Érdemes odafigyelni, mit mond Jézus az imádsággal kapcsolatban (Lk 11,1–13). Az evangélisták két változatban is megőrizték erről szóló tanítását. Annak a Jézusnak a tanítását, akinek az életéhez szorosan hozzátartozott az imádság. Aki az Atyát megszólította; a fájdalom, az elhagyatottság órájában azt mondta: „Ha lehetséges múljék el tőlem ez a pohár. De mégis ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amiként Te!”
Jézus tudta dicsérni az Atyát.
„Áldalak téged, Atyám, mert kinyilatkoztattad mindezeket a kicsinyeknek.”
Másutt: Föltekintett az égre. Vagy: Az egész éjszakát imádságban töltötte.
Az imádság nem hiányozhat az életünkből. Az imádság tulajdonképpen hitvallás. Megvallása annak, hogy van fölöttem Úr, aki ura a mindenségnek. Megvallása annak, hogy bármennyire önálló lény vagyok is, mégis rá vagyok utalva az Istenre. Arra, aki fölötte áll ennek a világnak. Arra, aki mindeneket betölt: akiben élünk, mozgunk és létezünk. Akinek végtelen valóságától függetlenül nem létezik semmi.
Vajon én, véges ember, képes vagyok-e arra, hogy szentebbé tegyem a végtelen Istent? Csupán arra vagyok képes, hogy hirdessem, hogy tanúságot tegyek arról, hogy egyedül ő a szent. Erről énekelünk liturgiánkban: „Egyedül te vagy a szent, te vagy az Úr, te vagy az egyetlen fölség, Jézus Krisztus, a Szentlélekkel együtt, az Atyaisten dicsőségében.” A Szentháromság megvallása ez az énekünk. Az Isten teljességének hirdetése.
Világunkból mintha ki akarnánk törölni azt, ami szent. Nem akarunk tudomást venni arról, hogy ez a világ teremtett világ, és a mindennapi gyakorlatban úgy gondoljuk, nincs szükségünk Istenre. Profanizálunk mindent, nem tiszteljük az életet, gyökértelenné teszünk mindent.
A szentség azt jelenti: Isten által magának kiválasztott, az Istené.
Az Apostol ezt mondja: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.” (Ef 1,4). Másutt: „Öltsetek tehát magatokra – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet.” (Kol 3,12)
Amikor azt kérjük, hogy szenteltessék meg az Ő neve, tulajdonképpen azért imádkozunk, hogy állítsuk meg ennek a világnak végzetes elvilágiasodását, elistentelenedését.
„Jöjjön el a te országod!” – kérjük. Az az ország, amelyről Jézus egész tevékenysége során beszél.
A nem ebből a világból való országot kell jelenvalóvá tennünk ebben a világban.
Az igazságosság, a béke és az öröm országát. Nem politikai berendezkedésről van szó, hanem az élet emberibbé tételéről. Arról, hogy szűnjék meg minden hazugság, legyen béke, rend az emberek között és a ránk bízott teremtett világban. Arról, hogy boldogok lehessünk, amikor éhezzük és szomjazzuk az igazságot és a testvériséget.
Kenyeret kérünk mindennapjainkra. Táplálékra van szükségünk nekünk, éhező embereknek. De az a kenyér, amit Jézus ígér, a teljesség, a mennyek országának kenyere. Már itt, most, ebben a földi létben vágyakozunk annak az országnak ünnepi asztala után, amely fölötte áll hétköznapi létezésünknek. Ez után a kenyér után vágyakozunk. Az élet teljessége után vágyakozunk.
Amióta ember az ember, amióta világ a világ, amióta szabad akarattal képes dönteni és választani az ember jó és rossz között, azóta jelen van a bűn ebben a világban. Amikor az ember kiszakítja magát az Isten teremtette jó rendből, és úgy gondolja, elegendő önmagának; amikor az ember úgy gondolja, hogy saját maga az ura a létezésének, akkor lépten-nyomon a másik ember megalázásával a széthúzással, pusztítással és rombolással találkozunk. Amikor úgy gondolja az ember, hogy ő a világ ura, akkor felborul a rend, és káosz uralkodik el az egész világban.
Rá kell döbbennünk arra, hogy létezik bűn. És
minden bűn lényege, hogy függetlenítjük magunkat az Isten teremtette világ rendjétől.
Szükségünk van arra, hogy föleszméljünk és visszatérjünk az Isten alkotta rendhez. Rászorulunk mindannyian, esendő emberek az Isten irgalmára. De csak akkor fogunk irgalmat találni, ha magunk is készek vagyunk megbocsátani a bennünket megbántóknak. Ha mi magunk is készek vagyunk helyreállítani az emberek közötti élet rendjét.
Ezt is mondjuk: „Ne vígy minket kísértésbe.” Annyi minden elvonja tekintetünket a teljességről. Oly nagyon képes eluralkodni rajtunk a saját önzésünk. Azért könyörgünk, hogy legyen erőnk szembeszállni a rosszal, s hogy ne sodorjon el bennünket ennek a világnak embertelensége. Az Isten nem visz senkit kísértésbe. Jakab apostol levelében így olvassuk: „Senki se mondja, aki kísértést szenved: »Isten kísért«, mert Istent nem lehet rosszra csábítani, és ő sem csábít rosszra senkit. Minden embert a saját kívánsága vonzza és csábítja, így esik tőrbe.” (Jak 1,13–14)
Mindannyian érezzük életünkben, hogy
rá vagyunk utalva a minket megtartó, fenntartó, erősítő, tápláló Istenre.
Hiányzik belőlünk, hiányzik nekünk valami, amit másként fogalmaz meg az, aki eljutott a hitre, s másként, aki még távolabb áll.
Váci Mihály ezt a gyötrődést így írja le:
„Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
–az életből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó egészben,
– mert az egészből hiányzik valami.”
Emberlétünk hiánylét. Vannak, akik az embert úgy határozzák meg, hogy „hiánylény”. Ahány ember, annyiféle vágyakozás. Ahány ember, annyiféle kérés. Jézus tanítványait kérni tanítja. Bennünket is. De
ne képzeljük azt, hogy mi vagyunk, akik kéréseinkkel a végtelen Istent irányítani tudjuk.
Arra vagyunk képesek, hogy hittel, bizalommal ráhagyatkozzunk, és elfogadjuk, hogy az Isten jobban tudja, mi az, amire valóban szükségünk van. Legyen bátorságunk ráhagyatkozni az ő akaratára. De legyen bátorságunk ahhoz is, hogy megtegyük ebben a világban, amire mi képesek vagyunk, hogy több legyen az igazságosság, a béke és az öröm az emberek között.
