A Győri Ütőegyüttes vezetőjeként lelkesen álltam a Győri Balett mellé ütőhangszeresként, mert magával ragadott engem és társaimat a társulat lendülete. 1980-ban az akkor hatéves Győri Ütőegyüttes első külföldi koncertsorozatának hazai „főpróbáján” mutatták be nekem Markó Iván balettművészt, aki a Győri Balett tagjaival jött meghallgatni minket. Együttműködést ajánlott, és egy hét múlva el is kezdtünk a Szamuráj zenéjén dolgozni. A darab egy mester és tanítványának összetartozásáról szól. A bevezető a madarak táncával kezdődik, majd színre lép a Mester, az ötvennégy éves, ereje teljében lévő Fülöp Viktor, aki méltóságteljes táncát japán fuvolazenére (kabuki) lejti. Ezt követően az oldalfüggöny mögül Viktor lépteire rögtönöztem japán stílusú ütőhangszeres hangzásokat (üstdobbal, üstdobra fektetett cintányérral, gongokkal fúvott szirénával). Nagyon jól lehetett „együtt lélegezni” Viktorral, éjszakákba nyúlóan tanultunk egymásra figyelni. Ezt a darabot sok helyen játszottuk Európa-szerte, például Milánóban, Varsóban és Athénban.

Négy évvel később, 1984-ben az egyik éjjel Iván kaviccsal megdobta az első emeleti lakásunk ablakát. Sofőrjével Budapestre, a Bródy Sándor utcai rádióba repítettek, mert egy hosszabb kisdobszólót kellett „azonnal” feljátszani.

A stúdióban leültettek az odakészített kisdobhoz, és Iván

elmesélte az elképzelését: a kupolából lezuhant kisbohóc holtteste fölött eszmélő cirkuszigazgató celebrálja a megváltó mutatványt. A piros lámpa kigyulladt, négy különböző variációt vettünk fel, és ahogy lenni szokott: az elsőt hagytuk meg. Ebből az alaphelyzetből született meg a Jön a cirkusz című balettelőadás.

Pár évvel később egy pozsonyi koncert előtti napon hívott Iván, hogy Witold Lutosławski lengyel zeneszerző visszavonta gordonkára és zenekarra írt művének felhasználási jogát a Győri Balett Jézus, az embernek fia előadásán. A zenét lecserélni nem lehetett, mert öt nap múlva volt a bemutató, és addig új zenét nem tudnak a táncosok betanulni. Ezért két saját hangverseny között videószalag és stopperóra segítségével átírtam ütőhangszerekre a huszonöt perces részt. Harmadik nap rohantam haza, és a Győri Ütőegyüttessel délután 2-től hajnal 5-ig begyakoroltuk. A Győri Nemzeti Színház legfelső emeletén vettük fel, és a reggeli futár vitte a szalagot a társulatnak a Budapest Sportcsarnokba, ahol két nap múlva a premier óriási sikert aratott.

Már a Jézus-próbák alatt mondta Iván, hogy készüljek lélekben Bulgakovra, A Mester és Margaritára. A számomra legmaradandóbb élmény Sztálin hangjának megteremtése volt. A színpadon ült a cenzor egy kis íróasztal előtt, hosszú lódenkabátjában, hóna alatt könyvével jő a szerző (Markó), a cenzor teátrálisan belepillant az irományba, és a feje fölé bök, ahol Sztálin jellegzetes mellkép-illusztrációja lóg. Ekkor kell megszólalni először a Sztálin-hangnak, amelyen két hétig kísérleteztünk. Végül azt a megoldást választottuk, hogy a vízszintesen fektetett zenekari nagydobra ferdén állított ruhamángorlót recsegtettük a „nagy vezér” hangjaként. Ki kell emelnem Markó merészségét: 1987-ben ilyen kényes jelenetet mert színpadra állítani. Hatalmas siker volt, Győr közönsége állva tapsolta vissza többször a szereplőket.

Markóig nem ismertem a balett külső és belső világát, zenéhez való kapcsolódását, pedig tanárképző professzorként és zenekari üstdobművészként tizenegy évig játszottam előtte hagyományos balettzenéket. A színház gyantaszagú gyötrelmeivel nem voltam tisztában, és a mai napig hálás vagyok Ivánnak és balettosainak, hogy a kőkemény kiállásnak, a fáradhatatlanságnak, a sikerért való „naponkénti meghalásnak-föltámadásnak” felelősségére szorítot-tak engem és ütőhangszeres művésztársaimat is.