzettségű apáca, aki tanítja a gyerekeket úgy, hogy azért fizetést sem kap.
De ő pontosan tudja, hogy a jövő az oktatásban van, és túllát az anyagi részén.
Ha csak egy kicsivel is hozzá tudok járulni az Afréka Alapítvány projektjéhez, amit Fodor Réka missziós orvos és Amaka nővér álmodott meg Ogidiben, boldogan teszem. Minden adakozóval összeköt bennünket a tudat, hogy annak az iskolának a falait a mi segítségünkkel tudják megépíteni. Ez egy közös ügy, egymás nélkül nem megy. De együtt sikerülhet.
Hogy halad az adománygyűjtés, mennyit sikerült összegyűjteni a szükséges tizenötmillióból?
Őszintén szólva fogalmam nincs. Rékával sok mindenről beszélgetünk, de ezt eddig elfelejtettem megkérdezni. Nem is baj. Nem vagyok az a görcsös típus, akármennyi pénz is gyűlik össze, annak nagyon fogok örülni. Az én dolgom itt a biciklizés, és hogy amennyire tudom, megosszam az élményeimet, a többit az égiekre és a jó szándékú adakozó emberekre bízom.
